Úgy hiszem, egyenesbe jött az életem. Ha én egyenest mondok, akkor én az egyszerű egyenesre gondolok, semmi másra. Ő egyszer – miközben én sütöttem-főztem – a konyhai asztalnál ült és azon morfondírozott, hogy talán egyenesnek igazán csak a vízszintes fajtáját szabad nevezni. Nagyon megörült, amikor azt kérdeztem tőle, miért gondolja így. Felállt a székről, és úgy helyezkedett el, hogy én is láthassam, amit a kezével a levegőbe rajzol. Teljes átéléssel elmondta, hogy az egyen-es és az egyen-lő szavak hasonlósága zavart okoz benne. Ha a vízszintes tengelyen állunk, akkor csak a nulla meredekségű egyenesen minden pontnak egyenlő az értéke.

– Hol van a járókerete?

– Nem éreztem szükségesnek, doktor úr.

– Hogyhogy?

– Amikor a nővérek felébresztettek, és le akartak segíteni az ágyról, erőt éreztem a lábaimban és a hátamban.

– Felébresztették? Nem maga szokta a nővéreket ébreszteni kora hajnalban?

– Most mélyen aludtam.

– És a lábai sem fájnak?

– Semmim, gyalog jöttem le a negyedik emeletről.

– Ez felettébb érdekes. Adja ide a kórlapját!

Innen a konyhából hallottam, ahogyan az intelligens mosógép az öblítési programra váltott át. Most a belehelyezett, tengerillatú kék keveréket önti rá a ruhákra. Öblítés után indítja a szárítási funkciót, akkor lesz a leghangosabb. A tornaruhákat még ma este kivasalom, és holnap már díszelegnek a gyerekeken, a hét első tanítási napján. Amíg az öblítés és a szárítás tart, addig felteszem a borsólevest, ami magától megfő kis lángon.

A harmadik pohár teát csak a bennem hirtelen feltámadt szolidaritás miatt fogadtam el. Újból leült tőlem karnyújtásnyira, de már nem féltem tőle. Elmesélte, hogy egyszer felkereste a stockholmi mecsetet. A pénteki ima után megkérte az imámot, hogy beszélhessen vele. Az imám a mecset egyik távoli sarkában ült le vele. Figyelmesen meghallgatta, makulátlan fehér ruhájával letörölte a könnyeit, és  átölelte. Ölelésében nyugalmat és őszinteséget érzett, mintha rátalált volna a társadalomra. Az imám azt mondta neki: „Látom, hogy mennyire szenvedsz, fiam.” A fiam szót aláhúzta, és ez eszembe juttatta egyetemi hallgatótársának háromperces várakozását az apja háza előtt. Az imám arra kérte, hogy jöjjön, amikor csak tud, imára, nyissa ki szívét istennek, fohászkodjon, és kérje meg a jóistent, hogy vigyázzon az ő gyermekére, mert az ő szeme senkit nem téveszt el, és az ő kegyességébe mindenki belefér. Az imám emlékeztette őt Mohamed próféta tanácsaira, miszerint lehet gyűlölni a hibát, de nem a hibázót, ne mindig a vitát próbáld megnyerni, hanem a vitázó szívét, ne rombolj le minden hidat magad után, kellhet neked a híd a visszaúthoz, a tévelygést ne fogadd el, de sajnáld a tévelygőt.