A dán, aki megtartotta szavát

Nagyon izgalmas írás Nagy Andrásé az ÉS január 27-i számában („Hol aktáink porosodnak...”). A szerző azokat az iratokat kutatja, amelyek az ún. magyar üggyel kapcsolatban keletkeztek az ENSZ-ben 1956 őszétől kezdődően. Az írásban felbukkan egy dán diplomata neve, és ez előhívta a memóriámban itt-ott elszórva megbújó személyes emlékmorzsákat.

1983 és 85 között egy nagy amerikai egyetemen dolgoztam (postdoctoral fellow voltam), és miután mindhárom gyermekünket sikerült a megfelelő iskolában és óvodában elhelyezni, feleségem napi négyórás munkát vállalt, asszisztens volt az egyik helyi iskolában az első osztályos tanítónő, Valerie mellett. Hamarosan meghívtuk Valerie-t a férjével és néhány közeli barátunkat vacsorára, közöttük egy dán házaspárt, Tomast és Meretét. Amikor megérkeztek, Valerie még be sem mutathatta a férjét, Tomas széles mosollyal ölelte át a fiút: „Lars, ez hihetetlen, kisgyerek korunk óta nem láttuk egymást! Emlékszel...”, és dőlt Tomasból a szó, miket csináltak együtt 5-6 évesen Koppenhágában. Valerie meglepődött, Lars, te Amerikában születtél, sohasem éltél Koppenhágában. Persze hogy nem, de minden nyáron meglátogattuk a családot, és a dániai látogatások fénypontja az volt, amikor kimentünk Bohrékhoz Carlsbergbe. Pedig ők nem rokonaink. Annyi fagylaltot életemben nem ettem, rohangálunk a kertben, volt ott egy rakás Bohr unoka, mi akkor még csak hárman voltunk.

Utólag be kell vallanom, nem a legudvariasabb gondolatok keringtek vacsora közben a fejemben: mikor mennek már haza Larsék (Tomasékkal egy házban laktunk, tudtam, hogy ők maradnak), hogy végre kifaggathassam dán barátomat erről a titokzatos dán–amerikai kapcsolatról.

Lars teljes neve Lars Bang-Jensen. Édesapja a Nagy András-féle dolgozatban szerepelő dán diplomata, Povl Bang-Jensen. Tomas rendkívül érdekes történeteket mesélt nagyapja, a XX. század egyik legnagyobb fizikusa, Niels Bohr és Povl Bang-Jensen barátságáról.

Povl, aki az igen jó nevű dán család kissé kalandvágyó sarja volt, nem sokkal a háború kitörése előtt Wa­shingtonba került, a dán követségre, a legalacsonyabb diplomáciai beosztásba, talán harmadtitkáriba. Valószínűleg azt gondolta a család, minél távolabb van, annál kevesebb zűrt okoz. A véletlen úgy hozta, hogy Niels Bohrral ugyanazon az óceánjárón utaztak Amerikába. A nagy tudós örömmel fedezte fel, hogy még egy dán van a hajón, a család nevét ismerte (felteszem, Povl is Bohrét). A nagy fizikus megkeserítette Povl hajóútját, mert ragaszkodott hozzá, hogy mindennap többórás sétákat tegyenek a fedélzeten, miközben Bohr a legújabb elméleteit magyarázta. Ugyanis a gondolkodáshoz mindig szüksége volt valakire, akinek elmondhatja, éppen mi alakul a fejében. Az a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoztatta – egyszerűen kívül esett az érdeklődésén –, hogy partnere egy büdös szót nem ért mondjuk a maghasadásból és az urániumon túli elemek misztériumának feloldásából (az atommag folyadékcsepp-modell segítségével).

De ennél érdekesebb, amit Tomas mint a Bohr családban hallott, szerinte közismert tényt elmesélt. 1940. április 9-én, természetesen vasárnap, a hitleri Németország megszállta Dániát. Minden követséget értesítettek, hogy az ország német protektorátus alá került, annak minden államjogi következményével. Vasárnaponként általában a legfiatalabb slapaj, ezúttal is Povl volt ügyeletben, és ahogy elolvasta a táviratot, azonnal válaszolt arra: a washingtoni nagykövetség nem ismeri el a német protektorátust, azt teljes egészében törvénytelennek tekinti, és egyúttal megalakítja az emigráns dán kormányt. A táviratot nemcsak a külügyminisztériumba, hanem minden követségre elküldte. Majd felvette a telefont, és értesítette a nagykövetet a történtekről. Nekem máig könnybe lábad a szemem, ha erre a történetre gondolok, lehet, csak legenda, de azok közül az egyik leggyönyörűbb.

Povl a háború befejeződése után Amerikában telepedett le, az ENSZ-nél vállalt állást, fontos szerepet játszott annak kialakításában, de nem a dán delegáció tagjaként, hanem karrierdiplomataként. Időközben megházasodott, négy gyerekük született, a harmadik Lars. A barátság Bohr és Bang-Jensen között az atomfizikai tételek egyoldalú diszkussziója ellenére sem szakadt meg, Bohr valahányszor a háború után az USA-ban járt, mindig felkereste őket, sőt Povl amerikai felesége helyi idegenvezetőként kísérte az akkor már idősödő tudóst. Leginkább moziba jártak, Bohr imádta a westernfilmeket.

A Carslberg sörgyár, amely nagyon érdekes alapítványi formában működik, igen nagyvonalúan támogatja a tudományt és a kultúrát. A sörgyár elnökének épült óriási villát például mindig átengedik az akkor éppen legnagyobbnak tartott dán tudósnak, a harmincas évek elejétől Niels Bohrnak. A ház olyan nagy, hogy az ötvenes években a háromgenerációs Bohr család, valamennyi unokával ott lakott, itt nőtt fel Tomas. És ide látogattak az ötvenes években nyaranta Larsék.

A Bang-Jensen-film tovább pereg a fejemben. 1989 őszén a rendszerváltás izgalmában üzenetet kaptunk, hogy Lars húga, Nina Budapestre jön. Nina jogász, és egy tekintélyes amerikai alapítvány küldötteként utazott Magyarországra a négyigenes népszavazás folyamatát végigkísérendő. Jó órás késéssel érkezett meg hozzánk a vacsorára, és annyira izgatott volt, hogy folyton a saját szavába vágva mesélte el, mi történt vele aznap délután. Taxit küldtek érte a szállodájába, okosan egy angolul jól beszélő sofőrrel. Valami hivatalos helyre kellett volna mennie, de amikor beült, a sofőr megkérdezte, pontosan hogy is hívják. Elmondta Ninának, hogy egy ugyanilyen vezetéknevű embernek, Povl Bang-Jensennek, az 56-os forradalom hősének és mártírjának emlékművet (fejfát) avattak a 301-es parcellában ma kora délután, és az előző fuvarral épp odavitt utasokat. Az az én apám, sikoltott fel Nina, és a taxival a temetőbe vitette magát, majd könnyeit nyelve állt az apja nevét viselő fejfa előtt.

Csak röviden foglalom össze Povl Bang-Jensen szerepét a magyar ügyben, Nagy András fent említett cikke pontosan tükrözi, amit ma tudni lehet erről. Persze én, ahogy a magyar nép döntő többsége, semmit sem hallhattam az alábbi szomorú történetről 1989-ben.

A „dán” – mert így hívták a magyarok, akikkel akár az ausztriai menekülttáborokban, akár Magyarországon találkozott (ahová az ENSZ-küldetés értelmében nem lett volna szabad beutaznia), a speciális ENSZ-bizottság másodtitkárát, aki pontos helyszíni jelentéseket készített a szovjet invázióról, amelyeket az ENSZ felsőbb urai rendre elsinkofáltak. 1959-re a diplomata nagyon nehéz helyzetbe került, nem tudott egyszerre a saját meggyőződéséhez és a világszervezethez is lojális lenni. Végül azért került nyomás alá, mert nem volt hajlandó feletteseinek átadni informátorai névsorát. Egyrészt, mert minden adatközlőnek megígérte ezt, másrészt pedig pontosan tudta, milyen véres bosszúhadjárat folyik Magyarországon. És azt is tudta, hogy az ENSZ mint szervezet sajnálatos módon nem megbízható. A lista rövid úton jutott volna el a kádári rendőrséghez. Hadjárat indult ellene a világszervezetnél, konstruált, hamis vádak alapján meghurcolták és kirúgták az állásából. Povl „vagányságára” jellemző – szerintem rendkívül okos – akció volt, hogy felment az ENSZ-palota tetejére az egyik nagy tévétársaság operatőrével, és a tetőn, kissé teátrális (vagy inkább filmográfiai) gesztussal elégette a magyar adatközlők névsorát. A nagy szélben pillanatok alatt pernyévé váltak a papírlapok. Este az egyik országos csatorna híradójában mindenki láthatta, a kényes dokumentum nincs többé. A magyar adatközlők megnyugodhattak, a dán megtartotta a szavát. Felszabadulva ment haza. Este valaki egy másnap reggeli találkozóra hívta. Fütyörészve indult el otthonról azon a reggelen. Azóta Povl Bang-Jensent élve nem látta senki. Utoljára a gyilko­sa(i): ugyanis halva találták egy távoli New York-i parkban, jobb kezében pisztollyal (Povl balkezes volt), megrendezett öngyilkossági helyzetben. A nyomozás nem volt túl intenzív, az ENSZ sem strapálta magát. (Talán Nagy András megbocsátja e kissé zanzásított változatot.) Mivel eltávolították az ENSZ kötelékéből mielőtt meghalt, a család nyugdíjat sem kapott utána. A gyerekeknek az édesanyjuk sohasem beszélt férje haláláról, soha senkinek nem adott interjút, felnevelte a két fiút és a két lányt.

Povl ötvenéves volt, amikor 1959 november végén megölték. Nina mindössze kétéves.