MEGSZENTELT PÁRTPOLITIKA

Aki komolyan gondolja, hogy minden – így például a miniszterelnöki tevékenység is – Isten adománya, az a kijelölt időpontban elmegy a templomba, és ott hálát ad. Szuverén joga.

Ebbe csak ott lehet beakadni, hogy vajon nem kéne-e gyanút fognia, ha ez a számára Isten adományának tekintett tárgy másoknál kifejezetten Isten csapásának látszik.

Ilyenkor ugyanis fennáll egy további kötelezettség: az ezek szerint haragvó Isten kiengesztelése. Amivel nem állítjuk, hogy a hagyományokhoz visszanyúlva egy áldozati bárány levágásával kéne előállni, de azt igen, hogy volna teendő általában az áldozathozatallal. Az ellenceremóniát bemutató civilek sem véletlenül választották az ételosztást.

A karitászról van szó, amelynek felmutatása az egyház eminens feladata. Melynek tárgyában a társadalom egyezséget kínált: elismerte, hogy bármennyire is hatékony lehet az egyenlőtlenségek csökkentésében a szociálpolitika, azt önmagában nem tudja biztosítani, hogy ennek az eszménye is tömeges legyen. Ha tetszik, ha nem, itt nélkülözhetetlen az egyház. Az egyezség másik oldalán pedig annak belátása áll, hogy az egyháznak a modernitásban ezen kívül olyan sok beleszólása a társadalmak életébe nincsen.

Ha tehát az egyház közszereplőként akar fellépni, akkor ehhez kell igazodnia. És akkor a Szentírás mellett a szegénységi mutatókról szóló jelentéseket is el kell olvasnia. Azokban pedig jól láthatóan ott áll, hogy amit ez a kormány művel, az ellentmond a karitász eszményének.

Kétségtelenül az is ellentmond az eszményeknek, ahogy a tüntetés hangereje belezavart a templomi szertartásba. De ettől még a tény tény marad: az egyház úgy lépett fel társadalmi szereplőként, hogy közben mellőzte a karitász képviseletét. Amivel létező hagyományt követett: a pártpolitika megszentelésének jól ismert tradícióját.

Lehet, csak akkor nem kell csodálkozni. Akkor örülni kell, ha ezzel csak a hangerő emelését állítják szembe, és nem mondjuk az ugyancsak jól begyakorolt ördögűzést.