A politikai olvasásról

Ezúttal - végre - nagyon világosan kiderülhet, akár a laikusok számára is, hogy amit az irodalmárok régóta mondanak (s amit sok be nem avatott, de sok szakember is értetlenkedve, ingerülten fogad), az nem pusztán elméletieskedő mantra, fölösleges szóvirág vagy tudálékos katyvasz. Hogy tudniillik az irodalmi szöveg megértése (s az irodalom élete, története, hatása is) a befogadás, az értelmezés, az értelmezők ilyen-olyan csoportjai („közösségei") függvénye; hogy értelmetlen „magáról a szövegről" beszélni, hogy mindazok a kategóriák, amelyeket az irodalom értelmezésekor-megértésekor használunk, valamikor és valakinek a számára (és valamiről szólva) érvényesek csak.
Mindez arról jutott az eszembe, hogy értetlenkedve és együttérzéssel figyeltem Bazsányi Sándor próbálkozását a „politikai költészet" definiálására (Hogy itt mi megy, nagymama - az alázúduló vörösiszapban, ÉS, 2011/1., jan. 6.), továbbá a kibontakozó vitában a többiek hasonló erőfeszítéseit (Bán Zoltán András-Radnóti Sándor:  A magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18., Térey János: Kedves Sándor és Zoltán, ÉS, 2011/47., nov. 25., Elek Tibor: A létező magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/48., dec. 2., Nyilas Atilla: Hozzászólás a Búcsúlevélhez, ÉS, 2011/49., dec. 9.). Aligha hiszem, hogy a „haza" vagy a „nemzet" szó használata, ahogyan Bazsányi sugallja, bármit is kategorikusan elkülönítene („hazafias" vagy „politikai" költészet között), és csöppet sem aggódnék azért, mert „a létező közéleti-politikai líra, a nagy magyar hagyományoktól eltérően napjainkban már nem képes a nemzettudat erősítéséhez, a reális nemzeti önismeret gazdagításához, elmélyítéséhez, a nemzet nagy kérdésekben szükséges egységének megteremtéséhez hozzájárulni" (Elek Tibor). Mindkét megközelítés azt implikálja, hogy van valamilyen költészet, amely így-úgy kategorizálható, címkézhető, éspedig hosszú távú (akár örök) érvénnyel. Nem foglalkoznak azzal, hogy valaki olvassa (értelmezi, értékeli) ezeket a szövegeket, hogy pozíciójukat, besorolásukat (s mindenekelőtt: jelentésüket) ebben az értelmezési folyamatban nyerik el.
Magyarán, még egyszerűbben: a „politikai költészet" attól az, ami, ahogyan befogadják.
Annak idején, a \'70-es években Tandori versei úgy voltak olvashatók (és voltak, akik úgy is olvasták őket), mint amelyekben komoly politikai töltet van - a medvékkel (radírokkal, később madarakkal) való mániákus foglalatoskodás nagyon is megfeleltethető volt annak, amiről Petri a Nyaralás című versben beszél („Ha beszereztél konzerveket, teát, / pár csomag kétszersültet, cigarettát, / egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót: // ereszd le a redőnyt. / Hagyd megállni az órát" stb.) Az a magatartás, amely ezekben a versekben megjelenik, akkoriban (s talán később is) úgy értelmeződött, hogy nagyon határozott politikai töltetet kapott. Nevezzük ezért Tandori ekkori verseit (meg prózáit, persze) „politikaiaknak"? Én berzenkednék - de hát akinek kedve van, kategorizálgathat így is.
Az ellen sincs kifogásom - ugyanezért - , hogy akár Nagy Gáspár költészetét nevezzük „politikai költészetnek"; csak az volna a kérdésem, hogy ezzel akkor sokkal beljebb vagyunk e. Ráakasztunk egy (újabb) ordót a szerzőre, rendben van; de mondtunk e bármi relevánsat akár a költőről (költészetéről), akár a ráhúzott kategóriá­ról? Talán valami nagyon keveset - de főleg önmagunkról (saját értelmezési kereteinkről, jelentésadási stratégiáinkról, akár politikai vonzalmainkról). Ebből főleg az derül ki, hogy valaki(k)nek valamiért nagyon fontos, hogy legyen egy „politikai költészet" kategória, és ebbe ezek és ezek a költők beletartozzanak. Ez volna igazán érdemes az elemzésre, nem pedig az, hogy mely versek számítanak a „politikai költészet" darabjainak.
Márpedig ha a költészet jelentése a befogadásban (és befogadók csoportjaiban) teremtődik, akkor nem annyira arról kellene beszélni, hogy van-e, lehanyatlott-e, legyen-e, felívelőben van-e a „politikai költészet", hanem hogy miért vagyunk ma kevésbé hajlamosak vagy fogékonyak irodalmi szövegek politikai értelmezésére. Szó sincs arról, hogy „Kádár, Biszku, Antall, Orbán, Schmitt, Hoffmann Rózsa and Co." fölemlegetése (Bán Z. A.) hozná el a „politikai költészet" aranykorát; az értelmezésnek (sokak, értelmezői csoportok értelmezésének) kellene olyannak lennie, hogy felfedezze, kiolvassa a szövegekből a társadalmilag-politikailag fontos jelentéseket. Még ha vannak is olyan szövegek, amelyek mozgósítják az olvasók efféle háttérismereteit, amelyek rájátszanak részint éppen ezen költői hagyományokra, részint mai (politikai) ismereteinkre (az eddig nem említett Erdős Virágot is ide sorolnám). Aki azonban tesz valamit (például „hozzájárul" a „nemzettudat erősítéséhez, a reális nemzeti önismeret gazdagításához, elmélyítéséhez, a nemzet nagy kérdésekben szükséges egységének megteremtéséhez"), az az olvasó, nem a vers. Ahogyan Nagy Gáspár (vagy akár Nagy László és mások) „elhallgatása" is azokon az olvasókon, profi és laikus értelmezőkön múlik, akik a jelek szerint nem (vagy: már nem) érzékelik ezekben a versekben azt a (politikai) potenciált, a jelentéseknek azt az együttállását, érdekességét, izgalmát és eredetiségét, amely valamikor a (korábbi) befogadókra oly nagy hatással volt. Másként olvassák (vagy nem olvassák) ezeket a szövegeket. Ahogyan könnyen el tudom képzelni, hogy a mai befogadók számára Tandori vagy Petri is egészen mást mond (és megfosztódik úgynevezett „politikai" jelentéseinek legalább egy részétől).
És nagy tévedés azt hinni, hogy ez kibújás volna a kérdés alól. Az igenis nagyon érdekes, hogy képesek-e a mai olvasók a mai költészetben olyan szövegeket találni, amelyeknek akár konkrétan politikai értelmet tudnak tulajdonítani, akár példaszerűnek vagy tipikusnak tudják tekinteni a költői (az ábrázolt lírai énhez köthető) magatartást, akár felidéződnek bennük olyan szövegek, amelyeknek politikai jelentőségük van az ő számukra (és még számos változat lehetséges). De ez az értelmezői képesség, hajlandóság, diszpozíció nem (jó, legyünk engedékenyek: nemcsak) az úgynevezett „politikai költészeten", hanem rajtunk, értelmezőkön múlik.