Adalékok

Kálmán Imre Csárdáskirálynője népszerű, olvashattuk Gerő András cikkében (A Hajmásiak, ÉS, 2016/5., febr. 5.). Valóban, a Monarchia egyik utolsó bulvárterméke él – élt. Köszönhető ez a neten és a televíziók archívumában fellelhető (és néha agyonismételt) változatoknak. Például az 1963-ban rögzített Szinetár-féle feldolgozásnak vagy a Nyugat-Európában közismert 1972‑es változatnak Anna Moffo és René Kollo főszereplésével, amelyben egyébként Mensáros László is közreműködött, és ezt a filmet is Szinetár Miklós jegyzi rendezőként.

 Szinte biztos siker tehát a mű, ha magyarul, németül vagy angolul bemutatják a világ valamelyik szegletén. Hogy mi a siker titka? Nem tudjuk, és az idézett cikk szerzője is azt állítja, a zene nem elég. Persze a népszerű dallamok – ahogy Kellér Dezső mondta: a suszterlegények is ezt fütyülték – hozzájárultak az operett diadalútjához. (Ahogy Lehár és Ábrahám Pál vagy éppen Fényes Szabolcs zenéje is hódít[ott]).

 A Csárdáskirálynő (sikerének) elemzésekor meg kell azonban említeni, hogy a zenétől eltekintve szinte két teljesen különböző műről van szó. A Die Csárdásfürstin és a Csárdáskirálynő/né nem csak címében más! Az operett cselekménye hasonló, de a később bemutatott magyar változat szövegkönyve – Gábor Andor zseniális teljesítménye – nem a Stein–Jenbach-páros osztrák szövegének fordítása.

Ahogy olvashattuk, Kálmán magától is idézett/kölcsönzött dallamokat (ahogy Bacsó Péter filmrendező többször hangsúlyozta: ez sohasem bűn!), és a Hajmási Péterről szóló sorok nincsenek benne az osztrák változatban. Nem is értette volna a korabeli német nyelvű kritika, miért énekelnek két olyan személyről, akik nincsenek a sztoriban.

Stein és Jenbach az élet „nagy” kérdéseit ragadta meg a párbeszédekben és a dalok textusában – egyébként felszínesen és közhelyesen –, persze a műfaj íratlan szabályainak megfelelően: szerelem, élet, halál, konfliktusok, karrier, pénzügyek, férfi–nő kapcsolatok, utazás és szórakozás, hogy csak néhányat említsünk a szinte az operettől később függetlenül is létező sorok tematikájából.

Hiába keressük a német változatban a „Te rongyos élet” keserédes gondolatmenetét (vagy a „Túl az Óperencián” melankóliáját), helyette a „Das ist die Liebe, die dumme Liebe” bugyuta sorait éneklik duettben többször is a színpadon. Talán a „Nimm Zigeuner deine Geige” dal eredeti hangulata jön át a legjobban magyarul – de más szövegeket, képeket, közhelyeket kap a magyar(ul értő) közönség, mint a német/osztrák/svájci.

Ausztriában nem is értik a Csárdáskirálynő/né  iránti lelkesedést. Természetesen népszerű darab most is ott is, az idei színházi szezon első részében például a Volksoper vette ismét a műsorára, az egyik főszerepet (az ottani változat szerinti nevén: Sylva de Varescut) Rost Andrea játssza/játszotta magas színészi és énekesi színvonalon. De az osztrák hagyományban már a Csárdásfürstin lefordíthatatlan szójátéka negatív/kritikus konnotációba helyezi a címszereplőt. Hiszen ő csak a mulatók világában és a táncparketten fejedelem(asszony).

A Bécsben bemutatott operett – mint egy jó bulvárdarab – tudatosan játszott az ott jellemző közhelyekkel – nem csak az arisztokratákról, a magyarokról, a románokról, Amerikáról (és egyéb témákról) hallunk itt egyszerűsítő megjegyzéseket. Ezek egy része annyira kötődött a korabeli bécsi red carpet (ál)hírekhez, személyekhez és poénokhoz, hogy ezek lefordíthatatlanok. És természetesen (talán tudatosan) azt a nagyhatalmi (középhatalmi) 1918 előtti nézőpontot sem ültették át, hogy a Csárdáskirálynő egy panoráma, ahol a birodalom népei megjelennek, a nekik tulajdonított tipikus jellemzőkkel, attitűdökkel, elszólásokkal és mentalitással. Talán a magyarokat bíráló sorokat nem értették vagy nem fogadták volna osztatlan lelkesedéssel a Lajtán innen/túl.

(Bécs/Baden bei Wien)