Emlék-archívum
VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 10. szám, 2004. március 5.
A holokausztra való emlékezést - Kőbányai János írása (A holokauszt földjén, ÉS, 2004/8.) napnál világosabb - nem szolgálja kellőképpen a most megnyíló múzeum. S ami még ennél is drámaibb, nem jött létre a múzeum létrehozása körül olyan társadalmi párbeszéd, amely - ha a múzeum maga valamiért sikerületlen is - az emlékezés folyamatát támogatná. S igen, mire a hetvenedik évfordulóhoz érünk, már nagyon kevesen lesznek közöttünk azok, akiknek személyes emléke a holokauszt. Azok, akik megélték azt. Akiket most még megkérdezhetnénk. Itt az utolsó pillanat. Ezt szalasztjuk el, ha ahelyett, hogy a Holocaust Múzeumban archívumot hoznánk létre, amelyben a ma még élő áldozatok elbeszéléseit gyűjtenénk össze. Pedig ez nemcsak nekünk, fiatalabbaknak lenne fontos, hogy e tanúságtétel a későbbiekre is fennmaradjon, de a kevés ma még élő tanúságtevőnek is. Legalább ők, ha már korábban meghalt túlélő társaik nem is, megélhetnék azt, hogy feléjük, szenvedésük megemészthetetlen, feldolgozhatatlan emléke felé fordult az az ország, amelyik - s most erről nem nyitnék vitát - kiszolgáltatta őket, vagy esetleg aktívan támogatta a náci gépezetnek az ő megsemmisítésükre tett lépéseit. S ez már - véleményem szerint - önmagában is megérné. Hisz a kárpótlás, tudjuk, önmagában is lehetetlen, s ami értelme még lehetett volna, hogy ha nem is kárpótol, de az életet könnyebbé tegye - hát ahhoz meg későn jött. De egy gesztushoz, s egy ilyen archívum felállítása ez lenne, talán soha nincsen késő. Még akkor sem, ha korábban talán még jobban esett volna.
Vajda Júlia
szociológus, pszichológus
