Jól kezdôdtek a kétezres évek, különösen a jegyszedôknek. Mint ismeretes, az új esztendô elsô napján több mint tizenötezer ember nézte meg a koronát újdonsült helyén, a Parlament kupolacsarnokában, s további erôs érdeklôdés várható, különösen, hogy a lakosság a millennium évében ingyen tekintheti meg a koronázási ékszereket.
Pontosabban szólva, csak a magyar lakosság, mert a külföldieknek 1100 forintot kell fizetniük, kivéve azt az esetet, amikor valaki külföldön él ugyan, de magyar. Az ember persze már a magyar-nem magyar felosztástól is felhorkan, automatikusan bocskait keres a ruhakölcsönzôben, kardot köt az oldalára, de mindenképp elôkotorja a keresztlevelét, gondolván, nem árt vigyázni. Ez még a kilencszázas évek beidegzôdése. Hála az égnek azonban, az illetékesek úgy döntöttek, hogy félre az adminisztrációval, s ne kelljen a látogatóknak semmiféle igazolványt, anyakönyvi kivonatot, útlevelet felmutatniuk, elég, ha magyar nyelven kérik a bejáratnál a jegyet.
Mármost ez igen szép és praktikus gondolat, s nincs senki megalázva.
Csakhogy az élet bonyolultabb. Mert mi van akkor, ugyebár, ha egy Makaó-szigeti férfi áll oda a pénztárhoz hevesen gesztikulálva, hogy én kérni négy jegy into the kupolacsarnok, majd emigráns családjával együtt behatol a törvényhozás házába, egyenesen a klenódium elé. Nyilvánvaló, hogy nem magyar, viszont hát éppenséggel magyarul beszélt. Nehéz kérdés, és tényleg nem gondoltam volna, hogy az illetékesek meg tudják a problematikát oldani. De sikerült. Amint azt sajtótájékoztatóján a Házelnök húsz tévékamera és mikrofon elôtt bejelentette, nem úgy van az, hogy csak odamegyek és azt mondom, pliz, két jegy, ez önmagában nem elég, pláne papírból olvasva, hanem, s idézem a Hír-3 tudósítását, a látogató "jó magyarsággal és nyelvhelyességgel igényelje a jegyet, tehát nem elég, hogy kérek két jegyet, mert azt nem fogadják el". Adni nekem két jegy, s az arab már húzhat is haza.
Igen ám, de ez a rendkívül praktikus, sôt, hozzáteszem, liberális megoldás is okozhat gondokat. Az rendben van, hogy nyelvében él a nemzet, s ahogyan azt Nemeskürty tanár úr, millenniumi kormánybiztos olyan szépen elmondta az Operában, a nyelv a legfôbb kincsünk, de ki és milyen alapon fogja eldönteni, hogy ki beszél jó magyarsággal és nyelvhelyességgel, s fôképp, hogy milyen példamondatok alapján. Péchy Blanka már nem él. Tálcán kínálta magát a lehetôség, hogy az Akadémia nyelvi bizottságát kellene mozgósítani, egy látogatóra öt nyelvészprofesszort küldeni, ám a kupolacsarnok elôtt irtó nagy a huzat, másrészt már két nyelvész is öt percen belül össze tud verekedni, aminek a vége az, hogy a turista belesül az isa, por és hamuba, s beállhat a németek közé. Kérdés továbbá, hogy ha egy kupolacsarnokba akkreditált nyelvészprofesszor komolyan veszi a zsürorságát, akkor nem kellene-e azonnal kirúgnia az egész Házból a képviselôk felét, akiknek nehéz olyan példamondatot találni, hogy érthetôen, hanyag eleganciával, de nyelvészetileg tökéletesen el tudják mondani.
Egy ilyen rendszer működése értelemszerűen újabb hatvannyolcmilliót emésztene fel, a társadalom tovább szakadna, mert akinek például vizsgadrukkja van és dadog, ha feleltetik, az hiába származik igazolhatóan Emese ôsanyánktól, mehet haza. A Fáy utcai kínai meg esetleg tökéletes magyarsággal közli a bejáratnál, hogy a radványi sötét erdôben halva találták Bárczi Benôt, s ettôl fogva úgy grasszálhat a Szent Korona elôtt, mintha a déli Szing-dinasztia minden tagja azt viselte volna. Logikus, hogy a koalíció az ország mai ideológiai helyzetében nem engedhet meg ekkora kockázatot, a nemzet amúgy is unja az ilyes vitákat, egy kormány kormányozzon, ne pediglen magyarozzon, idegenezzen, ennyire direktben legalábbis ne, ez a nép Szent Istvánt választotta az évezred emberének, utcahosszal megelôzve Kádár Jánost, igaz, Horn Gyula is Göncz Árpád mögött végzett az évtized embere toplistán. Nem jó a néppel már a kupolacsarnok elôtt kukoricázni, egyébiránt a Tower elôtt se a Lord Mayor áll, hogy személyesen kérdezze ki a magyar turistát a korai Shakespeare-szonettek alapján.
Marad a jegyszedô.
A millenniumi döntés értelmében ô fogja megmondani a kapunál, hogy ki magyar és ki nem az. Ezekben a sorsfordító idôkben a Fidesz már az új esztendô elsô napján visszajutott oda, ahonnan minden kurzus elindul, s ahová elôbb-utóbb vissza is jut: a jegyszedôhöz. A jegyszedés mint legfôbb hatalmi ág, a jegyszedô mint legfôbb közjogi méltóság. Ebben azért, lássuk be, komoly távlatok vannak. Kell egy ilyen intézmény, kvázi elôörs, amely megteszi azt, amit a hatalom azért direktben nehogy már megtegyen. Nem kell itt idegenszerűzni, nem-magyarozni, hazaárulózni, hiába van magyar személyi igazolványod, mondhatja bármikor egy jól képzett jegyszedô, nem mondtad el háromszor hibátlanul, hogy jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál, a viszontlátásra. Minden hatalom igazi letéteményese a jegyszedô. Ha akar, minden rendszerben pótszéket visz a nézôtérre, de ha úgy akarja, akkor nem, nem véletlen, hogy jegyszedôvel szemben sohasem cinikus az ember, sôt, áhítattal, suttogón beszél vele, ezenfelül a jegyszedônek elemlámpája van, körötte világosság gyúl a setétségben és az ember megjuhászodik.
Egy ország nagyon meg tud juhászodni. A személyi igazolványt azért említettem az imént, mert ha teszem azt, annak alapján engednének be ingyen mint magyart, egyszerűen sohasem láthatnám azt a koronát. Az egész megreformált okmánykibocsátási rendszer ugyanis már az év harmadik napján összeomlott. Mondjuk, ez így, önmagában még nem zavarna, csakhogy nincs személyim, tavaly már nem adtak újat, idén meg még nem tudnak, s még ez is hagyján, ám minden illetékes a Belügyminisztériumtól az önkormányzatokon keresztül az utolsó irodáig tudta, hogy a rendszer eleve nem fog működni, de úgy kell tenni, mintha működne. Ilyenkor felfordulásra számítana az ember, ám az ország bölcs, és hallgat, a rendszer elméletileg működik, mondják neki, amire bólint, de például Zalában egyetlen ember se kereste fel az új okmányirodát, mert minek.
És decemberben az egész ország a Budapest Sportcsarnokot síratta, az illetékesekkel és a jegyszedôkkel az élen. Most meg szinte fel sem tűnik a hír, hogy nem készült el a kormányülésre a sportminisztérium felújítási tervezete, mert a jó szakemberek eddig szabadságon voltak, s rengeteg hivatal zárva volt. A katonákról nem beszélek. A katonák, de legelébb is a tisztek s a vezérkar új öltözéket kapott, magyarhoz méltót, ruhánként százezer forintért, de agyhártyagyulladásos járvány s haláleset kell hozzá, hogy kiderüljön, a katonák embertelen körülmények között élnek, moslékot esznek, nincs fűtés, az orvosok mindenre Algopyrint adnak, és ahogyan az ombudsman mondta, "a személyes kapcsolatokon múlik, hogy az ÁNTSZ tudomást szerez-e a laktanyákban kitört és adott esetben a lakosságot fenyegetô járványról". Plusz a belvíz, amelyrôl alig esik szó az illetékesek részérôl, igaz, nincs mitôl tartani, a Körösök apadnak, az önkormányzatok pedig 1,6 milliárd forintot kapnak idén a károk után, a tavalyi 17 milliárd helyett. Csakugyan mi az a hatvannyolc milliós koronaceremónia mindezekhez képest?
Nüansz. Szép, nagy csend van, akár a kupolacsarnokban, méltóságteljes millenniumi, s végre megtudni, ki bírja jobban a magyart. Ámbár nem tudom, hogy az a Körös-menti ember, akit a tévében láttam a koronaünnepség napján, s aki napi harminc vedernyi vizet hord ki már egy hete a házából, ha mondana egy-két szívbôl jövô magyar szót igazolásképpen a bejáratnál, beengedné-e a jegyszedô.