Színes szőttest!

Milyen kisebbségpolitikára van szükség?

"Figyeljük meg, mi történt 1990-ben! '89 után lebomlanak a határok... Magyarország és Románia között. S akkor "mi" magyarok mit teszünk? Létrehozzuk a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Ahelyett, hogy arról beszélnénk: magyarok vagy erdélyi magyarok. Magyarországon azon nyomban bélyeget sütöttek ránk: "határon túliak" vagyunk. Mi pedig bevettünk az erdélyiek identifikációjába egy olyan elemet, amelyről tudjuk: a jelentősége a jövőben napról napra csökkenni fog. Ez egy olyan mechanizmus, amely arra utal, hogy a lebomló határokat valamilyen mentális síkon újraépítjük. Olyan határokat hozunk létre, amelyeket egyébként más folyamatok lebontanak." (Egy erdélyi magyar politikus.)

1989. december végén sokan gondoltuk, itt a nagy lehetőség, minden megváltozik. A térségben levő országok feladják hagyományos nacionalizmusukat, a bolsevik típusú hatalomgyakorlásnak vége, elindulunk egy modernizációs pályán, egy konszenzusos, együttműködő világba. Ezt a Kárpát-medencében, sőt sokan Nyugat-Európában (a hivatalos elemzőkön kívül) vagy az Amerikai Egyesült Államokban is azt hiszem, minden magyar így gondolta. [Lásd erről korábban Bauer Tamás, ÉS, 2005/50.; Bíró Béla, ÉS, 2006/4., valamint Sz. Nagy Csaba, ÉS, 2006/4. írását - a szerk.]

Másfél évtizeddel a rendszerváltás után viszont nem tudni, hogy a modernizáció szándéka érvényes-e még. Ma mintegy reneszánsza van a két világháború közötti időszakban kialakult újkonzervativizmusnak, mely a trianoni sokkra úgy kínál fogalmi kapaszkodót, hogy megteremtette az európaiság és magyarság sajnálatos, dichotomikus gondolkodását. Jellemzői közé tartozik a múlt hamisíthatósága, a kollektív nemzeti létezésnek alávetett individuális élet eszméje, a társadalom átszervezése és mozgósítása, ellenségképek megfogalmazása és aktivizálása, melyek által hamis tudati tartalmakat generál és tesz elfogadhatóvá. Mutációi a rendszerváltás utáni Magyarországon és a szomszédos országok magyar közösségeiben - melyeket a XX. század végén elért a globalizációs kihívás - virulensekké váltak.

Ma tehát olyan társadalmi mentalitás tömeges jelenléte formálja, illetve deformálja modernizációs esélyeinket, melynek gyökerei a két világháború közötti időkig, sőt bizonyos elemeiben a kiegyezésig (1867) nyúlnak vissza.

A trianoni sokk máig tartó hatása pedig szinte kizárja, hogy szembenézzünk saját felelősségünkkel, akár az I. világháborút megelőzően, akár a későbbi időszakokat tekintve. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetfogyásért aggódók mind a mai napig lazán zárójelbe tudják tenni 600 ezer magyar zsidó, 50 ezer cigány honfitársunk halálba küldését, 200 ezer fiatal magyar férfi Don-kanyarba halálba küldését és mintegy 200 ezer német kitelepítését 1946-tól kezdődően.

A hamis tudati tartalmak pedig olyan társadalmi mentalitást tömegesítenek, melyek nem képesek, illetve nem akarnak saját múltunkkal szembenézni. Ez a társadalmi mentalitás az, ami rendkívüli módon megnehezíti, hogy az 1989-90-es rendszerváltás, az 1999-es NATO-hoz, majd a 2004-es Európai Unióhoz történő csatlakozás adta lehetőségeket kihasználjuk.

Magyarország és a magyar közösségek modernizációja pedig ma aktuálisabb, mint valaha, és feltételei is adottak. Legfontosabb előfeltétele: meg kell haladni azt a helyzetet, melyben - ahogy Végel László rámutatott - "elvált egymástól a politika és a kultúra, minek következtében aligha lehet a nemzeti azonosságot a maga kompexitásában megragadni, még akkor sem, ha egynéhány politikus nemzeti jelszavakkal díszíti szónoklatait".

Nézzük meg, minek a következtében állt elő ez a helyzet.

Végel László szerint "A kisebbségi pártok saját vastörvényeik szellemében működnek, kiépítik klientúra-rendszerüket, állandósítják újraelosztási hatalmukat. Erről árulkodik a tény, hogy miközben az anyaországban a kormányzati hatalom változott - ugyanez történt azokban az országokban is, amelyekben a magyar kisebbségek élnek -, a kisebbségi közösség legszűkebb elitjének összetétele változatlan maradt, szinte feudális arculatot vett fel." Vagyis: "Miközben az anyaország modernizálódik, a kisebbségek (elsősorban a versenyképtelen térségekben) retradicionalizálódnak. Miközben az anyaország egyre nyitottabb, a kisebbségi közösségek mind zártabbak."

Ezek után tekintsük át a korszerű, ütőképes fejlesztési stratégia korlátait:

Az együttműködésre való szándék és kultúra hiánya;

A civil társadalom állapota;

A kölcsönös felelősség elve helyett a sérelmi politizálás kultúrája

A panaszkultúra dominanciája;

A közösen kialakított cél(ok) hiánya (szülőföldön maradás?);

A többség(ek) rövidlátó önzése;

A centralizált nemzetállam eszménye - a bezárkózó, kitartásra támogatást kérő nemzeti kisebbség nemzeti érdekként való megjelenítése;

Sztereotípiák, a nemzeti romantika sémái a gondolkodásban Magyarországon és a határon túli magyar közösségekben (székely legény tartja a vártát a végeken);

A kialakult retorika miatt devalválódott szavak burjánzása;

A realitás figyelmen kívül hagyása, az (új) lehetőségek negligálása, éveken keresztül ki nem használása, elszalasztása.

("Zsákutcás politika és illúziókeltő, megtévesztő, vagyis hamis politika, ha valaki azt hiszi, hogy egyoldalú kinyilatkoztatásokkal, elfogadható értelmes kompromisszumokra képtelen követelésekkel el lehet bármilyen eredményt érni, és nincs szükség folyamatos, kitartó tárgyalásokra... Hatékony, alkalmazható és érvényesíthető jogok rendszere nélkül a kisebbségvédelem és a kisebbségi léthelyzet elképzelhetetlen. Ezt pedig, úgy vélem, nem lehet szembeállítani, esetleg vagylagossá tenni a közösségi autonómia különböző formáival, ahogy erre volt már próbálkozás...) Úgy láttatni, hogy csak kérni kell és megadatik, netán minél többet, hogy bár a kevesebbet megkapjuk, ez politikai szűklátókörűségre vall... A reálpolitikai tény nem az, hogy a román politikai mezőnyben és közgondolkodásban paradigmaváltás történt volna a nemzeti kisebbségek vonatkozásában, hanem sokkal inkább egy külső kényszerítő erő hatására hajlandók bizonyos szabályozásokat elfogadni, melyek révén biztosított lehet Románia európai uniós tagsága. Ugyanakkor látni kell, hogy az uniós intézményrendszer számára csak egy részelem a kisebbségek helyzete." Varga Attila: Észrevételek a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló romániai törvénytervezet kapcsán.

Most lássuk a lehetőségeket:

Hogy milyen célt is szolgált és milyen eredménnyel az 1990 óta kialakult magyarországi és határon túli intézményrendszer és támogatáspolitika, azt a következő módon értékelik 2005-ben Kolozsvárott:

"A romániai magyar közösség nem tudott létrehozni olyan nyilvánosságot, amely önálló volna: van, akinek a nap Budapesten kél és nyugszik, és van, akinek Bukarestben - a kettő között pedig nincs semmi. (...) a beteg intézményrendszerhez brutálisan hozzá kell nyúlni, mert támogatása személyes-politikai kapcsolatokra épül. A támogatáspolitika antimodern, lekezelő és nem EU-komform."

Ez a helyzetértékelés nem egyedi. Hasonló valamennyi határon túli magyar közösség körében. Mára olyan helyzet alakult ki, ami még soha nem jellemezte a Magyarország határain belül és kívül élő magyarság viszonyát: kölcsönös gyanakvás, elutasítás, reményvesztettség. Ezt meghaladni nem lesz könnyű. Az "anya-gyermek", az "elosztó-eltartott" viszonya helyett az együttműködés és közös felelősségvállalás kell előtérbe kerüljön mindkét oldalon, ami azt jelenti, el kell felejteni az eddigi szerepeket, ha úgy tetszik, szemléletváltás kell bekövetkezzen a magyarországi és a határon túli szerepformálók körében.

(Az új feltételrendszer) A Kárpát-medence azon országaiban, melyek az EU-bővítés során Magyarországgal együtt kerültek az Európai Unióba, vagy várhatóan az évtized végéig kerülnek be, az ott kisebbségben élő magyarok és az adott országokban élő többség fejlődési lehetőségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Így azok a térségek, melyek az I. világháború után létrejött államokban többnyire a központoktól viszonylag távoli, határ menti, periférikus területek voltak és gazdaságilag, kulturálisan az átlaghoz képest is leépültek, az új lehetőségek mentén revitalizálhatókká válnak. Verseny és együttműködés alakul ki egyszerre, és nem feltétlenül és csak kisebbség és többség között, hanem az eddig határokkal elválasztottak között (is).

Mind a határokon túli magyarság, mind a magyarországiak gazdasági helyzetének és társadalmi kohéziójának alakulását ugyanakkor jelentős módon meghatározzák azok a változások, amelyek a posztszocialista országok státusában a XX. sz. végén és a XXI. század első évtizedében bekövetkeztek, illetve bekövetkeznek. Le- és felértékelődhetnek térségek, ha az ott élők nem tanulnak meg közösen felkészülni az új, integrált munkaerőpiac és globalizáció egyéb kihívásaira. (Mert ki tudja megmondani ma, hogy például Békéscsaba-Arad, Szeged-Temesvár, Nyíregyháza-Szatmár, Debrecen-Nagyvárad esetében egy határok nélküli világban hogyan alakulnak a regionális szerepek?)

A fentiekre tekintettel ezért Magyarország hosszú távú nemzetstratégiáját a nemzeti fejlesztési tervek, jelen esetben a II. Nemzeti Fejlesztési Terv mintegy meghosszabbításaként, határon átnyúló regionális fejlesztési programként foghatjuk fel. Az Európai Unió alapelvein túl a határokon átnyúló regionális együttműködés lehetőségeket biztosít a gazdaságban, az oktatásban, a regionális intézményfejlesztésben, az önkormányzatok együttműködésében ahhoz, hogy az eddig hosszú évtizedeken keresztül határokkal elválasztott térségekben élő közösségek tagjai - túllépve a röghözkötöttség állapotán - kihasználják az EU-integrációban rejlő dinamizmust és revitalizálják, modernizálják az adott térségeket vagy egymás kárára kizárólagosságra törekedjenek.

Magyarország európai uniós tagságával jogosulttá válunk az EU fejlesztési politikáját is befolyásolni. Ennek keretében nagyobb hangsúlyt helyezhetünk a magyar érdekeknek jobban megfelelő célkitűzésekre, ezek között a magyarlakta térségek fejlesztésére. Tehetjük ezt annál is inkább, mivel az Unió fejlesztési direktívái a kisebbségek támogatását a fejlesztési politika egyik céljaként jelölik meg.

A magyar fejlesztési politikának ezért egyik stratégiai prioritása kell legyen azon szomszédos országoknak vagy azon szomszédos országok egy-egy régiójának, térségének a felzárkóztatása, gazdasági átalakulásának elősegítése, amelyekben magyar közösségek is élnek. Tapasztalataink és az egyes országokban folytatott kutatásaink alapján úgy ítéljük meg, hogy a határon túli magyar fejlesztési, támogatási politikának alapvetően három területre kell összpontosítani erőforrásait - szem előtt tartva azon alapelvet, miszerint nem a régiót kell etnicizálni, hanem az etnikumot regionalizálni:

Az innovációs képességek fejlesztésére és kiaknázására;

A határ menti régiók, kistérségek EU-forrásokra történő közös pályázásának előmozdítására, közös fejlesztési térségek kialakítására;

Illetve e régiók és kistérségek közös intézményfejlesztésére, új szerepek, munkamegosztás kialakítására.

A kötelezően kialakítandó régiók és kistérségek közös projektjeiben előnyben kell részesíteni a gazdasági fejlesztés, az oktatás és a munkaerőpiac kívánta szempontokat.

A határon átnyúló együttműködések hatékonyabbá tételének szempontjából a hasonló adottságú, de a határ két oldalán fekvő régiók közös fejlesztési térségekben való átgondolása, kialakítása sürgető feladat. Csak így válhatna elkerülhetővé a párhuzamos intézmények létrehozása, egymástól néhány kilométerre. Ez az együttműködés kiterjedhetne a régió ipari átalakítására, a szolgáltatási szektor fejlesztésére, az oktatásra, munkaerő-átképzésre, az infrastrukturális beruházásokra, a régió pénzügyi újjászervezésére. E célok megvalósításához a két- vagy többnyelvűség megvalósítását szolgáló oktatási intézmények megteremtése elengedhetetlen feltétel.

A kérdések megválaszolásához politikai, filozófiai és szemléletbeli váltásra lenne szükség, amely fokozottabban szem előtt tartaná az illető országok gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedését, történelmét, politikai kultúráját. És keresni kellene a gyors, kevésbé bürokratikus és pragmatikus megoldásokat. Az EÖKiK-nél ezért hoztuk létre a CEUCOM-ot, amely egy interneten alapuló kapcsolatteremtő infrastruktúra a "hal helyett hálót" gondolat és elvárás jegyében.

Egy többnyelvű, több kultúrájú Közép-Európa sokkal versenyképesebb, mint az önmagukba zárkózó, önmagukkal és egymással leértékelődési versenyben álló szomszédságpolitika és belpolitikák. Csak így képviselhetjük ütőképesebben érdekeinket például a multinacionális cégekkel folytatott játszmákban. A kormányok számára pedig - így a magyar, a szlovák, a román kormány számára is - akár politikai stabilitást is teremthet, mert közös felelősségre és együttműködésre épít, a szimbolikus, sérelmi politizálással és az osztogató, klientúra-építő, retradicionalizáló politikával szemben.

A feltételeket a történelem, ha úgy tetszik, megteremtette, visszaadta. Élni kell vele.

Budapest, 2005. november-2006. január

Törzsök Erika