Az idő bősége és zavara

Képzőművészeti
intézményrendszerünk jelenéről
Talán közvetlenül a rendszerváltás után kellett volna másokra figyelve, majd magunkba fordulva megállítanunk az órákat. Talán akkor, amikor a kilencvenes évek elején-közepén a nyugat-európai országokban, Hollandiában, Németországban vagy később Ausztriában foglalkozni kezdtek a múzeumi intézményrendszer áttekintésével, aztán a tapasztalatokból kiindulva a struktúrák átalakításával. Egy pillanatra körül kellett volna néznünk, mire is lenne szükségünk, hogyan működhetne mindez nálunk is hosszabb távon. A pillanatot azonban - a szakmai nyilvánosság éppúgy, mint a minisztériumi döntéshozók - nyilvánvalóan többszörösen elmulasztottuk, úgy tettünk, mintha egy-két meghosszabbított mandátummal, leépítéssel vagy leváltással minden működne "valahogy", ehhez a "valahogy"-hoz pedig már csak egy igazi, mindent megváltó ötlet kellene, hogy a még megmaradó összes problémánk magas színvonalon megoldódjon. Az új, felülről jött ötleteket - a Modern Magyar Művészeti Múzeum alapításától a Guggenheim átültetésén át az Art Basel Miami Beach honosításáig - pedig lehetőleg most és azonnal kellett volna megvalósítani, nehogy elmúljon az ihletett pillanat.
Most épp az Ernst Múzeum és a Műcsarnok ismételt összevonása került napirendre, a pocsolyát pedig Böröczfy Virág két héttel ezelőtti ÉS-cikke kavarta meg (Fúzi-jó? - Tények és vélemények az Ernst Múzeum és a Műcsarnok tervezett öszszevonása kapcsán, 2007/18.). A pártatlanság látszatát keltő, ugyanakkor alapvetően részrehajló, az intézmények egyesítésének kérdését személyes koncepciók küzdelmeként beállító és a személyeskedésnek is teret adó "oknyomozás" több fontos problémahalmazra mutat rá, mégis mellényúl. Az újraegyesítés és az Ernst Múzeum jövőbeli programjának fontos kérdése ugyanis a személyes érdekeken, sőt még a két (azaz három) intézmény programján túl, lényegibb problémákkal függ össze: a kortárs és a modern művészet intézményes megjelenésének kérdéseivel. A cikk érdeme - a szakmai nyilvánosság megmozgatásán kívül -, hogy ebben a gondolatkörben két döntő területet is érint: a csúcsintézmények profiljának átfogó meghatározását, és a hosszú távú állami szerepvállalást. Az általános időzavar ellenére kíséreljük meg e két területen áttekinteni a helyzetet.
Legkevésbé fontos művészetünk a képzőművészet. A kiforgatott lenini mondat nyilvánvalóan hosszú évtizedek óta igaznak tűnik: akár a nyilvánosság előtti megjelenést, akár a nemzetközi szereplést, a piac fejlettségét vagy a művészetre irányuló állami figyelmet tekintjük, a magyar képzőművészet messze az irodalom vagy a film-színház-muzsika mögött marad. Igaz ez akkor is, ha az elmúlt években erősödött a műgyűjtők és műkereskedők jelenléte, illetve az állami célok között immár kellő hatékonysággal bukkant fel a biztos sikerre számító külföldi anyagok behozatala. A szakmai nyilvánosság számára fontos kérdések, a kortárs magyar képzőművészet intézményrendszerének problémái vagy maguk a művészek azonban gyakorlatilag ismeretlenek az értelmiség szélesebb rétegei előtt; a filmtörvényhez hasonló szabályozás ezen a területen rövid vagy középtávon illúziónak tűnik. Ebben a rendszerben a nyilvánosság felé szinte az egyetlen markáns megjelenési lehetőséget a legnagyobb intézmények programja jelenti. Ha a négy legjelentősebb budapesti kiállítóhely jelenlegi tárlatait nézzük - a Szépművészetiben Parabélyeg, a Nemzeti Galériában Sensaria csoport, a Műcsarnokban Kempelen, a Ludwigban Breuer Marcell -, azt a meglepő megfigyelést tehetjük, hogy a helyszínek tulajdonképpen felcserélhetőek; bármely kiállításra sor kerülhetne akármelyik másik helyszínen, sőt, akár az Ernst Múzeumban is. Ha az aktuális programból indulunk ki, úgy tűnik, nincs olyan egyértelmű arculata egyik nagy intézményünknek sem, amely egy történeti design-, esetleg egy médiaművészeti kiállítást preferálna vagy kizárna. Önmagában a nyitottság nem jelent persze problémát, de az összemosódás lehetősége mélyebb, strukturális kérdésekhez vezet tovább: lehetséges-e például, hogy a Ludwig és a Galéria gyűjtési köre átfedi egymást? Lehetséges-e, hogy a Galéria a Ludwig hűlt helyén saját gyűjteményének korszerű bemutatása helyett ugyanúgy a nagy időszaki vándorkiállításokat célozza meg, ahogy ezt társai is teszik? Lehet-e versenyképes egyszerre a Műcsarnok és a Ludwig, ha a történeti kiállítások boomja közben nem jut elég figyelem a kortárs művészetnek? Lehetséges és kívánatos-e, hogy a látványos pályán futó Szépművészeti bekebelezze a többieket? Ezek a kérdések is jelzik, hogy érdemes lenne éppen most áttekintő vizsgálat és kritika alá vonni nagy intézményeink profilját és programját. Ugyanis hiába vizsgálják különböző ellenőrző szervezetek az egyes kiállítóhelyek hatékony működését évente vagy akár havonta, ha tevékenységüket nem próbáljuk meg egymáshoz viszonyítva értékelni, reménytelen marad az összkép. Ha pedig a csúcsintézmények szerepkörei nem tisztázhatók, többek között nincs mihez mérni a vidéki múzeumok egyre szánalmasabb helyzetét, nincs mivel szemben értelmezni a szép reménnyel induló kisebb kortárs kezdeményezések gyors vagy lassú visszatagozódását a semmibe.
Néhány évvel ezelőtt szakmai vita zajlott a Modern Magyar Művészeti Múzeum létrehozásának szükségességéről. A vita során kirajzolódott, hogy nagy szükség lenne a XX. századi magyar művészet állandó, és folyamatosan frissülő bemutatására, és egy olyan kortárs intézményre, amely a külföldiekkel egyenlő partnerként vesz részt a nemzetközi vérkeringésben. Mivel a vitát azóta sem vittük következetesen végig, ezért most már azt sem tudjuk eldönteni, hogy az azóta kissé megváltozott - szűkösebb - viszonyok között működő intézményeink mennyiben felelnek meg ezeknek a kívánalmaknak. Szempontrendszer és kritika hiányában többek között nem tudjuk megmondani, vajon érdemes volt-e annak idején önállósítani az Ernst Múzeumot, és most újra visszarendezni. Nehéz megítélni, hogy a gazdasági és jogi kényszereken - spóroláson és kormányhatározaton - túl vannak-e olyan szakmai érvek, amelyek a függetlenség vagy a fúzió, az ilyen vagy olyan program mellett szólnak, és ha igen, ezeket ki, mikor hozza nyilvánosságra.
Bár mindössze néhány hetünk van hátra a megjelölt határidőig, az utóbbi egy év előkészítő munkája során a nyilvánosság előtt szinte semmi nem hangzott el egy még ennél is alapvetőbb kérdésről, a Műcsarnok átalakításáról, illetve az ehhez kapcsolódó állami garanciákról. Ennek következtében jelen pillanatban valószínűleg sem a szakmai közvélemény, de talán még az alapítók számára sem világos, milyen meglepetéseket tartogathat a kortárs képzőművészet területén a nonprofit kft. formája, milyen jogosultsággal és szakmai önállósággal rendelkezik az intézmény vezetője egy egyelőre ismeretlen összetételű felügyelőbizottság mellett, alatt vagy fölött, mennyire kényszerül rá a bevétel hajszolására és a bérrendezvényekre, illetve általában, mennyiben kap állami biztosítékot a hosszú távú tervezésre.
Ha a nemzetközi példákat röviden magunk elé idézzük, kiderül, hogy az eredményes átalakítást mindenütt alapos egyeztetés előzte meg. Az európai úttörő, Hollandia esetében hétéves előkészítés nyomán egy év leforgása alatt mind a húsz állami múzeum önállósult. Hamburgban, ahol célként tűzték ki a versenyképesség növelését vagy az államilag garantált pénzeszközök szabad felhasználását, hét állami múzeum önállósulása zajlott le négy év alatt. Ausztriában hoszszú egyeztetési folyamat után az állami múzeumok újonnan kialakított, speciális társasági formát vettek fel. Az új alapokra helyezett intézmények az állam részéről bázis-, valamint kiállításokra szóló támogatásban részesülnek, költségvetésüket önállóan tervezik, a szervezet és működés terén több önállósághoz jutnak, munkájukat pedig az illetékes minisztériumok küldötteiből álló testület ellenőrzi.
Akármennyire abszurdnak is tűnik a fentiek fényében, hogy már csak egy hónap van hátra a Műcsarnok átalakításáig, nyilvánvalónak látszik, hogy az ismételt időzavarban megkerülhetetlenül eljött a pillanat, amikor - ahogy ezt a határidő lejártakor diplomáciai tárgyalásokon teszik - meg kellene állítani az órákat. A megállított időben a szakmai nyilvánosságnak, a minisztériumnak és minden érintettnek alaposan át kellene tekintenie a hazai képzőművészeti intézményrendszer helyzetét, a Nyugat-Európához hasonlóan - a most vagy a közeljövőben - nálunk is felmerülő finanszírozási, jogi és szakmai problémákat. Ha ezt a munkát továbbra is halogatjuk, azzal csak a zavart növeljük.