Más észjárást, de ne ilyet

Az ÉS 2023. július 28-i számában Böcskei Balázs írt egy érdekes cikket Az öngyarmatosítók lankadtsága címmel. Kiindulásként az Orbán-rezsim legelterjedtebb értelmezéseiről megállapítja, hogy „..egy (soha nem volt nyugat-európai) liberális demokrácia normatív bázisáról, alapvetően intézményelvű megközelítéssel vizsgálódnak, vagy ahhoz (lazán) kapcsolódva Orbán személyiségében látják a demokratikus visszafordulás okait”. Ezzel egyet lehet érteni, mint ahogy azzal is, hogy az ellenzék – elméletben és a gyakorlatban is megnyilvánuló – kreativitását hiányolja, és konklúzióként azt írja: „Nemcsak Orbánéval, hanem a mások logikájának abszolutizálásával is le kell számolni. Saját antiorbánista észjárás kell.”

Az írásban is megfontolandó gondolatokat vet fel, de a konkrét tényekre hivatkozó két hosszú bekezdés állításai nem helytállóak.

Először is, hivatkozik két korábban megjelent írására (Szabó Andrea – Böcskei Balázs: „Kiket rabolnak el egymástól a pártok? És kik az elcsábíthatatlanok?”, 24.hu, 2020. szept. 9., illetve „Nincsenek, de ha vannak is, az ellenzék számára szinte elérhetetlenek a ’lecsorgó’ kormánypárti szavazók”, atv.hu, 2021. okt. 24.). A címekben foglalt állítást két, 2020, illetve 2021 nyarán végzett reprezentatív közvélemény-kutatás megállapításaira alapozza. A felmérés legfontosabb adatai szerint a 2018-as országos választáson a Fideszre szavazók 95, illetve 86 százaléka az adatfelvétel időpontjában is a Fideszt támogatná, és a Fideszt 2021-ben elhagyó 14 százalékból is csak 1-2 százalék lenne az ellenzékre szavazó, a többi a Mi Hazánkat és egyéb pártokat választana, vagy bizonytalan. Az adatok értelmezési problémájára – nevezetesen az idő múlásával az emlékezet is módosul, a győzteshez való húzás érvényesül – az első írás is utal. Közismert példája ennek, amikor a tényleges választás után néhány hónappal a visszaemlékezők lényegesen nagyobb arányban jelezték a győztesre való szavazásukat, mint amit a tényleges választási eredmény mutatott. Még inkább érvényesül ez a torzító hatás egy választási cikluson belüli felmérésnél, amikor a szavazási hajlandóság is jóval kisebb, megugrik a nem válaszolók vagy nem tudommal válaszolók száma, és a 2018-at követő évek ellenzéki politizálása is kiábrándító volt.

Mélyebb következtetést lehet levonni az utólag ismertté vált tényekből, mint a bizonytalan jóslásokból. Ebből viszont az látszik, hogy míg 2018-ban a szavazók 68,5 százaléka szavazott a szélsőjobboldalra (azaz a Fideszre és a Jobbikra), ez az arány 2022-re (Fidesz és Mi Hazánk) 60 százalékra csökkent. Mivel az összes listás szavazat csökkenése csak 77 ezer, érdemes az abszolút számokat is összehasonlítani. A Fidesznél a csökkenés 536 ezer
 fő, a hatpárti lista szavazatnövekedése a Jobbikon kívüli 5 párthoz képest 370 ezer volt. Azt gondolom, ez nagy eredmény (még ha nem érte is el a vártat), és az a várakozás volt hibás, hogy a hatpárti koalíció felállása után a korábbi ellenzéki szavazatszámok és a Jobbikéi mechanikusan összeadódnak. A Jobbik vezetőinek – önmagukra nézve – kockázatos döntése eredményeként korábbi legnagyobb ellenzéki párt szerepüket elveszítve a parlamenti bejutás határán ingadozó kis párt lettek. Szavazóinak csak felét-harmadát tudta megtartani, a többi maradt a Mi Hazánknál, otthon maradt vagy a Fideszhez csatlakozott (utóbbi esetben a Fidesz korábbi szavazótáborának csökkenése még nagyobb mértékű lehetett). Az elemzések általában csak az ellenzék–Fidesz arányokra koncentrálnak, és figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy 2010-ben a jobboldal (Fidesz) és a szélsőjobboldal (Jobbik) a szavazatok 69,4 százalékát szerezte meg. A rendszer megváltoztatásához ebből a bőven kétharmados választói tömegből kellene minél több embert meggyőzni, hiszen semmi kétség nem lehet, a Fidesz egy esetleges választási vereség után azonnal összefogna a (másik) szélsőjobboldali párttal. Az ellenzék pedig akkor – 2014-ben és 2022-ben – érte el arányaiban a legjobb eredményt, amikor volt legalább részleges közös listája.

A másik, véleményem szerint hibás vélemény a rossz személy állítása a miniszterelnök-jelölt szerepére. Természetesen minden személyi döntést lehet – utólag – rossznak értékelni, de a következő mondatok elfogadhatatlanok: „…az előválasztáson az ellenzéki politikai osztály szinte népfrontszerűen állt be MZP mögé. Az MZP esélyességére vonatkozó érvelésről nyugodtan ki lehet ma már jelenteni, hogy az nem volt több, mint (…) a választók manipulációja.” Hogyan?! A több hónapos egyeztetéssel kialakított előválasztást megnyerő személy támogatása nem magától értetődő dolog, hanem a választók manipulációja? Ráadásul hol volt ez a „népfrontszerű” támogatás, amikor még a választási eredmény hivatalos kihirdetése előtt a baloldal meghatározó politikusa kijelenti: „Valójában parlamenti helyekért küzdünk, és ha többségünk van a parlamentben, akkor majd mi választhatunk kormányfőt. Először parlament, először többség, aztán kormányfő” (Gyurcsány kétértelmű videóval üzent Márki-Zay Péternek, azonnali.hu, 2021. okt. 18.). És ami után, ennek megfelelően, csaknem a választás napjáig jöttek az éles kritikák a baloldali táborból. MZP-t természetesen lehet bírálni, hiszen volt olyan kijelentése, amit ő maga is korrigált. Volt olyan is, amit nem, pedig vitatható volt, de a hangos kritikát a kezdődő országos választási kampány közben kellett megtenni? Nem volt elég, ami a Fidesztől jött? MZP esélyessége mit jelentett: az országos választás megnyerését, vagy annak a valószínűségét, hogy a legtöbb Fideszben csalódott szavazót tudja megszerezni? Aki az előbbire gondolt, az miért feltételezte, hogy az előválasztás idején a biztos választók körében mért 1 százalékpontos előny elég lesz, hiszen az előnytelen körzetbeosztás miatt a nyeréshez 3-4 százalékpontos különbség kellene, és még előtte álltunk a választás előtt előre látható pénzesőnek (és a nem előre látható háborúnak)? Nem csoda, hogy a folyamatos háborúskodás közepette – még a pénzeső megkezdése előtt – a minimális előny egyre növekvő hátránnyá változott. A következő bekezdés rávilágít nézetkülönbségünk alapvető okára. „Milyen alapvető létbátorság van abban, aki értékei képviseletét átadja egy konzervatív jelöltnek? Kevés érv erre, hogy a kormányváltásért mindent. Mert bár a kormányváltás logikája a saját magunknak adott törvény egyike, de bukásra van az ítélve, aki további törvénynek saját maga megtagadását tekinti.” Azaz a konzervatív ember – csaknem – ugyanolyan ellenség, mint a jelenlegi szélsőjobboldali kormány? Saját magunk megtagadását jelenti, ha kompromisszumként elfogadjuk egy másik világnézet képviselőjét? Aki például kijelenti, hogy keresztény emberként ellenzi az abortuszt, de tudomásul veszi, hogy az ország többsége másként gondolja? Az már csak hab a tortán, hogy egy esetleges győzelem esetén, akár miniszterelnökként is egyedül lesz, amikor az ilyen kérdések parlamenti vitájára sor kerül, hiszen a hatpárti fellépés a közös lista feletti huzakodás során sikeresen megakadályozta, hogy MZP befutó helyre jelölhessen akár csak egy jelöltet is.

Akkor hajrá, korlátozzuk az összefogást arra a 30-40 százalék közötti választóra, akik minden fontosnak tartott kérdésben egyetértenek a cikk írójával? Mire lesz ez elég? Szavazatnövelésre biztos nem, hiszen a konzervatív emberektől sem várhatunk el olyan önmegtagadást, hogy egy, az ő világnézetükkel kibékíthetetlenül ellentétes, markáns baloldali jelöltre szavazzanak. De gyanítom, hogy még ennél is rosszabb eredmény születhet, az én szavazatomra például biztosan nem lehet számítani.