Részvétel és képviselet –

Csizmadia Ervin Miért „alaptalan” a magyar demokrácia? című fontos tanulmánya (ÉS, 2013/14., ápr. 5.) azért nevezi „alaptalannak” a magyar demokráciát, mert mögötte nem alakult ki megfelelő társadalmi stabilitás, szilárd szerkezet, és ahogy Róna Péter terminusát idézi: felebaráti érzület. Ugyan leszögezi, hogy „a politika nem léphet a társadalom helyébe”, de lát teendőket a politika számára is: a mai ellenzék tegyen új ajánlatot a magyar jobboldalnak az alkotmányos küzdelmek „alkotmányos felfüggesztésére”, optimális esetben a nagykoalícióra.

Nem azért szeretném folytatni az eszmecserét, mert konfliktusokban nevelődött ellenzéki politikusként rögtön a füstölőhöz kapkodnék a nagykoalíció szó hallatán. Ismerünk rá hasznos, de demoralizáló történelmi példákat is a világban. A közeljövőben azért nem látok rá semmi esélyt, mert a Fidesz – legalábbis jelen formájában – nem részese, hanem lebontója annak a jogrendnek, közmegegyezésnek, ha úgy tetszik, „felebaráti érzületnek”, amelyre a megalapozottabb demokrácia érdekében kötött nagykoalíció épülhetne. Ettől még valaha, más viszonyok között lehet szükség jobboldal és baloldal valamiféle nagykoalíciójára, nem is annyira a gazdasági és társadalmi válságok kezelésére, mint az együttélési kultúra válságának tompítására.

De ettől függetlenül is úgy vélem, a demokrácia alapzatát másképp, mélyebben kell megásnunk. Egyrészt a társadalmi kohéziót előmozdító gazdasági és kulturális lépésekkel, másrészt nem a politikai osztályon belül köttetett nagykoalícióval, hanem a közéleti aktorok körének bővítésével.

A demokráciának ezt a modelljét szokták „részvételi demokráciának” nevezni, mert az állampolgárok aktív és folyamatos részvételének csatornáit igényli, szűkösnek, ritkának és közvetettnek találván a képviseleti demokrácia által a választások útján felkínált négy-öt évenkénti beleszólást.

Nemcsak a magyar demokrácia alapjain vannak repedések. Mi azért váltunk állatorvosi lóvá, mert nálunk még a  képviseleti demokrácia intézményeit is szétbombázzák, nemhogy a részvétel irányába építenék tovább a rendszert. De különös aktualitást ad a témának, hogy  a „képviseleti” és „részvételi” demokrácia összecsiszolására egy kivételes magyar esély is felvillan. A demokratikus ellenzék – nem véletlenül – részben a hagyományos képviseleti demokrácia részeit képező pártokból, részben a részvételi demokráciát követelő új civil formációkból verődött össze. Ez ugyan állít közéjük bizalmi és nyelvi akadályokat, de  teremthet(ne)  páratlan történelmi lehetőséget is arra, hogy az annyit emlegetett korszak- vagy rezsimváltásnak konkrét tartalmat adva a demokrácia új, elevenebb és gazdagabb modelljét hordják ki.

Nyugaton már korábban, itthon pár éve kezdte formálni a közéletet a politikai berendezkedés és elit egésze, az „establishment” elleni indulatok és mozgalmak. Számos szerző, többek között Ágh Attila, Fleck Zoltán, Gagyi Ágnes, Lakatos Júlia, Szalai Erzsébet, Tamás Gáspár Miklós stb. foglalkozott elemzésükkel. Közülük többen idézték Immanuel  Wallersteint, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a gazdasági krízis nyomán válságos helyzetbe került piacgazdaság és plurális demokrácia jövőjét társadalmi mozgalmak határozhatják meg.  Két útirány is lehetséges.  Az eddigi modellek iránti bizalom megingása elvezethet a demokrácia és az igazságosság eszményének visszavételéhez, de keresheti a kitörést egy igazságosabb társadalmi működés és teljesebb demokrácia irányában is.

A „részvételi demokrácia” fogalma a teljesebb demokráciát akaró útkeresés terméke. Hívei az eddiginél több közvetlen, személyes és folyamatos beleszólást akarnak, állampolgár és állam közt új viszonyt, amelyet már nem csak a képviseleti intézmények közvetítenek többszörös áttételeikkel.

A részvételi demokráciának vannak jámborabb harcosai, mint a szövetségi népszavazás lehetőségéért aláírásokat gyűjtő német „Omnibusz a közvetlen demokráciáért” mozgalom. Az újabbak, elsősorban a robbanásszerűen terjedő „foglaló” mozgalmak, az „Occupy” névre hallgató akciók már nemcsak szélesebb eszköztárral, hanem jóval radikálisabb követelésekkel is fellépnek. Kezdetben a Wall Street (vagyis a piac és a tőke jelképes birodalma) elfoglalására szólítottak fel, de világos a sugallata annak is, hogy aktivistáik a rendszer teljes tagadásának jelképeként gyakran Guy Fawkes álarcát viselik. Azét a Guy Fawkesét, aki az egész angol parlamentet akarta felrobbantani, és még kivégzésekor sem volt képes „rendesen”, a rendszer szabályaihoz illeszkedve viselkedni, hanem a bitófához vezető létra legfelső fokáról leugorva, a nyakát törte ki. November 5-i évfordulóján régebben a „rendszerellenes” merénylet kudarcát ünnepelték, most viszont új, rokonszenvező értelmezést kaptak az ilyenkor énekelt dalocskák: „Remember, remember, the 5th of November!”

Persze ha a képviseleti demokráciát a részvételi demokrácia jegyében le akarják rombolni, ahogy Guy Fawkes a parlamentet, az az eredeti újbaloldali gyökerek ellenére igen könnyen a civil mozgalmi eszközöket szintén nem nélkülöző szélsőjobboldali, demokráciaellenes törekvéseknek kövezheti ki az utat. Szerencsés esetben nem ez történik. Az európai demokráciának éppen az a versenyelőnye, hogy képes rugalmasan és nyitottan működni.  A képviseleti demokrácia fokozatosan beereszti váraiba a kapun dörömbölő részvételi demokráciát, a forradalmárokat a barikádokról az intézményekbe invitálja. A „részvételi forradalom” első támadásának eredményeként a hatvanas évektől elsőként éppen a civil szervezetek vették be a várat. Európa új „civilizáción”, civilesedésen esett át. A civil állampolgár nemcsak a pártok által képviselve, hanem a saját  szervezetein keresztül is jogokat szerzett a képviseleti demokrácia döntéseinek előkészítésében és ellenőrzésében. Európában nem véletlenül hívják a civil szervezeteket NGO-nak, vagyis „non-governmental”, nem kormányzati közösségeknek, amelyek nem az állam által közvetített, hanem közvetlen, horizontális kapcsolódást kínálnak a másik emberhez, annak közösségeihez és problémáihoz. 

De a „részvételi demokrácia” tovább menetelt, és a gazdasági világválság hatására új erőre kapott. Az újabb mozgalmak (nevezzük őket „újcivileknek”) azzal párhuzamosan vesztették el bizalmukat a formalizált érdekképviseletek iránt, ahogy azok a rendszer részeivé váltak. Az „újcivilek” körében pl. a szakszervezetek majdnem ugyanolyan fintorgást váltanak ki, mint a pártok és a politikai elit. A szervezett közösségek jogai helyett ők már a személyes szabadságjogokra, az állampolgár mint egyén közvetlen aktivitására helyezik a hangsúlyt, amely magának inkább terepet, mint szervezeti artikulációt keres. Az internet égből kapott ajándékot jelent számukra: az akciókhoz nem kell hierarchizált, formális szervezetet alkotni, elég a személyes  kapcsolatok laza hálójára interaktív keretet kínálni.

Az új mozgalmak gyökerei nyilvánvalóan 1968-ig nyúlnak. Nem véletlenül  üdvözölte őket a ’68-as nemzedék számos legendás figurája, Noam Chomsky és a többiek. „Osztálybázisuk” is ugyanaz, mint amelyet Bourdieu a ’68-asok mögött fedezett fel, és a tudása és végzettsége ellenére a rendszerben megfelelő egzisztenciális helyet már nem találó „új polgárságnak” nevezett. Nem kell szakképzett kutatónak lenni ahhoz, hogy ezt a politikai innovációra kényszerített és képes réteget fedezzük fel a Milla, az autonóm kulturális műhelyeket védő akciók  vagy az Oktatói és a Hallgatói Hálózat soraiban.

A magyar kormányt is megcsapta  az új idők szele. De ahogy a nemzeti együttműködésnek, úgy a civil és állampolgári részvételnek is paródiáját játssza el a békemenettel, szellemi honvédelemmel, folytonos nemzeti konzultációjával, aláírásgyűjtésével, irányított és értelmetlen akcióival. Feltalálta a nagyon is „governmental” NGO-kat és az aktív állampolgárt helyettesítő „kormánypolgárt”. Kapóra jön neki, hogy a demokráciával egybemosható „pártokrácia” utálata nélkül már nemcsak a jobb, de a rosszabb társaságba sem lehet belépőt kapni.

De mi is a baj a pártokkal? Hiszen eredetileg a pártok jelentették az összekötő láncszemet a képviseleti intézmények és az állampolgár között, mára pedig gyakran e kapcsolat akadályának, kapu helyett falnak látják őket. Nem kell mondanom, hogy pártpolitikusként nem osztom ezt a véleményt, de érdemes szembenézni azzal, mi torzult el a pártok „törzsfejlődése” során. Mert többről van szó, mint a magyar politikai elit képesség- vagy jellemhibájáról. A világban látszólag csupa pozitív folyamat vezetett a negatív eredményhez. A nagy hagyományú európai pártok  néppárttá váltak, ami alkalmasabbá tette őket a többfajta érdeket integráló kormányzásra. Az európai jobb- és baloldal ráadásul átesett egyfajta konvergencián: a jobboldal azt fogadta el, hogy a túlzott és igazságtalan társadalmi különbségek veszélyeztetik  a rendszer stabilitását,  a baloldal pedig azt, hogy a különbségeket termelő piaci verseny tagadása az igazságosabb társadalomhoz szükséges anyagi források elapadásához vezetne. Csupa  hasznos felismerés. De a néppártosodás és a konvergencia következtében a pártok ideológiai arculata, „értékprofilja” kevésbé markánssá vált, nehezebb volt velük személyesen azonosulni. Ezért éppen a néppártokat  rossz esetben csak egy lépés választja el attól, hogy  a politikusok pártjainak, érdekpártoknak tűnjenek. Ugyanide vezetett a politikai kommunikáció végletes leegyszerűsítése is. A cél éppen a minél szélesebb tömegek megszólítása volt. De a pártok pár szavas, harsány és vaskos mondatai egyre inkább taszítóvá váltak, a politikusokat szimpla hülyének tüntették fel. Ripp Zoltán szójátékát kölcsönözve az „arctalanság” és az „arcátlanság” egyike sem volt vonzó.

De még ha a pártok holnapra békából királyfivá válnának is, ez  csak szükséges, de nem elégséges feltételt jelentene. A képviseleti intézmények megvédése mellett olyan új mechanizmusok beindítására van szükség, amelyek a részvételi demokrácia, az állampolgárok közvetlenebb és folyamatosabb aktivitása felé is utat törnek. A legkézenfekvőbb, noha nyilván nem veszélytelen lehetőség a közvetlen demokrácia létező formáinak gyakoribb használata (a helyi és országos népszavazások, népi kezdeményezések megkönnyítése,  a petíciós jog kiszélesítése,  az ismert egyszázalékos konstrukció mellett további adórészekről, különösen helyi adókról való saját rendelkezés stb.).  Mi rossz emlékeket is őrzünk a népszavazásokról, de a híveikké szegődött német kutatók: Manfred G. Schmidt és mások azt mutatják ki, hogy a nagy átlagot tekintve semmivel sem hoznak rosszabb eredményt, mint a parlamentek és kormányok intézkedései. A részvételi demokrácia termékeny talaját jelenti emellett minden önkormányzatiság és önszerveződés, minden érdekegyeztetési forma, amelyeknek ma éppen szétverését tapasztaljuk. Nyilvánvaló, hogy  ehelyett a társadalmi egyeztetés kötelezővé tételére, a civil szféra függetlenségének visszaszerzésére, az érdekképviseletek, szakmai szervezetek véleményezési, vétó- és önálló döntési jogainak bővítésére lesz szükség. A testületi döntések fölötti állampolgári kontroll érdekében törvényi kötelezettséggé lehet tenni a parlamenti és önkormányzati képviselők éves nyilvános beszámolóját és vitáját, a kötelező képviselői válaszadást az állampolgári észrevételekre, ahogy az érintett szakmai szervezetek felszólalási jogát is a döntéshozó testületekben. Ugyan mi akadályozna meg minket az internet korában olyan „e-parlament”, „e-önkormányzat” működtetésében, amely folyamatosan beleszól, kommentál, hozzászól a testületek vitájához, és amelynek üzenetére szervezett módon is odafigyelnek. De kiszélesíthető az egyes szakterületek, társadalmi problémák, csoportok szószólóinak, szak-ombudsmanjainak a rendszere is, amelynek persze a közelmúltban éppen az ellenkezője történt. A „nép ügyvédjé”-hez hasonló tanácsadó, önszerveződést segítő közéleti szolgáltatások, helyi demokráciaközpontok, a különböző jogsegélyszolgálatok hálózata tompíthatja azt az amúgy jogos ellenérvet, amelyet épp a német kutatók vetettek fel: a közvetlen és a részvételi demokrácia ismert formái ugyan mennyiségileg jelentősen kiszélesítik a demokratikus aktorok számát, de minőségileg kevésbé gazdagítják társadalmi összetételüket. Ne legyenek illúzióink: a részvételi hajlandóság kezdetben egyenesen arányos a jövedelemmel, a képzettséggel és a foglalkozási ranglétrán elért hellyel. Éppen ezért életfontosságú a közéleti jártasságra, demokráciára való iskolai nevelés és iskolán kívüli nevelődés, amely Csizmadia javaslatai között is hangsúlyt kap.

Lehet, sőt biztos, hogy mindezzel még csak a felszínt kapargatjuk, és ezek a formák könnyen ki is üresíthetők. De a gyakorlati példák megjelenése, a részvételi jogosultság elismerése önmagában is húzóerőt, hivatkozási alapot jelent a demokrácia mélyítésére, a német kutatók szóhasználatával egyfajta „társadalmi plasztikát”. Mint írtam, a képviseleti és részvételi demokrácia összeegyeztetésének konkrét modelljét éppen egy épeszű demokratikus ellenzék dolgozhatja ki. Soraikban a sors nagyon is különböző gyökerű és látásmódú formációkat vert össze, ma úgy festenek, mint egy vegyesbolt kirakata. De hátha a vegyes a szép? Hátha éppen ez nyújtana kivételes esélyt, „próbatermet” arra, hogy a demokráciát ne csak az intézmények őrizzék, hanem a demokratikus mozgásteret kihasználó állampolgárok sokasága is. Hogy a demokráciának ne csak fennkölt abszolút értéke, hanem a mindennapokban  mutatkozó használati értéke is legyen.