Tepükő

Ma is őrzöm a képet. Édesanyám fürdőruhában áll a Balaton neki térdig érő vizében, én a karján ülök, meztelenül, csuromvizesen, a hajam – mint fürösztés után – teljesen hátrasimítva. A megsárgult idilli kép Balatonlellén készült, 1944 nyarán. Ott bujkáltunk. Apám, a józsefvárosi római katolikus aranyifjú 1941-ben vette el az esküvő előtt kikeresztelkedett zsidó lányt, anyámat. Apám a behívója dacára nem vonult be. Volt egy igazolása arról, hogy pápai védettség alatt áll, „a vonatkozó oltalomlevél a Római Szentszék Budapesti Nunciatúráján aláírásra vár”. A sorszámmal és pecséttel ellátott igazolványt Molnár Frigyes pápai kamarás, érseki tanácsos, a Szent Rókus-kápolna plébánosa írta alá. Emléke legyen áldott! Vélhetően ennek a dokumentumnak a segítségével tudott apám szabadon mozogni, és hamis papírokat szerezni családtagjainak, akik e dokumentumok által tanúsítottan árják voltak. Nem pedig zsidók, mint valójában. 
Lellén nemcsak mi hárman bujkáltunk, hanem anyai nagynéném a pár hónapos és kétéves kislányaival, továbbá édesanyám húgának katonaszökevény barátja (későbbi férje) és egy lengyel házaspár is. A házat apám bérelte.
Én 1943 márciusában Pécsett születtem. Onnan a 80 évvel ezelőtti német megszállás (1944. március 19.) után Zalaszentgrótra költöztünk át, ahonnan édesanyám anyai ágon származott. A rokonai hívtak bennünket, hiszen – mint írták – falun biztonságosabb, és mindig lesz ennivaló. Hamarosan kiderült, hogy azért ez nincs így. A megszállás után tíz nappal elrendelték a járás összes zsidó üzletének bezárását, áprilisban pedig a zsidó közalkalmazottakat, de még az orvosokat is elbocsátották. Ha ez kevés lett volna a félelemhez, csak be kellett kapcsolni a rádiót. A készülékekben mind gyakrabban felbúgott a szirénahang és a riadó: – Légiveszély! Légiveszély! Pécs–Kanizsa–Zala” – recsegte a rádió. Légvonalban nem messze, a Balaton térségében egyre több légi párbaj zajlott. Ám ennek a rádiós figyelmeztetésnek hamarosan vége szakadt – legalábbis a zsidó lakosság számára. Ugyanis a friss rendelet értelmében minden zsidó családnak le kellett adnia a rádióját. A „zsidórádiók bizottsága” akkurátus jegyzőkönyvet készített 1944. május 8-án az átvételről. 
Zsidórádiók – az ilyen jelzős szerkezetű főnévvel életemben először ebben a jegyzőkönyvben találkoztam. A gyomorforgató kifejezésről el is feledkeztem, mostanáig, amíg a jelenlegi köztársasági elnök édesapjának, dr. Sulyok László ügyvédnek, az egykori szélsőjobboldali Magyar Nemzeti Szocialista Párt székesfehérvári megyevezetőjének „zsidó tulajdonban levő lakásra” mint pártirodára és annak berendezéséhez „zsidóbútorra” vonatkozó, 1944. június 9-én kelt beadványára a közelmúltban a Hócipő jóvoltából fény nem derült. A viccnek korántsem tekinthető történetről és az azt bizonyító dokumentumokról Karsai László és Gergely Anna történész rántotta le a leplet. Gergely Anna arra is rávilágított, hogy számtalan ilyen igénylést látott levéltárban, melyekben olyan kifejezések szerepelnek, mint zsidószekrény, zsidótelefon, zsidóvarrógép, zsidózongora – mind-mind az elhurcolt zsidók tulajdona, amelyekre itthon maradt honfitársaik igényt formáltak.
De hadd térjek vissza a zsidórádióhoz. A begyűjtésükről szóló dokumentum felsorolja azokat, akiktől átvették a rádiót, annak típusát és becs­értékét. Ezen a listán szerepel 4006/5 sorszám alatt anyai nagyanyám testvére, Korein Jenő, a helyi hitközség akkori elnöke is, akitől Orion 044-es, 4 csöves üzemképes rádiót vettek át, melynek értéke 150 pengő volt. Jenő bácsiról csak tudok, de nem ismerhettem sem őt, sem a családját, sem a család legszorosabb barátait, Beckéket, Hamburgeréket, akik a lista szerint szintén leadták a rádióikat. Ugyanis 1944. május 15-én létrehozták a gettót, ahol összegyűjtötték a zalaszentgróti járás zsidó lakosságát, lehettek vagy négyszázan, majd június első felében valamennyiüket Zalaegerszegre vitték, bevagonírozták és Auschwitzba deportálták. Talán ha tíz százalékuk élte túl a poklot. Köztudott, hogy több mint 400 ezer vidéki magyar zsidó lelte halálát a koncentrációs táborokban. J. R. dos Santos világhírű portugál író A birkenaui kézirat című döbbenetes könyvében ír az emberek millióinak iparszerű megsemmisítéséről. Abban olvasható, hogy a „szállítmányokban” túlteljesítő magyar hatóságokat az auschwitzi táborparancsnok visszafogottságra intette, mert nem győzik a beérkező „emberanyagot” a krematóriumokban feldolgozni!
A Trom család még időben elmenekült Zalaszentgrótról Balatonlellére, ahol a többiekkel vészeltük át a következő hónapokat. A balatoni nyár akár kellemes is lehetett. Azonban nemegyszer szürreális kép is tárult elénk: az Olaszországból Csepel, illetve Schwechat ipartelepeinek bombázására induló amerikai és brit bombázók és a kísérő vadászgépek sokszor a Balaton és Székesfehérvár felett találkoztak a német és magyar vadászrepülőkkel, hogy halálos párbajt vívjanak. 1944 tavasza és 1945 áprilisa között mintegy 30-50 repülőgép zuhant a Balatonba. Ez állandó beszédtéma lehetett.
A fiúk általában később kezdenek el beszélni, mint a lányok. Én talán az átlagnál is lustább voltam. Lehettem úgy 14-15 hónapos, amikor a felettünk elhúzó repülőgépekre mutatva végre megszólaltam. Nem azt mond­tam, hogy mama, baba, labda, vagy bármi más nekem kedveset. Csak azt ismételgettem, hogy tepükő, tepükő. Ami az akart lenni, hogy repülő…