Pest-Budán csend

„Unjuk már, hogy kijövünk, hazamegyünk, és nem történik semmi” – mondta Pottyondy Edina influenszer lassan négy hete, a nagy tüntetés tetőpontján. Az unalom továbbra is indokolt, most sem történt semmi. Sem politikailag – mert hiába következett be a hatalmi gépezetben példátlan üzemzavar, ami Orbánnak két gondosan felépített és nehezen pótolható emberébe került (az elnöknek kinevezett arctalan ügyvédről egy pillanat alatt kiderült, hogy más erények hiányán túl hazug ember is), a rendszernek az egész meg se kottyant. Sem pedig a társadalom nem változott: a jelek szerint mostanáig még nem valósult meg az „optimista verzió”, mert a jóérzésű influenszereknek nem sikerült maguk s a bántalmazottak, kiszolgáltatottak mellé állítani „a magyar embereket”. (Miért kell átvenni ezt a felülmúlhatatlanul kretén orbánista szókapcsolatot?)

Nyilván hasznos volt a pénzgyűjtés a bántalmazott gyerekek segítésére. Minden irónia nélkül: abszolút nemes ügy. Ehhez viszont nem kellett volna tömeggyűlést tartani. Az összeesküvés-elméleteimet megtartom magamnak, de február 16-án a nettó eredmény a hirtelen felcsapó düh lecsillapítása, a krízis hatástalanítása volt. A Dollárpapa klasszikus jelenete jut eszembe: Rajz Jánosnak szónokolnia kéne az erkélyről a város népéhez, de nem tud mit mondani. Darvas Iván, a dörzsölt kisvárosi ügyvéd súg: „Éljen a haza!” Mire a rozzant amerikai nagybácsi elrebegi: „Menjetek haza.”