Rejtély?

Az országgyűlési választás és ismert eredménye valószínűleg hosszú időre ellátja a politológusokat magyaráznivalóval. Nem lesz könnyű a nemzeti önbecsülés csorbítása nélkül megfejteni azt, miként nyerhetett legutóbb az elmúlt nyolc év ismeretében ekkora fölénnyel a Fidesz. Hónapok óta teljesen nyilvánvaló volt, hogy a lakosság nagyobbik hányada torkig volt a NER-rel, és változásra éhezett. Mégis a Fidesznek jutott a szavazatok csaknem fele. Hogyan történhetett ez?

A választások előtt nem sokkal annak a véleményemnek adtam hangot, hogy a miniszterelnök ezen a választáson már nem győzhet, optimális esélye az, hogy ő és pártja nyer, mert kétbalkezes ellenzéke veszít. Ma is az a meggyőződésem, hogy ez történt; az ellenzék abszolválta a szinte lehetetlent. Ám a miniszterelnök azt deklarálta: „győztünk”.

Aktuális – érzelmileg nyilvánvalóan felajzott – lelkiállapotában ez a szóhasználat nem is kifogásolható. Orbán Viktor azonban közismerten kiváló szónok, aki hatalmas szókincs birtokában igényesen és választékosan beszéli a magyar nyelvet, a szavaknak nemcsak a pragmatikus jelentését, hanem finom jelentésárnyalatait, sőt, ezek felhangjait is ismeri és kiaknázza. Bizonyára ő is tudja, hogy a „győzni” és „nyerni” igék jelentéstartománya nem vág tökéletesen egybe. „Nyertes” bárki, aki vitatott, kétes helyzetben előnyhöz jut, de győzelmet az arat, aki egyenlő esélyeket nyújtó döntési eljárásban maga szerez vetélytársával szemben a mindkét fél számára egyformán elérhető és odaillő eszközök, valamint módszerek tisztességes alkalmazásával vitathatatlan fölényt.

Valószínűtlen, hogy a kormányfő a falragaszokról tájékozódna, és valóban hinne a „Magyarország jobban teljesít!” típusú hirdetményeknek, vagy hogy ne értesült volna arról: napjainkra Magyarország pozíciói a teljesítmények sokféle összevetésében romlottak mind a nemzetközi élvonalhoz, mind a környező – egyebek mellett a volt szocialista – országokhoz mérve is, korrupciós indexével pedig egyenesen a közép-afrikai államok szintjére került. Nem valószínű, hogy ezt elismerésre méltó teljesítménynek könyvelné el.

Tudjuk tőle, hogy „üzleti ügyekkel” nem foglalkozik, mégis biztosra vehetjük, érzékelte, hogy vejének a települések közvilágítási pályázataival elért üzleti sikerei őalatta vágják a fát, és aligha téves az a feltételezés: nem véletlenül változott a „hasító” cég tulajdonosa. Valószínűleg nem szolgált örömére az újságírók elől űzött vadként menekülő Kósa Lajos vagy a Semjén Zsolt által sikeresen elejtett s a helikopter kötelén himbálózó rénszarvas látványa sem, és mindehhez jött nem sokkal a választások előtt a Frontiers of Free­dom nevű konzervatív amerikai intézet javaslata arra, hogy őt mint velejéig korrupt politikust és környezetének számos tagját tiltsák ki az USA-ból.

Láthatóan megviselte, hogy kikkel van körülvéve. A botránykővé vált eseteket – a jelek szerint – védhetetlennek tartotta, de bízik abban, hogy az általa hosszú évek munkájával kiépített rendszer mindezt „elbírja”. Nyilvánvalóan belátta: ha botrányhőssé vált hívei mentegetésébe kezdene, maga is kompromittálódna anélkül, hogy segítene rajtuk. Be kell ismernünk: helyesebben ítélte meg a választópolgárok morális igényességét vagy a magyar országgyűlés erkölcsi színvonalával szembeni követelményeket, mint azok, akik úgy gondolták, a „vagyonkezelői vállalkozás” fényében pl. Kósa Lajos képviselői szerepre való alkalmatlansága mindenki számára nyilvánvaló, és magától értetődik. A kormányfő tudja: már ott tartunk, hogy az országban van olyan választókerület, ahol épp ilyen jelöltre van szükség. Ő is ismeri Az ember tragédiá­ja athéni színéből Ádám/Miltiadész szavait a nép természetéről.

Mi tehát a magyarázat? A választás megnyeréséhez nem volt igazán szükség személyes aktivitására; szinte automatizmusként működött maga a rendszer.

Emlékezetes, hogy a Fidesz 2012. január 1-jei hatállyal új törvényt alkotott az országgyűlési képviselők választásáról, és ez az ún. „győzteskompenzáció” bevezetésével a szavazatok mandátummá történő konvertálásánál a számszerű különbségeket arányaikban felnagyítja. Így egy viszonylag kis fölény is „vitathatatlanná” transzformálódhat. Ezért – a szakértők szerint – „a pálya lejt a győztes javára”. Ez azonban – mondják – érdemben azért nem kifogásolható, mert előre nem tudni, melyik fél látja majd e „beépített” előny hasznát; ki jut viszonylag több támogató szavazathoz. A „lejtős pálya” folytán ugyanis csak a már megszerzett szavazattöbbség válik „vitathatatlan fölénnyé”. Szavazótábor is kell hozzá.

Igaz, Orbán Viktor 1998-ban – „a Független Kisgazdapárt történelmi áldozata folytán” (Ó Torgyán József) kormányfővé vált, de maga is tudta, hogy ezt nem pártja erejének köszönheti. Tapasztalhatta, hogy személyes híveinek, sőt, bálványozóinak nagy a tábora, de egy szilárd és megbízható szavazótábor kiépítése a hazai lakosság körében még akkor is hosszabb időt igényelt volna. Az már a kreativitását mutatja, hogy felismerte: a környező országokban élő magyar kisebbség e tábor növelésének forrása lehet, az a módszeresség pedig stratégiai talentumának és taktikai érzékének bizonyítéka, ahogyan részben kormányzati pozícióban, részben ellenzékben végzett következetes munkájával – érdemleges konkurencia nélkül – befolyása alá vonta őket.

2001-ben megszületett a 2001. évi LXII. ún. „kedvezménytörvény”, amely az ún. „magyarigazolvány” birtokosa számára különféle támogatásokat és Magyarországon számos jogot biztosított. A választójog megadása ugyan még váratott magára, és ezt a kedvezményes honosítás ügyében 2004-ben tartott népszavazás kudarca átmenetileg zátonyra is futtatta, de végül ezt is sikerült tető alá hoznia.

A 2010-ben – ugyancsak a Fidesz kezdeményezésére – törvény tette lehetővé a külföldön lakó magyarok egyszerűsített eljárással történő honosítását akkor is, ha nem tartózkodnak itt, 2011-ben pedig az országgyűlési képviselők választásáról szóló (jelenleg hatályos) törvény azt is, hogy aktív választójogot gyakorolva pártlistára szavazzanak. E törvényeknek tulajdoníthatóan a Fidesz szinte kizárólagos befolyást szerzett a környező országokban élő magyar kisebbség körében, és ennek komoly zálogát jelentik a „határokon túl” – Erdélyben, Szerbiában és Kárpátalján – élő magyarok szervezeteivel kialakított politikai kapcsolatok. Mindez esetenként általában két-két mandátumhoz elegendő szavazatot hozott a Fidesz listájának. Minthogy az ő politikai szimpátiájukért a jelenlegi ellenzéki pártok egyike sem versengett vele, hanem csak a törekvéseit igyekeztek keresztezni, ezt nem is kifogásolhatják.

Az utóbbi években mintegy félmillió hazai lakos honfitársunk munkavállalás okán huzamosan külföldön tartózkodik, de – mint magyarországi állandó lakos – mind az egyéni jelöltre, mind a pártlistára leadható szavazati jogát megőrizte. Feltételezések szerint ők politikai preferenciái­kat tekintve inkább ellenzékiek.

A Fidesz szavazótáborának további összetevője az itt élő legnagyobb – mintegy hatszázezer főnyi – kisebbség, a roma népesség, amely a rendszerváltozás után ébredt öntudatra, és hozta létre saját szervezeteit. Legnagyobb ezek közül a Lungo Drom, amely – népes frakciója révén – uralja az Országos Roma Önkormányzatot, és amelynek évekig elnöke volt, sokak szerint pedig mindmáig szürke eminenciása a több mint kétes múltú, sokszoros botrányhős: Farkas Flórián. Ő a rendszerváltozás után – köztudomás szerint – a Lungo Drom elnökeként felajánlotta az együttműködést úgyszólván valamennyi politikai erőcsoportosulásnak. Volt, ahol kikosarazták, másutt ideig-óráig létre is hozták, de nem vált be, míg végül a Fidesznél révbe ért. A 2002‑ben parlamenti mandátummal megpecsételt és nemrég megújított együttműködési megállapodás sikeresen működik. Lehet erre szájat biggyeszteni, fölényesen legyinteni, sőt, ironikusan mondani: „Similis simili gaudet”, de tény, hogy „miniszter Flóri” a meglehetősen zivataros roma közéletben elfoglalt pozíciója folytán a tradicionális roma társadalmi struktúrákat felhasználva mintegy félmillió szavazatot szavatol a Fidesz számára. Amíg ezt abszolválja, Orbán Viktor is és a Fidesz is bízik benne. Ezt a kormányfő már az után jelentette ki nyilvánosan, hogy 2017‑ben kiderült: a romák felzárkóztatására szánt több mint másfél milliárd forintnak veszett nyoma az Országos Roma Önkormányzat kezén, de – ha lehet hinni Lázár Jánosnak, aki ezt maga mondta nemrég – a „felzárkóztatás”, azaz a roma népesség integrációja távolról sem halad ezzel arányosan. A bizalom folytán a pénz sorsa miatt nem kell kukacoskodni.

Közismert az is, hogy a kormányfőnek a hazai – nem roma – népességen belül is nagyszámú odaadó személyes híve van; ezt a tábort körültekintően gondozza és karbantartja, időről időre költséges „nemzeti konzultációra” vagy „Békemenetre” szólítja, s ezzel kockázatmentesen kondicionálja arra, hogy gondolkozás nélkül adjanak szája íze szerinti válaszokat bármilyen (többnyire már eldöntött) kérdésben, táplálva ezzel azt a hitüket is, hogy a véleményük számít. E hívek nem kis hányada társadalmi (esetleg hivatali) státusza folytán egyfajta „helyi hatalmasság”, aki többeket képes – és elkötelezettsége folytán hajlandó is – a kívánatosnak tartott cselekvésre mozgósítani.

A választási kampány kezdetén tehát a kormányzatnak volt egy állandó készenlétben lévő hazai tábora, élén egy jól szervezett párttal, a háttérben Farkas Flórián félmilliós támogató „seregével” és tartalékban a határokon túl élő magyarok mozgósítható sokaságával, a biztos szavazók körében becsült 40–45 százalék támogatással. Vele szemben állt hat ellenzéki párt – Jobbik, MSZP, DK, LMP, Párbeszéd, Momentum, Együtt – a biztos szavazók körében becsült 43–66 százalék támogatással. A választásra jogosultak jelentős hányadának pártpreferenciái ismeretlenek voltak, azt viszont lehetett tudni, hogy az ellenzéki pártok vidéki hálózata – ha egyáltalán létezett – már meglehetősen leromlott állapotban van.

Győzelmet az arat, aki maga szerez egyenlő esélyeket kínáló vitában a mindkét fél számára egyformán elérhető és odaillő eszközök és módszerek tisztességes alkalmazásával vitathatatlan fölényt – mondtuk. Ha az eredményt ennek jegyében vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy nemcsak a kormányfő, de pártja sem használhatja helyénvaló módon a „győzelem” szót.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) Nemzetközi Választási Megfigyelési Missziójának vezetője aggályosnak mondta, hogy a kormánypártok és az állam anyagi forrásai „jelentősen átfedték egymást” – vagyis a Fidesz–KDNP a kampányban állami pénzhez is hozzáfért; továbbá korlátozott volt az információhoz való hozzáférés, a közmédia egyoldalúan támogatta a kormánypártokat, és nem engedélyeztek állampolgári megfigyelést sem. Más szavakkal: az erőforrások egyenlőtlensége és a közmédia elfogultsága miatt a kampányeszközök és módszerek nem egyformán voltak elérhetőek.

A kormánypártok azon szíriai és esetleges afrikai „migránsok” betelepítésével szembeni állhatatos védekezést ígérték, akiknek a befogadására – mint hangoztatták – Soros György ösztönzésére az Európai Unió (esetleg az ENSZ) kívánja (majd) kötelezni az országot, és amit kormányra jutva az ellenzék el is fogadna, így Magyarország „bevándorlóországgá” válna.

A veszély azonban csupán egy találékony fantázia terméke; valójában nem több propagandacélú képzelgésnél. Eltekintve attól, hogy azok a vándorok, akik ellen a nevezetes „kerítés” épült, nem ide akartak jönni, légből kapott az az állítás is, hogy az integrációs szervezeteknek módja és szándéka lenne bármelyik tagországot rákényszeríteni idegenek befogadására. Mindennek nincs tehát semmi valóságalapja, a koholmány mégis alkalmasnak bizonyult arra, hogy széles körben egy ellenzék által elősegített idegenáradattól való olyan rettegést keltsen, amely szavazatokra váltható, és – az ellenzék tehetetlenkedésével kiegészülve – megnyerhetővé tegye a választást, miközben Rogán Antal tízezrével adott el letelepedési kötvényeket, s vevői gyakorlatilag szinte ellenőrzés nélkül ténylegesen be is települnek az országba.

A kormányzat a „fair” eljárást is ritkán tartja fontosnak.

A külföldön tartózkodó választópolgárok közül azok, akik többségükben híveik, levélben szavazhattak, akikről viszont gyanítható volt, hogy inkább az ellenzéket támogatnák – esetleg hosszú és költséges utazást követően –, órákig állhattak sorba London, Berlin, Bécs és más városok utcáin a magyar konzulátus előtt, hogy gyakorolhassák állampolgári jogukat. A Kárpátalján – Ukrajnában – lakó kettős állampolgár magyarok viszont akkor szavazhattak csak a Fidesz képviselőjelöltjeire, ha volt magyarországi állandó lakcímük, amelynek alapján felkerülhettek a választójogi névjegyzékre. Mint ország-világ láthatta, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határ menti településeinek lakossága a választások közeledtével ugrásszerűen megszaporodott. Egyes családi házakba a helyi polgármester közreműködésével és útmutatása szerint 40–50 felnőtt, nagykorú – tehát szavazati joggal rendelkező – kettős, ukrán–magyar állampolgár „költözött” (jelentkezett) be. A jövevényeket ő osztotta be a kijelölt házakba, amelyek tulajdonosait ő nyerte meg az ügynek, a bejelentkezéseket ő „rendezte”, a szállítást is itt szervezték. Sokan jöttek gyalogosan vagy kerékpáron, a nagyobb távolságból érkezőket a gépkocsival rendelkező aktivisták menetrendszerűen hozták április 8-án a lakhelyükről szavazni, és talán vittek is dolguk végeztével vissza. A rendkívüli mértékben megnövekedő határforgalomra a magyar határőrséget előzetesen felkészítették, így több ezer ember zökkenőmentesen és anélkül segíthette elő a választás sikerét, hogy a következményekből adódó kockázatban osztoznia kellene.

A lakosság a kormány leváltására készült volna, mert erre számszerű reményt nyújtott az, hogy az előzetes becslések szerint az ellenzéki pártoknak a biztos szavazók körében mért összesített támogatottsága csaknem azonos volt a kormánypártokéval. Ez az esély, továbbá a kormányzattól való és jól érzékelhető széles körű viszolygás meg a vezető kormánypárti politikusok sűrűn tapasztalt visszaélései és botrányai elvakították az ellenzéki pártokat. Végül azonban Orbán Viktor – aki nem sokkal a választások előtt azt mondta: a lakosság az ellenzék leváltására készül – látnoknak bizonyult.

Az már jóval a kampány kezdete előtt tudatosult, hogy a töredezett ellenzéknek akkor lehet esélye sikerre, ha minden választókerületben csak egy ellenzéki jelölt áll szemben a kormánypárt jelöltjével, tehát a jelöltállítást – helyesebben a második, harmadik stb. ellenzéki jelölt visszavonását – koordinálniuk kell majd az ellenzéki pártoknak. Ezt mindvégig hangoztatták is, de kevés jelét mutatták annak, hogy eszerint kívánnak eljárni. Heteken át inkább arról szóltak a hírek, hogy melyik párt melyikkel hajlandó egyeztetni, melyikkel hallani sem hajlandó egyeztetésről, majd, hogy ki kivel tárgyal és kivel nem, s végül híradófelvételeket is láthattunk kényszeredett arcú pártvezérekről, akik tárgyalni indultak. A hosszú és kiábrándító huzavona azt a gyanút keltette, hogy más prioritások is szerepet kapnak, mint a koordináció révén szerezhető mandátum. Híre kelt, hogy voltak olyan konkurens ellenzéki jelöltek, akik maguk között megállapodásra jutottak, s ezt pártjaikkal el is fogadtatták. Ám ismert volt az is, hogy a pártok a jelöltjeik számához igazodó – és igen számottevő összegű – „kampánytámogatást” kaptak, amit a jelölt visszalépése esetén elveszíthettek, és ezért nehezen szánták rá magukat egy-egy jelölt visszavonására. Olyan szóbeszéd is hallható, hogy százmilliós kártérítési perrel fenyegették a visszalépésre hajló képviselőjelöltet. A hosszadalmas – meddő vagy jobb esetben sovány eredményt hozó – alkudozások, amelyek összességében az eredményesnek egyedül ígérkező stratégia elárulását jelentették, szinte megsemmisítő vereséget hoztak, amit csak súlyosít, hogy az eredmények vizsgálata azt is mutatja: az előzetes számítások beváltak ott, ahol a terv szerint jártak el, s beválhattak volna sok olyan helyen is, ahol nem tartották magukat hozzájuk.

Az eredmény vegyes érzelmeket vált ki. Az országgyűlés még meg sem alakult, de már százezres tüntetés követelt új választást. Ha valaki tárgyilagosan vizsgálja a választási eredményekben testet öltött szellemi és fizikai teljesítményeket, törheti a fejét azon, hogy a távlatos stratégiai gondolkozás, módszeres politikai aprómunka, taktikai kreativitás, munkastílus, szemléletmód, anyagi javak stb. dimenzióiban kifejezve milyen magyarázatok adódnak a különbségre. A pálya lejtése – szerintem – távolról sem magyaráz meg mindent, bőven lenne még miből okulni.