Bácsi, néni

Meglepem Sándor Judit jogászt, orvosként zömmel egyetértek mondandójával (Fásult, kiszolgáltatott, ÉS, 2004/31.). Csupán annyit kérek, ne tessék folytonosan általánosítani, mert én magam is, sokakkal együtt, bárki tanúm, évtizedek óta folytatok (nem mindig reménytelen) küzdelmet a beteg ember megbecsüléséért. Más kérdés, hogy a betegek valódi kiszolgáltatottságát az ezerszer fölemlített, elképesztő pénzhiány és a következményes infrastrukturális katasztrófa jelenti. Mindez sem nem az "ellátó rendszer", sem nem a "mechanizmus" (meg még az ördög tudja, mi minden) - fátumtól való - hibája, hanem Magyarország illetékes vezetőinek bűne volt és maradt.

Egyetlen példát hozok fel, hogyan lehet embereket megalázni. Tessék elhinni, rosszabb a bácsizásnál. Nincs huszonöt éve, hogy kórházunk újonnan felépült. Hatágyas (!) kórtermeket építettek itten. A dolgozó népnek jó lesz a nagy kórterem is (legfőbb érték az ember...). WC, fürdő a folyosón. Később egyes osztályokon "korszerűsítettek", és fürdőszobákat telepítettek kórtermenként. Csakhogy WC nélkül. A csatorna nem bírta, tetszik tudni, kérem szépen, nem volt lehetséges. Vállvonogatás. Nincs szánalmasabb, mint amikor az idős ember egy szál köntösben a folyosón az illemhelyre botorkál. Bármelyikünk sorsa leend.

De hát másról szólnék, engedelemmel.

Az egészségügy nyomasztó dolgairól sem illetékességem, sem kedvem már.

A bácsizásról, nénizésről inkább.

Nahát, természetesen nem csak az egészségügyben van ezzel gond, hajjaj. Szép nyelvünk gazdag szókincse bőséges (olykor bonyolult) tárház volna, de az emberek többsége a megszólítás verbális rendjében mind lejjebb csúszik, egyfajta uniformizálás, tőlünk idegen amerikai stílus felé. Fogyasztóbarát, azaz könnyen kezelhető, a végletekig egyszerűsített rendszer van kialakulóban, akár egy kávéfőző esetében, ahol csak a piros gombot kell megnyomni. Ahol tengerentúli típusú demokrácia van, ott az van a megszólításban is. Rég nincsenek itt grófok és hercegek, ugyebár. Nem tudom, örülne-e valaki, ha az ápolónő a keresztnevén szólítaná, ahogy odaát az elnököt is emlegetni szokás. Amiként tette velem egy korábbi betegünk, aki imígyen szólott hozzám: "nézze, Károly!"... Vagy ahogy fiatal fodrásznőm szólított székbe: "jöjjön, Károly..." Mi tagadás, ez kissé élemedett koromban akár jól is eshetne, már ha nem volna bődületes bunkóság.

Az elvtársazás évtizedein nevelkedett népen talán nem csak az egészségügyben kellene számon kérni azt a határtalan tiszteletlenséget, ami itt a megszólításokban eluralkodott.

A néhai Hincz Gyula festőművész mesélte, időnként átszaladt a műterméhez közeli Lehel-piacra, ezt-azt vásárolni. Afféle kopott, művészöltözékű ember volt, nyolcvan felé kissé hajlott háttal, huncut mosollyal. Egy kedves kofa asszony mindig megszólította, alamizsnául egy szem almát adott, és sajnálkozva azt mondta, "...na, de aztán megegye, bácsika!"

Honnan tanulta volna éppen az egészségügyi dolgozó a megszólítások rendjét? Ma sem tanítják sehol. Előbb tanulnak tinilánykák szépségversenyi vonaglást, kamasz fiúk testépítést, mint mondjuk köszönni. A megszólítások etalonrendszerét az üzleti világ szolgáltatja, valamint a reklámok, az idegen filmek, csevegős televíziós műsorok, valóságsók és egyéb épületes marhaságok.

Hát legelőször is, a megszólítás alapja nem a demokrácia, hanem a tisztelet. Ha lehetséges, szólítsunk meg mindenkit érdemei szerint. Ez itt, nálunk legalábbis így szokás, ha mondjuk miniszterről van szó. Miniszter úr, miniszter asszony. Távollétében ez már szükségtelen, ha tehát nincs jelen, csak egészen különös tisztelet kívánja meg az urazást, asszonyozást. Nyugodtan elhagyható. Ám sokan túllihegve még a névelőt sem mondják; polgármester úr engedélyezte... Meg kell várnunk elnök asszony véleményét...

A leghelyesebb, ha erre mód van, valakit nevezhető szakmája, pozíciója szerint szólítani. Ahogyan a miniszterelnök megszólításban nem Medgyessy úr, úgy az idős tanár sem X úr vagy bácsi, hanem: "tanár úr". Ha százéves, akkor is. Örökre tehát, nem csak az iskolában. Az újságíró tisztességes megszólítása "szerkesztő úr" és - miként egyszer írtam - (telefonos műsorában) nem "Bolgár úr". És természetesen: doktor úr, professzor úr, igazgató úr... Képernyős feliratozásból rendszeresen lemarad a dr. (a "déer"). Hogy ki használja, ki nem, döntse el ő maga, ne pedig a híradós szerkesztő.

Súlyos állapotában egy idős, fele testére megbénult akrobatát kezeltünk. Valaha lábzsonglőr volt, és mesélt a manézsról. Művész úrnak szólítottuk. Meghatottan örült.

Sándor Juditnak fáj, hogy "ebben a kiszolgáltatottságban egyenlő a segédmunkás az egyetemi tanárral". Kérem, legalább ezt ne az egészségügyi dolgozókon kérje számon. A jelenleg parancsolt egységes számítógéprendszerben a beteg ember adatai között nem szerepel a foglalkozás! Mi mindenkitől megkérdezzük, nemcsak mert a képzettség, tudás és alkalmaztatási minőség az ember integráns része, hanem mert összefügghet a bajával. Az adatvédelemnek és a személyiségi jognak, nem különben a valódi demokráciának ehhez az égvilágon semmi köze.

Ugyancsak túlzott és fölösleges adatvédelmi óvatoskodás volt néhány éve a betegek lázlapjait az ágyvégekről letiltani. Talán ezt - legalább egy, a beteg által engedélyezett névtábla formájában - újra engedélyezni kellene. Kevesebb volna a tévesztési lehetőség (!). Az ajánlott csuklószalag - névvel - sem szolgál egyéb célt. A kettő együtt volna kiváló.

Akit pedig nem lehet foglalkozása szerint megszólítani; ott vezetéknév plusz úr. Nem mondhatjuk, "sírásó úr", "eladó úr". Még az "író úr" is ügyetlen. A hölgyekkel nehezebb dolgunk van. Közvetlen megszólításban, ha foglalkozás szerint nem lehet (pl. osztályvezető asszony, mérnöknő stb.), az "asszonyom", a kissé ridegebb "hölgyem" a helyes. Sőt (miért is ne?): "kisasszony" a fiatal korúak megszólításakor. (Itt a férjes vagy nem férjes állapot nem érdekes, idősebb korban mindenki "asszony".) Nehézkesebb, de ajánlható a "...né asszony" megszólítás is. A "..né" egyedül, önmagában udvariatlan.

Ami valóban tilos tehát: a bácsi, néni. (A Sándor professzor asszony által felpanaszolt "egyeske, ketteske" már rég nem használatos, csupán az egészségügy-bírálatok hamis beidegződése, állandó eszköze.)

Csakhogy a beteg első vizsgálatakor kitöltendő hivatalos "ÁPOLÁSI DOKUMENTÁCIÓ" egyik kedveskedő kérdése így szól: "Hogyan szólíthatjuk?" "Természetesen Pista bácsinak, kedveském. Hát már hogyan másképp?", válaszol a beteg.

Néha nehéz okosnak lennünk.

Szenczi Tóth Károly