Húsz, negyven vagy hatvan év?

A fenti kérdéssel Pétervári Zsolt kitűnő cikkével kapcsolatos gondolataimat regisztrálom (Valahol utat vesztettünk, ÉS, 2023/26., jún. 30.). Ezt a felvetést próbálta megválaszolni Ralf Dahrendorf egy harminc-egynéhány évvel ezelőtt megjelent tanulmányában, melyben azon tűnődött, hány év lesz majd szükséges ahhoz, hogy a posztkommunista kelet-európai államok demokráciává váljanak. Én a következőkben további 27 évet javaslok, melynek az eredménye: rezsimmódosítás (1990), plusz 33 év 2023-ig, és további 27 év, azaz 2050. A konklúzió lehet, hogy borúlátó, de nekem reálisnak tűnik. Miért?

Kezdjük az elején. Az utóbbi évek történései lehet, hogy Mohácshoz, Rákóczihoz, 1848–49-hez, 1919-hez vagy a Trianont követő Horthy-korszakhoz, de sokkal inkább az 1956-os forradalomhoz és az azt követő Kádár gyilkos, majd később konszolidált évtizedeihez köthetők. Egyértelmű, hogy az 1990-et követő évek polgárainak döntő többsége a Kádár-korszakban szocializálódott. Főleg a hetvenes években kialakult gondolkodási és viselkedési habitusok mondhatnánk „csont nélkül” tovább éltek a magyar Harmadik Köztársaságban. Ez sok mindent megmagyaráz – legyen az közvélemény, választási-szavazati döntések, államfüggő gondolkodás, civilkurázsi-deficit – éppen úgy, mint a kulturális elit szekértáborok közti civakodása. Közben kormányok jöttek-mentek, köztük a négyszer újraválasztott jelenlegi rezsim is. Az utóbbi meg köszönőviszonyban sincs egy valódi demokráciával. Vajon miért? A válasz egyszerű: itt nem demokratákról, hanem Kádár félig-meddig modernizált unokáiról van szó.

Vissza a kandallóhoz. Az átlagemberek kizárása a közügyekből nagyon régi politikai technika. A magam részéről visszanyúlok a hetvenes évekhez, amikor sok minden történt, ami, ha nem is az ország, de az értelmiség egy részét útkeresésre késztette. Számomra a legérdekesebb a Szelényi–Konrád-féle tanulmány volt, melyben a szerzők a Kádár-mocsárból kijutás lehetőségén tűnődnek. Ezúttal több, általuk hasznosnak vélt megoldás mellett egy régi-új elit konszolidációjára gondolnak. Noha nem jutottak egyről a kettőre, számomra a lényeg az, hogy mindebből kimaradtak az átlagemberek. A továbbiak során az ügyben érdekelt értelmiségiek, például a Bibó-emlékkönyv esetén, megtettek mindent, hogy az országból valamikor demokrácia legyen.

Jöttek a rezsimkritikus ellenzékiek is. A Beszélő-csapatnak fontos szerepe volt, miként később a reformkommunista értelmiségieknek is. Új szereplők voltak a Rajk és a Bibó Kollégium egyetemistái is. Közös volt a Beszélőben és a Bibó-csapatban, hogy mindkettőnek volt egy politikai védőangyala. Egy volt és az 1990-es években továbbra is aktív BM-tiszt szerint Aczél titkársága védte a bajba került – későbbiekben SZDSZ-vezér – fiúkat, míg Horváth István belügyminiszter a veje és az általa igazgatott Bibó Kollégium mögött állt. A végén, noha négy reform-MSZMP-tagot kizártak a pártból, sem ők, sem a többi kritikus ellenzéki képviselő egyike nem került börtönbe – sem akkor, sem a hetvenes évek hírhedt Haraszti-ügye óta. Ez érthető, lévén egyikük sem keresett támogatókat, például az ipari munkásság körében. Kádár ugyanis erre nemet mondott, és az ellenzékieknek eszük ágában sem volt átlépni ezt a Rubicont. Mindez nem meglepő, mert például a lengyel munkások százezreit mozgósító Szolidaritásról egyedül vagy társszerzővel írt dolgozatában a leendő Fidesz-vezér egy szót sem szólt a magyar munkásság lehetséges mozgósításáról. Más szóval: az óvatos duhajok kibekkelték a balhét.

Menjünk tovább. Orbán Viktor 1989. június 16-i beszédének történelmi kulcsmondata az oroszok kiebrudalásáról és nem egy rezsimellenes népmozgalomról szólt. Ez rendben van, mert addigra az átlagemberek csak szemlélői és nem résztvevői voltak az ezt követő kerekasztal elit kvaterkájának. Az utóbbinál nem a több mint ezer nominális résztvevő, hanem a körülbelül húsz ember, köztük a Fidesz és az SZDSZ képviselői döntöttek dolgokról. A továbbiak során nem ez a grémium, hanem Sólyom, Tölgyessy és a két MSZMP-jogász, akik kvázi sufnibuherálták a leendő Ab-t. Mindezt az 1985-ös választás után létrejött törvényhozás jóváhagyta, és az eredményt Szűrös Mátyás kihirdette. Ami látható volt a tévében, és nagyjából ez volt a polgárok jutaléka.

Lehetne tovább ragozni, de Pétervári gazdaságpolitikai elemzése minden szavát elfogadva hasznos lenne szólni az Antall-kormány idején létrejött jogi fejleményekről is. Kezdem azzal, hogy Antall mint miniszterelnök a német jogi struktúra bámulója volt. Egyebek között azért, mert csak németül tudott. Ergo lenyelte, mint a kacsa a nokedlit, a német mintát – legyen az „jogállam”, „alaptörvény” és egyéb német kitalációk. A Sólyom-féle Ab rátett egy lapáttal, amikor jogfolytonosságról (mintha Adenauer követte volna Hitler jogrendszerét), ön-definiált kárpótlásról vagy „láthatatlan alkotmányról” szólt. A végeredmény, plusz a kétharmados törvények csapdája szükségszerűen alkotmányos káoszhoz vezetett a kormányozhatatlan „újdemokrácia” legnagyobb dicsőségére.

Néhány apróság, amiről Pétervári nem szólt. Nekem az átvilágítási bohózat a kedvencem. Egy volt átvilágító bíró szerint az érintettek kilencven százaléka megúszta a balhét az illetékes törvénybe szúrt „és” szó miatt. Sebaj, mert a Boross Péter segítségével átmentett III/III-as kontingens, a korábbi tartótisztek nagyobb dicsőségére. Azóta él és virul az államigazgatás minden ágában. Tehát a kérdés, Lenint idézve: „sto gyelaty?” – azaz mi a teendő? Egy lehetőség, amint Gyurcsány Ferenc néhány éve mondotta volt, az országban letelepedett 800 GRU (orosz katonai hírszerzés) embereit figyelemmel kísérni. Remélhetőleg ez megtörtént az orosz „kémbank” budapesti telepítésével. Mindez persze nem gond, hiszen a debreceni egyetem díszdoktorátusával kvázi honosított Putyin majd megoldja az idők során. Mindezt jó lesz kivárni, mielőtt az ország Vengrija oblaszty lesz. Addig is: dum spiro, spero.