Demokráciaexport vagy gyarmatosítás?

Az Egyesült Államok iraki beavatkozása egy szempontból mindenképpen eredménnyel járt; legalábbis az elméleti szakemberek között komoly és érdemi vitát robbantott ki az új világrendről, a nemzetközi intézményekről, a nemzetközi jogról, valamint az érték- s érdekalapú (kül)politikáról.1 A fenti témák mindegyikéről vaskos köteteket lehetne írni; nyilvánvaló terjedelmi okokból most és itt mindössze érinteni lehet néhány olyan kérdést, amelyek esetleg nem kaptak akkorra figyelmet, mint amekkorát esetleg megérdemelnének. Még egy további caveattal élnék bevezetésként: miután a történések középpontjában az Egyesült Államok áll, az amerikai indítékok és politikai hagyományok egyes releváns szempontjai képezik az írás magvát.

Történelmük során az amerikaiak mindvégig büszkék voltak arra, hogy külpolitikai döntéseiket elsősorban az értékek diktálják, szemben az európaiak erőegyensúlyon alapuló Realpolitikjával. Sokat és hosszan lehetne írni arról, hogy ez a felfogás inkább a mítoszok birodalmába tartozik, de nem szabad elfelejteni, hogy a mítoszoknak kulcsfontosságú szerepe van a nemzeti identitások kialakításában. A nemzeti identitás pedig külpolitikát meghatározó tényező, így tényleges szerepet kap a külpolitika alakításában. Elsősorban talán nem is a döntéshozók között, akik többnyire összekacsintanak egymással a "mi aztán jobban tudjuk, de mit lehet tenni, ha az embereknek ez kell" szellemében.2 Ám egy demokratikus társadalomban tömegtámogatás nélkül nem lehet háborút viselni; ezt a közelmúlt amerikai történelmében a vietnami háború utolsó évei is tanúsítják. A mítoszképzéshez hozzátartozik a másik oldal mitizálása is. Az amerikai történelemben egészen a gyarmati időszakig visszamenően nyomon lehet követni ezt a törekvést. Az indiánok elleni (irtó)hadjárat a "barbár vadak" ellen folyt. A függetlenségi háború előtt a briteket szinte kéjgyilkosokként ábrázolták (például az 1770. márciusi ún. bostoni mészárlásról készült és széles körben terjesztett rajzon, amelyen a britek kéjes mosollyal az arcukon lőnek a fegyvertelen tüntetők közé). Az 1898-as spanyol-amerikai háború előtt a spanyol katonai parancsnokra, aki ugyan nem volt ártatlan bárány, csak mint "Hentes" Weylerre utaltak. Az első világháborúban a németek a "hunok" becenevet kapták az angolszász propagandában; a második világháborúban a japánok csak mint "ferdeszemű gyilkosok" jelentek meg a tömegtájékoztatás egyes fórumain; míg a vietnami háborúban az ellenfél a lenéző "gook" gúnynevet kapta. A másik oldal démonizálásának legeklatánsabb példáját olyan republikánus politikusok szolgáltatják, mint John Foster Dulles külügyminiszter, aki az 1954-ben a genfi konferencián nem volt hajlandó kezet fogni a kommunista Csou En-lajjal, vagy Ronald Reagan, aki a "Gonosz birodalmáról" beszélt a Szovjetunió kapcsán, s legutóbb George W. Bush elnök, aki a "Gonosz tengelyeként" jellemezte Irakot, Iránt és Észak-Koreát. Ez a fajta retorika egyfajta erkölcsi felmentést is ad a harcba küldött katonáknak, akiknek végül is ölni kell, megszegve ezzel évezredes erkölcsi parancsokat. (Az amerikai lakosság 85-90 százaléka istenhívő.) Ez utóbbi tény segít megérteni azt az erősen vallásos retorikát, amelyet az amerikai vezetők használnak, s nemcsak háborús időkben;

Bush elnök 2001. szeptember 11-e után még a "keresztes hadjárat" kifejezéssel is élt, amelyet később a tanácsadói javaslatára mellőzött, hogy ne idegenítse el még jobban a muzulmán országok lakosságát.

Az iraki beavatkozást a George W. Bush körül csoportosuló tanácsadók egy része, a neokonzervatívok, erkölcsi kötelességnek is tartották és tartják. Az amerikai szellemtörténet egyik kiváló képviselője, Garry Wills a kérdéssel kapcsolatban nagy lélegzetű tanulmányt jelentetett meg a közelmúltban.3 Az általa használt kategóriák alkalmasnak tűnnek arra, hogy az iraki háború erkölcsi hátterét megvizsgáljuk. Egy fegyveres beavatkozást először is akkor lehet erkölcsi alapon védeni, ha a jus ad bellum, a háború kirobbantását kiváltó ok morálisan elfogadható. Irak esetében erről nehezen lehetne beszélni. A hivatalos indoklás szerint a tömegpusztító fegyverek, illetve programok és a terrorizmus támogatása állt Szaddám Huszein bűnlajstromán. Kiderült, hogy az előbbiek nem léteztek 2003-ban, s nem volt kimutatható kapcsolat sem az iraki rezsim és a terroristák között. A humanitárius beavatkozás, amely Boszniában és Koszovóban erkölcsi alapként szolgált, fennállt ugyan - az 1990-es évek elején, amikor a kurdok ellen mérges gázt vetett be Bagdad. Erkölcsileg még akkor is elfogadható egy katonai csapás, ha az egy küszöbönálló támadást akadályoz meg. Ez a preventív háború, amelyet jogosnak ítél meg a nemzetközi jog is, ám a jelen esetben "pre-emption"-ről volt szó, amelynél nem áll fent a közvetlen támadás veszélye a másik fél oldaláról.

A katonai beavatkozást a hadviselés módjával, a jus in bellóval is igazolni lehetne erkölcsileg. Az Egyesült Államok esetében ezt a hivatkozási alapot jelentős mértékben aláásták az Abu Ghraib börtönben történtek, de egyéb atrocitásokról is lehet hallani. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a modern, aszimmetrikus háborúban egyre nehezebb a háborúra vonatkozó jogszabályok szerint viselkedni. Mert erkölcsileg elítélendő ugyan az az amerikai katona, aki egy sebesült irakit lő agyon, de ha ezt egy olyan helyzetben cselekszi, amelyben nem sokkal azelőtt az egyik társát egy halott irakira erősített pokolgép ölte meg, vagy amikor civilek és egyenruhások, sebesültek és nem sebesültek lőnek rá minden irányból, akkor nem biztos, hogy a háborúra vonatkozó genfi előírások jutnak először eszébe. Az aszimmetrikus háború egyik "mellékterméke" az, hogy az egyik fél - feltehetően tudatosan - arra kényszeríti a másikat, hogy az még akarva se tudja betartani a hadviselésre vonatkozó szabályokat; ezzel ugyanis részben ellensúlyozni tudja a technológiai téren mutatkozó áthidalhatatlan különbségeket, és a médiában alááshatja a másik fél erkölcsi legitimációját, esetleg pontosan azzal, hogy a saját "szintjére" szállítja le az ellenfél magatartását.4

A harmadik esetleges erkölcsi hivatkozási alapot a jus post bellum, azaz a háború következményei szolgáltathatják. Más szavakkal: ha a háború "igaz ügyért" folyik, akkor a kiváltó okot és részben még a hadviselés közben tanúsított viselkedést is valamilyen módon igazolni lehet.5 Jelen esetben a wilsoni hagyományokhoz kell visszanyúlnunk. Woodrow Wilson amerikai elnök vezette be a liberális internacionalistának is nevezett külpolitikai irányvonalat, amely - leegyszerűsítve - a demokráciát azért kívánja exportálni, akár erőszakkal is, mert a demokráciák nem háborúznak egymással, s így meg lehet valósítani Immanuel Kant "örök békéjét". A demokráciát azonban jó borokhoz lehet hasonlítani: nehezen tűrik a hosszú utakat. Először is, a demokrácia nem tesz különbséget kultúrák között. A demokrácia alapjában a nyugati civilizáció terméke, s annak exportja más civilizációkba mindenképpen bizonyos nehézségekbe ütközik. A demokrácia alapjában véve organikus fejlődést feltételez; némi túlzással olyan, mint a közmondásos angol gyep: ha pár száz évig öntözzük és vágjuk a füvet máshol, az elkezd hasonlítani az angolra. Egy demokratikus társadalom felépítéséhez rendelkezésre kell, hogy álljon a megfelelő gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális háttér. Ezek közül egyiket vagy másikat aránylag jó eredménnyel átültetni egy másik országba. A legkönnyebbnek a politikai intézmények kialakítása látszik, így például választások tartása. Az már egy másik kérdés, hogy ha Irakban erre sor kerül, milyen hatalom jön létre; egy síita irányítású teokratikus vezetést egyáltalán nem lehet kizárni. A kérdés az, hogy a békét egy vallásilag esetleg radikális irányba motivált, bár "demokratikusan" választott kormány szolgálja-e jobban, vagy egy nem teljesen ilyen körülmények között hatalomra került vezető (lásd, például, Pakisztánt). A legnehezebbnek pedig, látszólag paradox módon, a kulturális háttér megváltoztatása látszik. Irakban ez annál is nehezebben megy, mert az amerikai vezetés elszámította magát ezen a területen, s általában véve is a háttérbe szorította a hatalomnak ezen "puha" attribútumát, noha a háborúk jórészt nem a csatatereken dőlnek el, hanem az emberek fejében és szívében.

Felmerülhet még a kollektív biztonság mint a háború célja. Az alapelv az, hogy a biztonság oszthatatlan, s ha egy helyen deficit üti fel a fejét, akkor az egész rendszer veszélybe kerül. Ez a nézet azonban ugyanott hibádzik, ahol a liberális internacionalizmus amerikai értelmezése: univerzalista eszméket nem lehet ráerőltetni egy olyan világra, amely annyira sokszínű politikailag, gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan, mint világunk.6 A jelek szerint a "szabványosítás" nehezen járható út a világban, amelynek az eredendő oka az ember természetében rejlik. A jelenlegi helyzet paradox voltát az adja meg, hogy az amerikaiak, akik büszkék voltak "egyediségükre", most a világot bizonyos fokig uniformizálni szeretnék, a saját hagyományaikkal szemben. Ez a kísérlet egyes helyeken sikereket ért el, más helyeken pedig nem. A jelek szerint Irak az utóbbiak közé fog tartozni. A világ s benne az Egyesült Államok sokkal jobban járna, ha Amerika visszafogottabban és árnyalt reálpolitikai megközelítéssel próbálna élni egyedülálló hatalmával, s csak ott próbálná boldogítani az embereket, ahol erre a fogadókészség is megvan.

Magyarics Tamás

1 Kis János: Az iraki lecke, Népszabadság, 2004. június 19.; Mázsa Péter: Irak mint alkalom, Beszélő, 2004. szeptember; Bognár Gergely: Héják és galambok között, ÉS, 2004/47., 6. o.; Mázsa Péter: Forradalom és szabadságharc, Kézirat [ÉS, 2005/5.]; Robert W. Tucker and David C. Hendrickson: The Sources of American Legitimacy, Foreign Affairs, Vol. 83. No. 6. November/December 2004, 18-32. o.; Garry Wills: What Is a Just War?, The New York Review of Books, November 18, 2004, 32-35. o.; Was Iraq a Fool's Errand? An exchange between Tony Smith and Larry Diamond. Foreign Affairs, Vol. 83. No. 6. November/December 2004, 130-133. o.; és Tony Judt: Dreams of Empire, The New York Review of Books, November 4, 2004, 38-41. o.

2 Paul Wolfowitz, az amerikai védelmi miniszter helyettese egy ízben kijelentette, hogy a tömegpusztító fegyverek mint a háború oka miatt azért döntöttek, mert az hat leginkább az emberekre.

3 Lásd Garry Wills, i. m.

4 Az évtizedek óta Irakban élő és egy segélyszervezetnek dolgozó asszony kivégzését ellenpontozta a sebesült iraki lelövése Falludzsában.

5 Ez a szemlélet uralkodott a második világháborúról szóló történeti és nem történeti irodalomban hosszú ideig. Az utóbbi években azonban egyre több szó esik a szövetségesek által elkövetett értelmetlen akciókról is (lásd például Günter Grass Rákmenetben című művét.)

6 Tony Judt megfogalmazásában az Egyesült Államok intellektuálisan is "túlterjeszkedett", nem csak katonailag. I. m. 40. o.