A kulturális főváros

Futó megjegyzések a magyarországi vitához

Az európai kulturális főváros magyarországi pályázata szemmel láthatóan megosztja a közvéleményt. De furcsa - vagy talán nem is annyira furcsa - módon ez a szembenállás nem annyira a pályázó városok, mint inkább Budapest és a többi vidéki város között látszik kibontakozni. Az ellentét lényege, hogy a vidéki pályázók attól tartanak, mint eddig már annyiszor, ezúttal is csak formális lesz a pályázat, a kormányzat (?), a művelődési minisztérium (?) már eleve elkötelezte magát Budapest mellett. Ezt a benyomást csak erősítik az olyan - hogy erősebb kifejezést ne használjak - egyszerű, de rendkívül magabiztos megnyilvánulások, mint Inkei Péteré (Budapest a tiéd is, de tényleg, ÉS, 2005/37.), aki abban hisz, hogy "az európai publikum a szíve szerint" Budapestet választaná; aki úgy gondolja, hogy Budapest a legemlékezetesebb és legnagyobb hatást ígérő helyszín; s aki szerint Budapesten valósul meg a legtöbb "a címhez fűződő eszményből, miszerint a rendezvénysorozat szolgálja az európai kultúra megismerését, együttműködését és fejlődését." Bár érthető, hogy a Budapest 2010 projekt vezetőjének már csak hivatalból is ilyeneket kell gondolnia, s még inkább mondania, azért lássuk be, ez az egész nem más, mint álmodozás, amit ennek megfelelően kell kezelni. Kissé nehezebben érthetőek Konrád György fejtegetései (Mit mutassunk? ÉS, 2005/39.) a vidéki városok elszállásolási nehézségeiről, terveik "idétlenségéről", a budapestiek vidékieknél jobb nyelvtudásáról (sic!) stb. E sorokat olvasva az ember fejében a legtiszteletlenebb gondolatok fordulnak meg, de aztán arra gondol, ez biztosan valami tévedés, s Konrád igazi véleményét a Jelenkor szeptemberi számában megjelent hosszú interjú sokkal pontosabban tükrözi, mint ez a kapkodó kis írás.

Röviden fogalmazva, legalább három olyan, nagyon fontos mozzanat van, ami Budapest ellen szól. Az egyik, a legelső, amiről György Péter kivételével mindenki szemérmesen hallgat, hogy "a főváros pályázata... hát, hogy is mondjam, nem válik mindannyiunk dicsőségére, szellemi épülésére" (György Péter: Miért nem Budapest, ÉS, 2005/38.). Másként úgy is mondhatnám - s mondom is, hiszen ismerem a budapesti pályázatot -, hogy ez a pályázat nem jó. S főleg semmivel sem jobb, mint bármely más pályázat. Mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy ez nem így van, ez csak szubjektív vélemény, mondanám, hogy ha ez nem így lenne, akkor lehetne Budapest mellett a pályázat tartalmával, ötleteivel, eszmeiségével és így tovább érvelni, s nem kellene az európai publikum szívére vagy Budapest infrastrukturális előnyeire hivatkozni. Ez azonban még magának a projektvezetőnek sem jutott az eszébe. Ha viszont a budapesti pályázat nem jobb, mint bármely más pályázat, akkor miért kellene épp Budapestnek juttatni az európai kulturális főváros címét.

De van sajnos egy másik ok is, ami különösen fájó (legalábbis nekem, akinek Budapest még mindig a várost jelenti). Budapest ugyanis ma nem jó város. Nem nagyon élhető. Ellenben hangos és büdös. Nem lehet összehasonlítani sem Londonnal, sem Amszterdammal, sem Berlinnel, sem Prágával - illetve, ha összehasonlítjuk, akkor mindig Budapest húzza a rövidebbet. S nem látni, hogy ez a helyzet javulna. Ennek nyilván számos oka van, és még azt is elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy ez így túl sommás ítélet. Sőt ez még csak azt sem jelenti, hogy az ember ne ragaszkodna ehhez a városhoz, vagy ne szerethetné. Csakhogy nem erről, nem érzelmekről, emlékekről és szeretetről van szó, hanem várospolitikai tévedésekről és mulasztásokról. Arról, hogy Budapest az utóbbi másfél évtizedben szinte teljesen megfeledkezett önmaga kitalálásáról, átalakításáról, arról, hogy kialakítsa a maga szimbolikus gazdaságát; hogy megmondja, milyen ez a város és miért érdemes idejönni; hogy honnan jött és hova tart; hogy megteremtse a maga saját képét és urbanitását, s hogy mindezt meg is jelenítse. Bármilyen rossz is ezt kimondani, de valójában nincs miért Budapestre jönni, hacsak nem a "magyaros konyháért" vagy a Gellért-hegyi panorámáért. Ez azonban egy kulturális főváros számára kevés és színtelen. Budapest ma egy ötletek nélküli imitáció - minden, amit itt megtalál az ember, megtalálja máshol, más európai városokban is, csak éppen (sokkal) jobb kiadásban. Azt gondolni, hogy az európai kulturális főváros ezen a helyzeten valamit változtat, semmi más, mint egy nem túl eredeti illúzió.

Különösen akkor, ha a pályázatot sem jellemzi különös innováció és kreativitás, új és friss ötletek. Nemcsak a pályázat, hanem a fővárosi tisztségviselők reakciói is azt mutatják ugyanis, hogy ebben a városban vagy a városvezetők fejében nem sok minden változott, még mindig mindent a régi megszokások mozgatnak, s így a pályázat, illetve az azzal kapcsolatos reakciók is a régi, meghaladott gondolkodási mintákat követik. Még mindig úgy tekintenek Budapestre, mint nemzetállami fővárosra - és ez a mai, globális és transznacionális világban még akkor is korszerűtlen megközelítés, ha ezt Inkei Péter vagy mások nem értik. Ezen az anakronizmuson a vidéki városoknak felkínált partnerség sem változtat, sőt csak még nyilvánvalóbbá teszi a meghaladott centrum-periféria viszonyban való gondolkodást. Ebbe a megközelítésbe nem fér bele semmi eredetiség, semmi újdonság, ez csak reprodukálja mindazokat a történetileg létrejött folyamatokat, szemléleteket és felfogásokat, amelyek eredményeként Budapest valami kezelhetetlen vízfejként uralja ezt az országot. A vidéki városok pályázata viszont pontosan annak a reményét teremti meg, hogy az urbanitás, a városi kultúra végre Magyarországon is kiszabadul a fővárosból; hogy vidéken is megszilárdulnak a modern városi társadalom legfontosabb kulturális jellemzői; hogy az európai kultúra - akárhogyan is értelmezzük azt - megjelenik Európa határvidékein; hogy az európai határvidékek részeivé válnak az európai kultúrának; hogy az európaiaknak Magyarország nevét hallva nemcsak Budapest és a Budapesthez kötődő kulturális sztereotípiák jutnak az eszébe, hanem Pécs is, Debrecen is, Miskolc is stb. Az európai kulturális fővárossal kapcsolatos pályázatnak ebben a szellemben éppen ahhoz kellene hozzájárulnia, hogy végre másként kezdjünk gondolkozni Magyarország kulturális térképéről és szimbolikus geográfiájáról. Hogy ne mindig mindenről Budapest jusson az eszünkbe, hanem vegyük észre a máshol meglévő urbánus környezeteket, azok átalakulását, formálódását, s az azokban rejlő új lehetőségeket. Ezek a perspektívák sokkal többet jelentenének Magyarország számára, mint Budapest kiemelkedő jelentőségének állandó és egyre unalmasabb hangsúlyozása.

Niedermüller Péter