Egykori ellenségeimnek, mai ellenfeleimnek

Immár több mint egy évtizede próbálom érthetően megfogalmazni, hogyan is állunk 1945 dolgában. Amikor először volt módom az 1989 után szabaddá vált országban a nyilvánosság előtt felvetni, hogy objektív értelemben (tehát nem az élmények, hanem a ma ismert akkori politikai tények szempontjából) nem felszabadulás, hanem csak megszabadulás történt, és hogy okot látok szánni számos fegyveres SS-be sorozott embert is, aki szintén itt pusztult 1945-ben a szülővárosomban, fasisztának is neveztek miatta. A legfeledhetetlenebbül Krausz Tamás a Filmkultúra 1995. májusi számában: "Ungvárynak maga a kérdésfelvetése az, ami túlmutat a humanizmus általánosan elfogadott... határain... Miért nem elegendő egy ilyen álláspont deklarálására egy kisebb, valóban érzelmes lap, mint például a Hunnia? (...) Ungváry úr kifinomult, bár szégyenlős "érzelmi rasszizmusa" bizonyos értelemben rosszabb, mint Csurka úr nyílt rasszizmusa. Az egyik nem ravaszkodik, nem köntörfalaz,... Ungváry úr... rafináltabb, mint Csurka." Más ügyben meg azt is írták nekem, hogy rejtett rasszista indulatokat hárítok és dédelgetek érzelmesen, merthogy zsidóztam.

Lehet, hogy ma már úgy általában nem szélsőjobboldalinak számítok azért, mert kétségbe vonom, hogy 1945-ben felszabadulás történt. Ez is valami ahhoz képest, hogy a marxista-leninista egyeduralom vagy a zsidózó szélsőjobboldal demokráciaellenes politikai gazemberei egyként kitekernék a nyakamat, ha valaha is megint a hatalomra kerülnének. Ma legfeljebb történelemhamisítással vádol olykor a "felszabadulás" néhány híve (dr. LengyeI Mária-dr. Fenyvesi Tamás: Igekötős történelemhamisítás, ÉS, 2004/10.). Meg azzal, hogy kétségbe vonom mások 1945-ös felszabadulás-élményét, és csak kitalálom, hogy aki nem fasiszta volt, az megélhette 1945-öt csupán megszabadulásnak.

Egy marxista-leninista párt eleve nem lehet demokratikus párt. A kollektivitás eszméje, a burzsoák és a jelentősebb magántulajdon felszámolásának célja, az élcsapat-elv, az "ez a harc lesz a végső" gyalázatos jelszava kizárja az emberi egyenlőség és szabadság tiszteletét. Ezért az 1945-ös politikai helyzet, melyben egy ilyen párt és mögötte egy ugyancsak marxista-leninista politikai berendezkedésű Szovjetunió határozza meg a politikai történéseket az első pillanatoktól kezdve, akkor se demokratikus, akkor se szabad, ha ez a helyzet a fasizmus legyőzése következtében keletkezett.

Ezzel szemben szabad volt és potenciálisan demokratikus minden ország, melyet az angol, amerikai és francia csapatok szabadítottak fel a fasizmus alól, vagy később megakadályozták más országokban a kommunista hatalommegragadási kísérleteket.

Ettől ugyan bárki érezhetett 1945-ben joggal felszabadulást, csak ma nem mondhatja, hogy objektíven is felszabadulás volt, ami 1945-ben történt. Mondhatja, de akkor bizony lábhoz tett fegyverrel állunk egymással szemben. Ez se baj, demokráciában ez igazán természetes. De ha valakinek szabadság az, amit egy marxista-leninista erő határoz meg, akkor azt hanyagolja el, ami nekem és velem együtt az emberek egy részének maga volt a megaláztatás, a gyalázatos elnyomás, a szégyentelen hazudozás és az irgalmatlan, az életünket megnyomorító hatalomittas önkény. Hát mit gondoljak az olyan emberről, akinek ma (nem akkor) ennek az 1945 első pillanataitól fenyegető kommunista erőnek a meghatározó - ma már tényként ismert - és másokat megnyomorító szerepe kevésbé esik a latba, mint saját akkori szabadságélménye?

Hogy azért kellene felszabadulást és nem megszabadulást mondani, mert ugyan 1945-ben nem köszöntött be a szabadság, de azt a megkönnyebbülést, amit "Hunnia úri trágyadombjának" megsemmisülése okozott, illik a "felszabadulás" emelkedettebb fogalmával társítani (Eörsi István: Képtelen szubjektivizmus, ÉS, 2004/9.). Először is nem semmisült meg: most isszuk meg annak levét, hogy a kommunista uralom alatt hibernált magyar társadalomban minden megsemmisült, ami a Horthy-rendszerben esetleg fejlődőképes lett volna, és megjelent a politikai színtéren a magát demokratának tartó antiszemita. Másodszor pedig a "felszabadulás" szót elhasználta a kommunista rendszer a saját legitimitásának igazolására. A társadalom egy része hányingert kap ettől a szótól az emlékei miatt.

Egyben biztos lehet az, aki ma is (nem akkor) felszabadulásnak tekinti 1945-öt: én, s velem együtt még néhányan, soha, semmilyen körülmények között, semmilyen aljas szélsőjobboldali, rasszista fenyegetés árnyékában nem fogjuk felszabadulásnak (hanem csak megszabadulásnak) tekinteni azt, amit ők felszabadulásnak tekintenek. Mi 1989-ben szabadultunk fel. Szövetséget velük a rasszisták ellen köthetünk ugyan, de ez kényszerű, nyomorúságos szövetség, és nagyon korlátozott az érvényessége.

Ungváry Rudolf