A féligazság másik fele

Csizmadia Ervin arról ír az ÉS március 31-i számában Az ellenállás a magyar politikában címmel megjelent cikkében, hogy nálunk a dualizmus korától „máig hatóan” olyan egyensúlytalan pártviszonyok alakultak ki, amelyekben egyfelől létezik egy nagy kormánypárt, másfelől létezik „sok kis kormányképtelen ellenzéki párt”, mely utóbbiak számára csak az ellenállás eszközeivel operáló politizálás hozhat sikert. Ha egyáltalán. Tény, hogy a dualizmust és a Horthy-korszakot felölelő közel nyolcvanéves időszakban különböző névvel és változó programmal ugyan, de gyakorlatilag szinte végig egyetlen kormánypárt uralkodott Magyarországon. Ugyanakkor Csizmadia mindössze egy 1906 közepétől 1909 végéig, azaz alig több mint három évig tartó időszakra hivatkozhatott mint olyanra, amikor az ellenzéki ellenállás eredményeként az uralkodó kormánypárttól az ellenzéki pártszövetség vehette át a kormányrudat. A cikk szerzője most is az ellenállást ajánlja nekünk, de hát ez a 80/3 évnyi ellenzéki kormányzás, valljuk be, nem túl biztató perspektíva.

 Az 1867 és 1944 közötti közel nyolcvan év és a 2010 utáni Orbán-korszak pártviszonyainak Csizmadia által leírt hasonlósága kétségtelen tény. Téves azonban a szerzőnek az a megállapítása, hogy jelenleg a ’45 előtti kor „máig ható” hagyománya élne tovább. Ilyen hagyomány ugyanis nincs. 1990 és 2010 között mindig csak a választásokon egymástól függetlenül indult, a parlamentbe „saját jogon” bekerült kisebb-nagyobb pártok koalíciója tudott kormányozni. A rendszerváltást követő első hat választáson ötször került ellenzéki erő kormányra. Ezt a Csizmadia által a „rendszerváltás mézesheteinek” nevezett, de ténylegesen húsz évig tartó időszakot nem lehet valamiféle kivételnek tekinteni. A húsz esztendő elég hosszú volt ahhoz, hogy elmondhassuk: a pártkoalíciók által működtetett parlamenti váltógazdaság nyugati mintája életképes lehet Magyarországon is.

Van egy körülmény, amelyet Csizmadia következetesen figyelmen kívül hagy elemzésében, és ez különösen akkor mutatkozik meg, amikor a sokpártiságot „nyugati mintára” kezelő holland és a „keleti” magyar parlamentarizmus összevetéséről ír. A szerző szerint Hollandiában „a XIX. század végétől kialakult az a képlet, hogy a pártok között bármiféle koalíciók elképzelhetők”, míg a magyar párttörténelem „sajnos, semmi ilyesmit nem produkál”. A „mézeshetek” húsz évére ez bizonyosan nem volt igaz: a rendszerváltás idején az állampárt utódpártjával, az MSZP-vel, még a legradikálisabban szemben álló SZDSZ 1994-ben már képes volt koalíciót kötni, majd újabb négy év múlva az akkor magát a Liberális Internacionálé tagjának tudó Fidesz kötött koalíciót az általa addig mereven elutasított konzervatív-populista Kisgazdapárttal. De még 2010 után is megmaradt egy ideig a „szabad vegyértékű” kisebb-nagyobb pártok koalíciókötési potenciája: gondoljunk csak arra, hogy a 2009 elején alakult LMP, amely 2010-ben a negyedik legerősebb pártként került be a parlamentbe, sokáig egyaránt igyekezett távolságot tartani a kormányzó Fidesztől és a 2010-ig kormányzó szocialistáktól!

2014-ben a kormányzó Fidesz–KDNP-pártszövetség mindössze 43 és fél százalékot tudott listán elérni a parlamenti választáson. Ilyen gyenge kormánypárti támogatottság mellett, a 2010 előtti minta alapján megint csak egy „bárki bárkivel” típusú koalíciókötéssel alakulhatott volna újabb kormány, ha... Ha közben 2011-ben Orbán a parlamenttel puccsszerűen – hiszen egy ilyen volumenű alkotmányos változásra a 2010-es parlamenti választáson semmiféle felhatalmazást nem kért a választóktól – meg nem változtatja a választási törvényt. De megváltoztatta, mégpedig egy olyan, egyfordulós, egyéni körzetes szisztéma által dominált, úgynevezett „többségi” választási rendszert hozva ezzel létre, ami az 1945 előtti parlamenti választásokat jellemezte, s amely teljesen alkalmatlan egy, a hazaihoz hasonló, sokféle értékpreferenciák alapján megosztott és ennek megfelelően sokféle pártot támogató társadalom akaratnyilvánításának demokratikus kifejezésére. Visszatérve a holland példára: ott a hozzánk hasonló sokpárti megosztottsághoz alkalmazkodva több mint száz éve, konkrétan 1917 óta, nem a több pártra tagozódó ellenzéket lehetetlen helyzetbe hozó „többségi” elv szerint, hanem arányos rendszerben választják meg a parlamenti képviselőket!1 A magyar alkotmányozóknak először az 1945-ös, majd az 1989-es választási rendszer kialakításakor volt lehetőségük új választási rendszer bevezetésével figyelembe venni azt a tényt, hogy az 1945 előtt hatályos, többségi elvű, egyfordulós, egyéni körzetes választási rendszer a mindenkori kormányzó párt számára törvényszerűen biztosított szinte behozhatatlan előnyt a vele szemben álló, egymástól eltérő szavazóbázissal bíró ellenzéki pártokkal szemben,  ezért hazai viszonyok között alkalmatlan a választók demokratikus akaratnyilvánításának kifejezésére. A tartós egyeduralomra törekvő Orbán parlamentje tudatosan „hozta vissza” a 2011-ben már háromnegyed évszázada nem létező és az 1989-es demokratikus átalakulás utáni húsz évben sem újjáélesztett, egyfordulós, egyéni körzetes rendszert. Orbán hívhatja ezt egy régi hagyomány újjáélesztésének, de mi, demokraták csak akkor nevezhetnénk tovább élő hagyománynak, ha az egyeduralkodóvá vált miniszterelnök törekvését elfogadnánk, abba beletörődnénk. Orbán tettét már csak azért sem tekinthetjük „hagyományőrzésnek”, mert itt nem valamiféle konzervativizmussal állunk szemben, hanem annak a legújabb kori, áldemokratikus, de valójában önkényuralmi rendszertípusnak a hazai bevezetésével, amit a szakirodalom és annak nyomán a közbeszéd hol „illiberális demokráciának”2, hol „választásos autoritarizmusnak”3 vagy „választásos autokráciának”4 nevez. 

Abban Csizmadia Ervinnek száz százalékig igaza van: ellenállásra van szükség! Fontos azonban tisztázni azt a kérdést, vajon milyen célt tűzzenek maguk elé az ellenállók. Véleményem szerint a parlamenten kívüli ellenállás elsődleges célja nem a kormányváltás. Az csak a mellékterméke a szükséges, bokros teendőknek. A fő cél az illiberális (ál)demokrácia elsöprésére és a demokrácia stabil intézményrendszerének kiépítése. Ez az, ami minden ellenzéki erőnek – pártoknak és civil mozgalmaknak egyaránt – közös feladata.

Ezen belül a legelőrébb való cél a szabad választás feltételeinek megteremtése. Ennek egyik eleme a hazai sokpártrendszernek megfelelő, arányos választási rendszer bevezetése. Erről 2017 őszén a Közös Ország Mozgalom kezdeményezésére és ösztönzésére az ellenzék pártjai letettek már az asztalra egy közös törvényjavaslatot. Amit aztán az Országgyűlés fideszes parlamenti többsége tárgysorozatba venni sem volt hajlandó. Akkor emiatt különösebb ellenállásra sajnos nem szánta rá magát az ellenzék. A szabad választás feltételrendszerének van egy másik eleme is, ami magától szintén nem fog az ölünkbe hullani. Ez pedig az állami szervek politikai semlegessége. Az ellenzéki ellenállás fontos feladata, hogy változást kényszerítsen ki az állami szervek magatartását illetően, és elérje, hogy azok többé ne avatkozzanak be a politikai pártok küzdelmébe se adófizetői milliárdokból finanszírozott politikai hirdetményekkel, se a közszolgálati média kormánypárti propagandaszócsőnek való használásával.

De érdemes-e egyáltalán elindulnia az ellenzéknek a parlamenti választáson addig, amíg a szabad választás feltételei nem adottak? Szerintem igen. Viszont nem másért, csak az ellenállás közös, rendszerváltó céljaiért folytatott küzdelem érdekében. A választóktól erre kért és erre kapott felhatalmazás alapján. Kormányváltás szándékával azonban választáson – azt a történelemben kivételesnek tekinthető esetet kivéve, amikor a kormányzó erő valamilyen kataklizma hatására teljesen összeomlik – csak a szabad választás legalapvetőbb feltételeinek megvalósulása után indulhat valódi, rendszerellenzéki párt. Kisebb és nagyobb egyaránt, mindegyik bátran képviselve a választáson a saját programját. A közös kormányprogram pedig a parlamentbe bejutott pártok közül kormánykoalíciót alkotni kész és képes erők koalíciós tárgyalásain születik majd meg. Ahogy az Hollandiában is szokás.

Utóirat: Szóval ellenállunk. Nekem speciel április 25-én lesz a Pécsi Járásbíróságon a jogellenes kormánypropaganda-plakátok évek óta tartó összefirkáláséért „rongálás” vétsége miatt indult büntetőeljárás során kitűzött tárgyalásom.

1 Lásd erről Nagy Levente A holland parlamenti választások arányossága és hatásai a pártrendszerre című tanulmányát. In: Parlamenti Szemle, 2017/2. szám 69.

2 A fogalom tartalmát először Fareed Zakaria határozta meg a Foreign Affairs 1997. november-decemberi számában megjelent, The Rise of Illiberal Demokracy című tanulmányában. Elérhetősége a neten: zakaria.pdf (ceu.hu).

3 A fogalom tartalmát kifejti Andreas Schedler a The Politics of Uncertainty: Sustaining and Subverting Electoral Authoritarianism című könyvében (Oxford University Press, 2013).

4 Angolul: „electoral autocracy”. A fogalmat az Európai Parlamentben 2022 őszén ¾-es többséggel elfogadott Delbos–Corfield-jelentés használja. Lásd: „Motion for a European Parliament Resolution”, 2. pont (a neten: https://www.europarl.europa.eu/doceo/document/A-9-2022-0217_EN.html).

5 A törvényjavaslat fideszes elutasításáról pl. itt lehet olvasni: https://merce.hu/2017/11/13/a-fidesz-lesoporte-az-asztalrol-a-kozos-orszag-mozgalom-valasztasi-torvenyjavaslatat/