JOG ÉS OSZTÁLYHARC

Olyan veszett titkolózást, mint amit a szovjetek az 1979 karácsonyán végrehajtott afganisztáni intervenciójuk körül műveltek, szakmai életemben nemigen tapasztaltam. Az ok persze pofonegyszerű volt: amiképp a Magyar Népköztársaság törvényes kormánya sem hívta be a szovjet csapatokat 1956. november 4-én, olyképpen a 22 évvel későbbi afgán kormány sem invitálta, s ezt a kellemetlen körülményt valamiképp palástolni kellett. Az MTI külpolitikai szerkesztőségében egyik bölcs, idősebb kolléga arról világosította fel a vitázó ifjabb újságírókat, hogy „ha a nemzetközi jog és a nemzetközi osztályharc követelményei/igényei konfliktusba kerülnek egymással, egészen biztosan az előbbi marad alul". Az illetőnek erős hajlama volt a cinizmusra, amint az iménti megjegyzésből is kitűnik. Voltaképp azt mesélte el, hogy ha az osztályharc szlogenje mögé bújtatott politikai érdekek - adott esetben a SZU hatalmi érdekei - úgy kívánják, akkor a mi elvtársaink köpnek a jogra (pl. egy állam szuverenitására), kímélet nélkül végigtipornak rajta. - Azóta több mint harminc év telt el, ám ha a mai politikai tájképen végignézek, azt kell mondanom, hogy kollégám hosszú távra szóló érvénnyel fogalmazta meg a nyers politikai erő és a jog birkózásának kimenetelét. Megy ez tudniillik Brezsnyev és a Szovjetunió nélkül is, mutatis mutandis. Olyan biedermeier fogalmakkal persze, mint a „nemzetközi osztályharc érdekei" immár nem operálunk, van kéznél más eufemizmus is, például az „embereknek" a választásokon kinyilvánított akarata, jól működő igazságérzete, a tőlük kapott felhatalmazás, amelynek meg kell felelni etc. A jog meg dögöljön meg, vagy ha nem döglik, fazonírozunk rajta egyet, az Alkotmánybíróság meg csak kapkodjon levegő után, mint hajdanán az imperializmus. (P. S. A végén ki kapkodott?)