Rossz csillagzat alatt

Lássuk be: Magyarországon mostanság senki más nem tud olyan elánnal és színvonalon aggódni kortárs művészeti jelenségek és produktumok miatt, mint a nagyszerű esztéta, György Péter. Egy olyan közegben, ahol a borúlátás a felelős értelmiségi magatartás alapjának számít, ez méltán népszerű tevékenység. Az is érthető, miért kedvelik oly sokan az afféle beszédmódot, amelyben nem kap szerepet semmiféle kétely, nem terhelik érvek és ellenérvek, mert egyértelmű és biztos tudáson alapul. Számos alkalommal volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy e beszédmód képviselői górcső alá vették tevékenységemet, és értékítéletet mondtak róla - kizárólag az én hibám, hogy nem tanultam ezekből. Többnyire prekoncepciózusnak és pontatlannak tartottam ezeket az írásokat, csúsztatásaik mögött világosan kirajzolódó politikai motivációval, de mindeddig egyszer sem reagáltam rájuk. Nem azért, mert a közvélekedés szerint kritikára nem illik válaszolni. Hogyan is érvelhetnék olyanokkal szemben, akik szinte sohasem érvelnek, csak közlik az érvényes és hiteles álláspontot?
Mindezt aligha írtam volna le, ha nem olvasom az ÉS-ben a Helyesbítés című közleményt (2011/46., nov. 18.), amely azt a látszatot kelti, mintha feLugossy László egyik interjújából derült volna ki a nagyközönség számára, hogy a Bizottság zenekar logójának szerves része volt a vörös csillag. Örömmel nyugtázhatjuk: immár György Péter is tudja, hogy a csillag-ikon nem utólag került a logóba. „Nem az én dolgom megítélni, hogy mindez miként befolyásolja gondolatmenetemet" - ezzel a meglepő mondattal zárja helyesbítését a szerző. Szerintem nincs igaza: az ő dolga lett volna. Mivel nem tette meg, veszem magamnak a bátorságot - na nem ahhoz, hogy „megítéljem", hanem hogy néhány megjegyzést tegyek az eredeti íráshoz.

A témáról
György Péter írásának legfontosabb állítása, hogy a „Sírba visztek" - a Bizottság a Műcsarnokba megy című kiállítást egy olyan kurátori döntés karakterizálta, amely a zenekar baloldali politikai identitását kívánta felmutatni. Természetesen minden tárlat, minden műalkotás sokféle értelmezést enged, mindenkinek joga van butaságokat gondolni róla - György Péternek is. Akár szórakoztatónak is találhatnánk, hogy miképpen omlik össze egy ellentmondást nem tűrő magabiztossággal felépített szellemi konstrukció egyetlen körülmény - a fránya vörös csillag szerepeltetésének története - miatt. Csakhogy itt sokkal többről van szó. Ismerve a szerző érzékenységét és alaposságát, kizártnak tartom, hogy ne tűnt volna fel: a kiállításon látható művek többsége kapcsolódik valamilyen formában az emlékezés-emlékezet gondolatköréhez, mégpedig a nyolcvanas évek időszakára vonatkoztatva. Ilyen módon az utolsó olyan korszakot idézte meg a kiállítás, amikor a kultúrában (is) erőteljesen ható kétosztatú gondolkodásmód még nem mérgezte a mindennapokat. Mivel a diktatúra főként hatalompolitikai eszközökkel alapvetően korlátozta a szabadságjogokat, ebben az időszakban a művészet lett a szabadság megélésének legfontosabb területe Magyarországon. Furcsa lenne, ha itt most én elemezném mindezt - nemcsak az érintettségem miatt, hanem azért is, mert a kiállításon vetített tizenkilenc rövidfilm, az azokban szereplő visszaemlékezések árnyaltabb képet adnak mindarról, mint amit egy ilyen cikk terjedelme megenged. Más szövegeiből tudhatjuk, hogy György Péter számára fontos a kádárizmus emlékezetének komplikáltsága, a magánarchívumok szerepe - ezért is meglepő, hogy a kiállítás e meghatározó aspektusairól egyáltalán nem írt.

A szakmaiságról
Azt érteni vélem, amikor egyes kritikusok az úgynevezett „nemes műfajokban" létrehozott klasszikus alkotásokat, mindenekelőtt olajfestményeket és márványszobrokat szeretnének látni a Műcsarnok¬ban, de György Péter műfaji kifogásai előtt értetlenül állok. Természetesen máshol is meg lehetett volna rendezni ezt a kiállítást - miért ne lehetne képzőművészeti tárlat akár a Petőfi Csarnokban? De ez a felvetés azt sugalmazza, mintha a Bizottság esetében kizárólag a zene lenne érdekes. Az sem lenne kevés persze, de a kiállítás (merésznek aligha nevezhető) kiindulópontja az, hogy a színpadon előadott akciók, performanszok, az ezekből készített hang- és filmfelvételek mind-mind képzőművészeti projektek voltak. A „minden lehet művészet" alapállása sem zenei, hanem képzőművészeti attitűd, számos kapcsolódással a fluxushoz. Művészeti szempontból éppen ezért jelentős a Bizottság - nem pedig a zenei teljesítménye miatt. Ahogyan például az idei velencei biennálén a legjobb pavilonnak járó Arany Oroszlán-díjat elnyerő, a nemrég elhunyt német rendező, Christoph Schlingensief munkáit tartalmazó kiállítás sem színházi vagy filmes, hanem képzőművészeti projekt, úgy a Bizottság-kiállítás is az volt. Attól, hogy egy tárlaton egyszerre van jelen kép és mozgókép, zene és beszéd, az még nem lesz Gesamtkunst (nem mintha az nagy baj lenne). A képzőművészeti transzgresszió - bizonyosra veszem: György Péter előtt sem ismeretlen - könyvtárnyi irodalma mellett ezzel kapcsolatban egy Bizottság-korabeli magyar szövegre hivatkoznék, amely a (régi) Mozgó Világban látott napvilágot 1981-ben. (Attalai Gábor Határesetek a képzőművészetben című írása elérhető az Artpool archívumában.)
A „Sírba visztek" - a Bizottság a Műcsarnokba megy természetesen kurátori kiállítás volt. Mégis mi más lehetett volna? A kurátori kiállítás mint műfaj mindössze annyit jelent, hogy a tárlat mögött van egy kidolgozott, következetesen végigvitt koncepció. Ezzel szemben létezik az a romantikus elképzelés, amikor a művész beviszi a kiállítótérbe a festményeit, felakasztja a fehér falra (hiszen úgymond „mégiscsak" ő tudja a legjobban elrendezni), ám ez az eljárás olyannyira anakronisztikus, hogy a kortárs művészet meghatározó központjai ma sehol a világon nem vállalják be. A Műcsarnok sem fogja, magyarán: itt továbbra is minden tárlat kurátori kiállítás lesz. Még akkor is, ha Magyarországon a kritikákban nem szokás a kurátori koncepcióval szakmailag számot vetni. Minden olyan eljárás, amely a kurátor vélt vagy valós politikai, ideológiai nézeteiből következtet erre, nemcsak az elemzői munkát spórolja meg, de a kiállításon szereplő művészekkel és műalkotásaikkal szemben is etikátlan módon jár el.

A kánonról
Az a bántó, lekezelő modor, amelyben György Péter az úgynevezett alternatív kultúráról nyilatkozik, több szempontból is joggal kelthet visszatetszést. Tisztességtelen, amikor például ef Zámbó István - a kádárista hatalom által börtönbüntetéssel „tolerált" - aktivista műveit vagy Wahorn András rajzait a szerző egy-egy magától értetődőnek láttatott félmondattal igyekszik kívül helyezni a kánonon. Ez a módszer a nyolcvanas évek hivatalos kritikájának gyakorlatát idézi - az eredmény persze egészen más. A művészeti kánon ugyanis (amelyből természetesen - per definitionem - mindig egy van) nem így működik. Bármekkora legyen is a megosztottság, többé nem lehet ideológiai alapon formálni. Az a szerep, amely szerint a kánon őre kívülről és (persze) felülről tekint a kortárs magyar művészetre, a Nemzetköziség és Korszerűség elfogultságoktól mentes, avatott képviselőjeként, nem lehet eredményes. Ez a gondolkodási minta a Világszellem üzenetét képviselő, a szükségszerűség nevében eljáró, ideologikus értelmiségi maszlag, amelyet a „valóság" felülír. Ez esetben a valóság az, hogy a nyolcvanas évek alternatív kultúrája, az egykori Bizottság-zenekar, ef Zámbó István, feLugossy László és Wahorn András művészete a kánon része. Függetlenül attól, hogy ez sokaknak nem tetszik, úgy vélem, hogy a kiállítás ilyen értelemben elérte a célját. A hetvenes-nyolcvanas évek underground művészete (amelyhez egyébként a nyugati világ nagy részén szinte magától értetődő módon kapcsolódott egyfajta baloldali, újbaloldali identitás) ma már szinte mindenhol a kánon része lett. Az egykori szocialista országokban ez a folyamat sokkal nehézkesebben ment végbe - talán nem függetlenül a posztkommunista kánon „felkent" őrzőitől. De jórészt végbement. Hivatkozhatnék itt a György Péter előtt sem ismeretlen keletnémet és román analógiákra, de - magyarországi példaként - a MODEM Banánköztársaság című kiállítására is, amely világossá tette, hogy a nyolcvanas évek expresszív lengyel művészete milyen sok szálon rokonítható a magyar undergrounddal és konkrétan a Bizottsággal.

A harcról
György Péter ebben az írásában nem kritizál, hanem „megítél", hiszen ő már korábban is tudta, amit tudott. Purista módjára harcol, ráadásul több fronton is. A fő ellenség nem az általa lesajnált alternatív művészet - én vagyok az. Nyilván oka van annak, hogy az én nevemet jóval többször írja le, mint a művészekét (az pedig különösen tisztességtelen, hogy kurátortársam, Készman József nevét meg sem említi). Politikai állításaihoz ürügyként használja a kiállítást. Persze joga van azt gondolni, hogy „nem túl demokratikusan" neveztek ki igazgatónak (nem a kulturális vezetés, hanem úgymond a Fidesz, ahogyan azt György Péter képzeli), mint ahogy nekem is jogom van azt gondolni, hogy jogilag korrekt kinevezésem szakmai szempontból sem volt „kétséges", noha nem indultam el a korábbi pályázaton (amire egyébként sokan kapacitáltak - többek között György Péter is), s mindannyian emlékszünk arra, hogy például az elődömet a szakmai kuratórium javaslata ellenére nevezte ki az akkori miniszter stb. - de mindennek semmi köze ehhez a kiállításhoz. Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy közel félszáz tárlat megrendezése után ez lett volna az entrée-m... Nem kurátornak szerződtem, hanem igazgatónak - a munkámat elsősorban az minősíti, hogy vezetőként miképpen tudom megvalósítani a szakmai programomat. Persze az, hogy elsőként erre a művészeti projektre esett a választásom, nem tekinthető véletlennek. A szempontok között szerepelt többek között, hogy egy olyan, mind művészeti, mind társadalmi szempontból fontos kiállítást hozzunk létre, amely genealógiáját tekintve az utolsó olyan időszakhoz köthető, amikor a magaskultúra működési mechanizmusait nem a politikai alapú megosztottság határozta meg. Mindez nem jelentett apolitikusságot, sőt: a Bizottság-jelenség kifejezetten politikus volt, olyan univerzális, mégis elementáris módon, amelyhez képest a mostani kortárs művészet politikai aktivitása többnyire szánalmasan provinciálisnak tűnik fel. A Bizottság zenekar tevékenységének felszabadító ereje volt - és ez az erő az együttes megszűnése után, az elmúlt negyedszázadban is éreztette hatását a magyar kultúrában. Nélkülük ma sok minden más lenne. Többek között ez is szempont volt a választásnál - persze csak a „gyors népszerűség általi legitimáció" ördögi terve után, amit György Péter olyan természetesnek állít be, mint ahogy a magyar akciófilm-sorozatok ábrázolják az amerikanizálódott budapesti mindennapokat. Egy „ilyen kiállítás ugyanis - amúgy - többéves munkát igényelne", közli a szerző, és ha ő közli, akkor az úgy is van. Mindössze annyival egészíteném ezt ki, hogy a Bizottság-kiállítás közvetlen előkészítésének időszaka semmivel sem volt rövidebb, mint ahogy a hasonló tárlatok esetében ez lenni szokott (nem sokkal a júniusi sajtótájékoztató előtt kezdődött el az érdemi része), ugyanakkor a projektben lényegesen többen vettek részt a Magyarországon szokásosnál, és az elvégzett munka is sokkal több volt. Én magam immár ötödik éve foglalkozom ezzel a témával (ami talán György Péter számára sem teljesen ismeretlen - néhány konferencia-előadásom vagy éppen az általam rendezett Kis magyar pornográfia című, MODEM-beli kiállítás okán), a Bizottsággal és a nyolcvanas évek alternatív kultúrájával való ismeretségem pedig jóval régebbi keletű - de kurátortársam, Készman József sem most találkozott első ízben az undergrounddal. Emiatt aztán egyikünknek sem okozott akkora meglepetést a vörös csillagos Bizottság-logó, mint György Péternek.
Nem akartunk retró-kiállítást rendezni, de nem tekinthettünk el attól, hogy a kortárs kultúrában ma is aktív művészek, művészeti szakemberek, kultúraközvetítők többsége számára a nyolcvanas évek a közös lázadás, a közösen átélt művészeti akciók és művészeti élmények ideje volt. Ilyen értelemben ez egyfajta közös eredet, amelynek hivatása az, hogy összekössön. Persze tisztában vagyok vele, hogy a kultúrharc mindennek felmutatásával nem szűnt meg, s nem is fog megszűnni. De a jórészt alacsony színvonalú, a kiállítás intencióit semmibe vevő, kultúrharcos cikkeknél fontosabbak - nekem egész biztosan - az élmények, amelyek a tárlathoz és a kísérőprogramokhoz kötődnek. A Műcsarnokban szerepet vállaló kortárs írók „atyai" megfeddése (mivel úgymond nem elég „rafináltak") rossz emlékeket idéző, aggasztó szereptévesztés. Ezek fantasztikus estek voltak, közel háromezer lelkes nézővel, nagyszerű szövegekkel. Ezért is tervezzük a folytatását - továbbra is fittyet hányva az ideológiai elvárásokra és a rafinériákra. Talán egyszer lesz majd olyan, amit György Péter is megtisztel a jelenlétével.
(A szerző a Bizottság-kiállítás egyik kurátora, a Műcsarnok igazgatója)