Privát tenger

Akkoriban kamionoztam, tudod. Látsz mondjuk egy átlagos, jó kis kocsit, olyat, amilyet Nyugaton simán, nyugisan összekeres egy középkáder pár év alatt, a sofőrrel összefutsz a benzinkútnál, elnézed, derék, nagydarab német, kicsit már őszül, te is lehetnél, eljátszol a gondolattal, nem az út mentén aludnál lefüggönyzött vezetőfülkében, hanem az anyud mellett, nincs a sok idegesség meg veszteglés a határon, hétvégén sörözöl és tekézel a fiúkkal, sramlinótákat énekeltek, hazatántorogsz, kialszod magad, kezded elölről. Egészen nosztalgiája lesz az embernek, hogy hát így is lehetne élni, milyen egyszerű ez! Aztán a pályán megelőz a pasas, nézel utána, mintha a saját másolatod után néznél lemondóan, és húsz kilométerrel odébb meglátod felfordulva. Tudod, hogy te is lehetnél az, véletlen, hogy nem te vagy, és hát az ember az ilyenen elgondolkodik.

Az egyik koma az úgy veszett oda, tudod, vannak Németországban ezek az extragyors vonatok, mennek kettő-háromszázzal is óránként, na, de kell is ahhoz olyan pálya, kerítéssel van elzárva oldalt, meg minden. Az átjárókhoz külön útvonalengedély szükséges a teherkocsiknak, minden. A haverom rendben is volt, nagy rakás betongerendát szállított, hát, ráhajt a sínre, de a rohadt betonelemek meg beakadnak a felsővezetékbe, azt se ki, se be. Nekiállt a srác leereszteni a kerekeket, ezt csináljuk ilyenkor, akkor húsz-huszonöt centivel alacsonyabb lesz a kocsi, és simán át lehet menni.