A kifejtettek alapján kérjük a kereset elutasítását.
Tisztelettel:
Élet és Irodalom szerkesztôsége
alperes
Szakértôi vélemény a Fidesz-cég szóról
Összefoglalás
Az Élet és Irodalom cikke a szó nyelvészeti értelmében nem állítja, hogy a Fidesz birtokában több cég lett volna. Az illetô cégekrôl szóló egyéb állításai nyelvészeti jelentéstani és logikai értelemben nem ítélhetôk valótlannak (hamisnak) csak azért, mert a szerzô esetleg nem a megfelelô kifejezéssel utalt ezekre a cégekre, valósságuk, illetve valótlanságuk attól függ, hogy a cégekrôl állított dolgok megfelelnek-e a valóságnak.
Indoklás
1. A Fidesz-cég szórólEgyetértek Hajdú Péter csatolt véleményével, miszerint a Fidesz-cég nem feltétlenül jelent "a Fidesz tulajdonában lévô cég"-et. Valójában sok hasonló összetett szó van, amely nem tulajdonviszonyt fejez ki, például Pepsi-sziget ("a Pepsi által is szponzorált rendezvény"), Shell-kút ("olyan benzinkút, ahol - például franchise-konstrukcióban - fôleg Shell-termékeket árulnak"), Levi's bolt, ahol - például franchise-konstrukcióban - fôleg Levi's termékeket árulnak"), vagy Fiat-szerviz ("olyan szerviz, ahol elsôsorban Fiat márkájú autókat javítanak"). Márpedig, ha a Fidesz-cég szó homályos vagy többértelmű, akkor nem valósulhat meg a "valótlan tény közlése, híresztelése", amelyrôl a törvény beszél. Például, ha azt írják rólam, hogy Kálmánnak vége van, ami jelentheti azt is, hogy már nem írok érdekes cikkeket, de azt is, hogy meghaltam, akkor nem panaszolhatom fel, hogy halálhíremet keltették.
2. A szövegkörnyezet szerepérôl
Általánosan elfogadott nyelvészeti tény, hogy azoknak a kifejezéseknek, amelyek nem állandó elemei a nyelvnek (s ezért nincsenek benne a kinyomtatott szótárakban sem, bár nem ez a fô kritérium), a jelentését a szövegkörnyezet döntôen befolyásolja. Ilyen egyszeri, ad hoc szavak alkotásának egyik módja a magyarban az összetettszó-alkotás. Például a betűkerék-szó - ha létezne - egyaránt jelenthetne betűkkel kirakott forgatható korongot (mondjuk egy tévés játékban), nyomtatásra szolgáló korong alakú eszközt (angolul: daisy wheel) és még sok minden mást, a szövegkörnyezettôl függôen. A Fidesz-cég kifejezés igencsak újkeletű (nem tudom, az inkriminált írás elôtt egyáltalán elôfordult-e), tehát értelmezése szintén erôsen függ a szövegkörnyezettôl. Az Élet és Irodalom cikke azonban teljesen világossá teszi, hogy milyen értelemben használja ezt a kifejezést (tudniillik "Fidesz-közeli, Fidesz-barát, Fidesz-vezetôk által irányított cég" értelemben). Tehát még ha kifogásolnánk is ezt a fogalmazást (a fideszes vagy Fidesz-közeli cég kétségtelenül jobban hangzik), akkor sem kérdôjelezhetjük meg, hogy mire utalt vele a szerzô.
Egyébként Hajdú Péter véleményével szemben a birtokos szerkezetek jelentése - legalábbis azoké, amelyek nem állandósult kapcsolatok, nem szótári egységek - szintén döntôen a beszédkörnyezettôl függ, például a Jóska repülôje egyaránt lehet a "Jóska tulajdonában lévô repülôgép", a "Jóska által vezetett repülôgép", "az a repülôgép, amelyen Jóska utazik/utazni fog stb."
3. Az állítás nyelvészeti-logikai fogalma
A filozófusok, a logikusok és a nyelvészek lényegében egyöntetű álláspontja, hogy azok a mondatok, amelyek nem létezô dolgokról szólnak, nem lehetnek sem valós (igaz), sem valótlan (hamis) állítások. Például azzal, hogy A jelenlegi francia király lopott, senkit sem rágalmazunk, hiszen Franciaországnak jelenleg nincs királya. G. Frege (Begriffsschrift, 1879; Über Sinn und Bedeutung, 1892; magyarul Jelentés és jelölet, 1980), P. F. Strawson (On Referring, 1950; magyarul A referálásról, 1985) vagy Ruzsa Imre (Logikai szintaxis és szemantika, 1989) és Kiefer Ferenc (Az elôfeltevések elmélete, 1983) egyaránt azon a véleményen vannak, hogy a nem létezô dolgokról szóló mondatok nem lehetnek igazak vagy hamisak, illetve, hogy egyáltalán nem fejeznek ki állítást. Ezért nem egészen bizonyos, hogy a javasolt helyreigazítás utolsó négy pontja nem megalapozott, hiszen ha a Fidesz-cégek nem léteznek, akkor róluk nem tehetôk sikeres állítások (tehát valótlan állítások sem). Másrészt, ha az illetô cégek léteznek, akkor a róluk tett állítások igazsága attól függ, hogy ezek megfelelnek-e a valóságnak, nem pedig attól, hogy milyen néven utalt ezekre a cégekre a szerzô.
Ami a javasolt helyreigazítás elsô pontját illeti, a fentiek fényében az Élet és Irodalom legfeljebb abban hibázhatott, hogy nem a megfelelô kifejezést alkalmazta az illetô cégekre, amennyiben a Fidesz-cég szó félreérthetô. Meggyôzôdésem, hogy ha azt állítom, hogy Pista a focicsapat fô embere, ami félreérthetô, hiszen jelentheti azt is, hogy az edzôje, azt is, hogy a csapatkapitánya, azt is, hogy a legjobb játékosa vagy éppen a tulajdonosa, akkor nem lehet azzal vádolni, hogy azt állítottam Pistáról, hogy például ô a csapatkapitány. Legfeljebb nem elég világosan fogalmaztam. Itt azonban visszautalok a beszédkörnyezet egyértelműsítô szerepére, amely ezt a homályosságot feloldhatja, és az Élet és Irodalom szerzôje ezt kétségkívül megtette a Fidesz-cég szóval kapcsolatban.
Kálmán László
a nyelvtudomány kandidátusa tudományos fômunkatárs, egyetemi docens
MTA Nyelvtudományi Intézete, ELTE BTK Elméleti nyelvészet szakcsoport
ÉLET
Rossz ómen, ha az év kézigránáttal végzôdik (talán valami alanyi költô lehetett, akinek nem közöltük a versét), és ha az új év bírósági tárgyalással kezdôdik (ígérjük, mostantól nagyon betartjuk az olyan megfogalmazásokat, mint pl. Fidesz-közeli miniszterelnök vagy Fidesz-közeli Magyar Polgári Párt), de ez csak szűk önös szempont, az Élet megy tovább, a tudatlanok által ezerrel hirdetett "ezredforduló" minden elôzetes figyelmeztetés ellenére bekövetkezett, az emberiség ép bôrrel, súlyosabb Y2K nélkül ünnepelt, a magyar kormány pedig, egy snasszra sikeredett kis Duna-parti tüzijáték-party után (amit amúgy se látott senki a ködtôl) január elsején fogta magát, és egy nekrofil hangulatú szertartás keretében a hivatalos olasz zászlókkal feldíszített Kossuth térre transzportálta a királyi koronát, amirôl percek alatt emberek tízezreinek jutott eszébe, hogy több mint húsz év szabad hozzáférés után most kell megnézni, amikor fagy van és kilométeres sor, mint az ismert mauzóleum elôtt, mintegy.
Ámde miközben a koronát átköltöztették, államiságunk valódi jelképe, a Lehel piac a helyén maradt. Február végéig. Aztán költözés az ideiglenes piacra két sarokkal odébb, majd az új csill-vill megacsarnokba, majd ki tudja, tán irány a Parlament vagy a budai Vár.
A Lehel piac azért államiságunk, vérzivatar áztatta magyarságunk szimbóleuma, mert szemmel láthatóan ezer éve létezik, és nem ám csak úgy, valahol a Kárpát-medencében, hanem konkrétan ott, a templom mögötti trolimegálló és a Bulcsú utcai ukrán Adios tornacipôárus között, egyszerre tükrözvén állandóságot és változást. A Lehel piac maga a magyar történelmi kontinuitás: vadidegen, frusztrált emberek ismeretlen okból istentelenül lebasznak. Vagy matatnak a farzsebedben. Többnyire azonban megpróbálnak nem tudomást venni rólad és rohadt almát raknak a külön felszámolt tizenkét forintos lila-fehér nejlonzacskódba. Térségspecifikus nénik, multikulturálisra emlékeztetô együttélés, mérsékelt kereszténység, sok zöldség, olcsó hús, híg lé, és ne felejtsük el, hogy a Lehel piacon tűnt el rejtélyes alkoholikus körülmények között Pallag kisgazda képviselô titkárnôjének kezébôl egy dokumentumcsomag, úgyhogy az olajügy szálai is ide vezetnek. Most azonban veszély fenyegeti ezt a közepesen befogadó kis közeget, a kilakoltatás és bezárás Damoklész kardja lebeg a Lehel tér és tágabb agglomerációja fölött.
A lázadás végül elmaradt, de azért rossz a közérzet a helyi kultúrában: a költözés elôkészítetlen, a szakhatósági engedélyek késnek, az ideiglenes helyen az önkormányzat által felállított bódék egy része még nem emlékeztet bódéra, maga az épület kicsinek tűnik, ráadásul a kereskedôknek most kell megszabadulniuk posztkarácsonyi készletüktôl. Az új elárusítóhelyeket egy kutyafuttató helyén építik, gondolom, a kutyák a bódék közé járnak majd futni meg szarni. A médiabarát és nagyon magyar hôbörgésen túl végül nem sok történt, minden fél a másikat hibáztatja, amúgy meg szinte minden marad, ahogy mindig is volt: Magyarország a millennium hajnalán. -sl-
KÓCZIÁN PÉTER:
A kormány másfél éve
A kemény módszerekkel építkezô, a rendkívül határozott, sokszor törô-zúzó Orbán Viktor miniszterelnök "papírtigrisnek" tűnik, ha az általa beígért reformok sorsáról esik szó. Választási kampányában és kormánya programjában adóreformról, a parlament létszámának csökkentésérôl, a területi igazgatás átalakításáról, a társadalombiztosítás hatékony ellenôrzésérôl, egészségügyi reformról és korrupcióellenességrôl volt szó, azaz az államszervezet, a közösségi fogyasztás és elosztás számos területét tervezte átalakítani az 1998 nyarán hivatalba lépô fiatal magyar miniszterelnök. Olyan feladatok megoldását tűzte ki célul, amelyek a nyolcvanas évek közepe, kilencvenes évek eleje óta minden magyar kormány legfontosabb teendôi voltak. Másfél évvel a választási siker után a kormányprogramban szereplô, nagy jelentôségű reformok feladására kényszerült az Orbán-kormány, és azt az utat látszik követni, amelyet megtagadni kívánt: határozott intézkedések helyett elnapolja a döntések meghozatalát.
Az alábbi elemzés forrása a Fidesz 1998-as választási programja, a Fidesz-vezette kormány programja, valamint számos háttérbeszélgetés, amelyeket kormánypárti képviselôkkel, kormánnyal szimpatizáló üzletemberekkel és értelmiségiekkel, illetve ellenzéki politikusokkal folytattam 1999 utolsó hónapjaiban.
A magyar politikai életben fiatalságával és agresszivitásával egyaránt kitűnô miniszterelnök és közeli harcostársai hatalmas vehemenciával támadják az általuk a múlt rekvizitumainak tartott kommunista rendszerbeli maradványokat, ám adósak maradnak programjuk tartalmi elemeinek végrehajtásával. Az egészségügy, a nyugdíjbiztosítás, a területi igazgatás és az adózás átalakításának azonban másfél évvel a hatalomra kerülés után alig van nyoma; többségükrôl maga a miniszterelnök és a kormány magas rangú tagjai ismerték be, hogy ebben a négyéves ciklusban nem kerülnek sorra. A kormány mindössze inflációcsökkentô gazdaságpolitikájára lehet büszke, valamint arra, hogy saját társadalmi bázisa megtartása érdekében meghozott néhány beígért döntést.
Mindenekelôtt azokon a területeken hátrált meg, ahol a piacnak kellene teret engedni, legalábbis szükséges lenne tisztázni az állam feladatait. Az egészségügy és a nyugdíjbiztosítás reformja kapcsán az államnak deklarálnia kellene, mit hajlandó közpénzbôl finanszírozni, s mit nem. A döntések azonban minden bizonnyal a lakosság kiadásainak növekedésével járnának, ráadásul vélhetôen állami alkalmazottak elbocsátásával is, hiszen az állam számos feladatáról derülne ki, hogy elvégzésükhöz nem közalkalmazotti, köztisztviselôi státus kell.
Tekintettel a társadalmi ellenállás vélt és valós jeleire, a kormány e területeken nem lép, s ezzel programja fontos tartalmi elemeit negligálja. A hátralévô két és fél év tehát már csak a hatalom megtartásáról szól majd, a reformok megvalósítása nem várható - ezt még kritikus kormánypárti képviselôk is elismerik a háttérbeszélgetések során.
Kulcskeresôk
Mint a választási kampányokban mindenütt, Magyarországon is az adócsökkentés volt a legvonzóbb választási ígéret, mint ahogy ez kavarta a legnagyobb vitát is. Orbán Viktor azt hangoztatta, ha ô kerül a kormány élére, jelentôs adócsökkentésre és az adózás rendjének átalakítására kerül sor. Tavaly ôsszel azonban már a miniszterelnök maga volt kénytelen beismerni, hogy képtelen megvalósítani az adóreformot, ami pedig a kormányprogram kulcselemének elvesztését jelenti. A Fidesz ugyanis azt hangoztatta, az adócsökkentés felélénkíti majd a gazdaságot, amitôl számottevôen csökken a munkanélküliek száma, visszaszorul a feketegazdaság, és akinek pénze van, beruházásokra és nem fogyasztásra fordítja majd.
Orbán választási kampányában azt üzente: van alternatívája az 1987 óta kialakult társadalmi elosztásnak. Ezzel ugyanúgy a késô nyolcvanas években kialakult hatalmi struktúrának üzent hadat, akárcsak amikor az ugyanebben az idôben megerôsödô szocialista-liberális gazdasági elit visszaszorításáról beszélt. Mivel az adók beszedése-elosztása mindig a társadalomformálás egyik legfontosabb eszköze, az adóreform elmaradása egyet jelent Orbán nagyszabású terveinek, az általa megvalósítani kívánt társadalmi modell kialakításának elmaradásával.
Beteg részek
Az egészségügyet már régen privatizálni kellett volna - állítják a liberális gazdaságpolitika, a nemzetközi modellek bevezetésének hívei. Az egészségüggyel mint problémával a rendszerváltás utáni összes kormány szembekerült - sôt, finanszírozása már az 1987 utáni kommunista kormányoknak is növekvô gondot jelentett. Az új kormány a tíz éve húzódó probléma megoldását ígérte, mindenekelôtt a piac szerepének erôsítésével az alap- és a járóbeteg-ellátásban, valamint a kórházak működésének átalakításával. Másfél év alatt azonban még a tervek sem készültek el, általános reformról szó se esik, csak egyes részterületek - így a háziorvosi praxisok - magánkézbe adásáról igyekszenek dönteni, holott szakemberek szerint a legfontosabb feladat a kórházak gazdálkodásának átalakítása lenne. A kormányfô - aki a kordivatnak megfelelôen szereti maga megszabni a politikai élet témáit - errôl a kérdésrôl eddig alig beszélt, másfél évig kellett várni, hogy legalább megemlítse a témát: egy év végi interjúban arról beszélt, hogy a szakorvosi ellátás és a kórházak privatizációját is fontolgatja a kormány. De meglehetôsen óvatosan fogalmazott: a lehetôségek és a korlátok figyelembevételével döntenek majd. A háziorvosi praxis magánosításáról szóló törvény meghozatalában azonban rendkívül elszánt a kormány - ezt az elsô nekifutásra sikerületlen parlamenti szavazás nyomán eddig történtek is bizonyítják. A döntés politikai hozadéka a középosztály erôsödése és egy fontos Fidesz-szlogen megvalósulása lehet - már amennyiben megalapozatlannak bizonyulnak azok a feltételezések, melyek szerint a magánpraxisok egy része csôdbe megy.
A kormányprogram szerint az egészségügy reformja, azaz piacosítása egy adónem, a társadalombiztosítási járulék csökkenéséhez vezet. Orbán Viktor e terület átfogó reformjának elhalasztásával adócsökkentô ígéreteinek egy másik pillérét is hagyta kidôlni.
A társadalombiztosítási önkormányzatok feloszlatása, vagyis immár egy év óta nem történik semmi a magyar GDP körülbelül hatodát kezelô társadalombiztosítás ellenôrzésének megszervezése érdekében, holott a kormányprogram nem egyszerűen a tb addigi tulajdonosainak (jogilag nem megfelelô módon megoldott) elkergetését ígérte, hanem azt is, hogy az érdekképviseletek helyére gondosabb gazda kerül. Amikor még tervezték a régi rendszer átalakítását, az Orbán-kormány sokat beszélt errôl, ám ma, amikor már arról illene beszámolnia, hogy befejezôdött a tb irányításának átalakítása, nagyokat hallgat. Mintha egyetlen államtitkár kinevezésével megoldottnak tekintené a társadalombiztosítás felügyeletét.
Tanulni, tanulni...
Választási kampányában a Fidesz az oktatás témáját állította középpontba. A tandíj megszüntetése és a kollégiumi férôhelyek bôvítése a társadalmi esélyegyenlôség biztosításának népszerű gondolatával kecsegtetett. Az elmúlt másfél év során az oktatásban történtek révén bemutathatók Orbán Viktor kormányzásának tipikus jegyei. Amit rendelettel, törvénnyel meg lehetett szüntetni, azt megszüntették: 1998 szeptemberétôl nincs tandíj az egyetemeken - igaz, késôbb kiderült, ez csak az elsô diplomára és egy szakra vonatkozik, a két egyetemen egyszerre tanulóknak a második szakért már fizetniük kell, pedig két diploma még nem társadalmi luxus. Ugyanakkor a beruházást, azaz sok pénzt igénylô kollégiumi férôhelybôvítés nemcsak hogy nem valósult meg, de szó sem esik róla, holott az albérlet egyetlen havi díja is több, mint az eltörölt tandíj egész éves összege. Orbán tehát sikerként kommunikált egy üzenetet, miközben adós maradt a probléma lényegesebbik elemének még a megoldási kísérletével is.
Az is tipikus, hogy míg a kampányban az oktatás volt a társadalmi kiegyenlítôdés kulcseleme, addig a kormányzás idején ez a téma gyakorlatilag eltűnt a napirendrôl, a sokadrangú ügyek egyikévé vált. A miniszterelnök összehasonlíthatatlanul többet beszél szimbolikus dolgokról - mindenekelôtt a kommunistákról és a Szent Koronáról -, mint a kampányában a "jövô zálogaként" aposztrofált témáról.
Orbánhoz közel álló gazdasági szakemberek és koalíciós politikusok szerint képtelenség elvárni a kormánytól, hogy nekimenjen a társadalom legfontosabb, legbefolyásosabb csoportjainak, az orvosoknak és a pedagógusoknak. Ezek a csoportok ugyanis vidéken a helyi értelmiség gerincét alkotják, azaz egy-egy kisközösség hangadói, velük elôbb vagy utóbb mindenki kapcsolatba kerül. Emellett mindkét terület erôs szakszervezetekkel, valamint saját minisztériummal rendelkezik. S mindkét terület dolgozói rosszul fizetettek ugyan, de tíz évvel a rendszerváltás és tizenöt évvel a szocializmusban megkezdett piaci reformok után még mindig nem a piactól függenek, az állami költségvetésbôl élnek, és se ôk maguk, se irányítóik nem piacpártiak. Ez így együtt olyan társadalmi nyomást jelent, amely bármely kormányt erôsen elgondolkoztatna, merjen-e lépni, és ha igen, mit, amikor e két terület reformjáról esik szó.
Üzleti folklór
Az oktatáséhoz hasonló folyamat figyelhetô meg a kampány másik fô elemével, a korrupció felszámolásával kapcsolatban, amely a Fidesz szerint is Magyarország legnagyobb problémáinak egyike. Miközben a kormányváltás után példaszerű gyorsasággal megalkották a köztisztviselôk álláshalmozásának tilalmáról szóló törvényt, a rendôrségnek és az ügyészségnek mindmáig nem sikerült egyetlen korrupciós ügyben sem összegyűjtenie a vádemeléshez szükséges bizonyítékokat. Az Orbán-kormány e területen ugyanolyan sikertelen, mint elôdei voltak, miközben Magyarországot számos nemzetközi szervezet sorolja a "meglehetôsen korrupt" országok közé. A korrupció azonban nemcsak országhatáron belüli morális kérdés, mértéke az EU-csatlakozás során is fontos szempont, ugyanis torzítja a piac működését: hátrányosan érinti a versenyben részt vevôket. Márpedig a magyarországi politikai és üzleti folklór továbbra is tele van pletykaként terjedô konkrét történetekkel, amelyek a korrupció burjánzásáról szólnak, és amelyek szereplôi a kormány, a különbözô minisztériumok, valamint ellenzéki kézben levô önkormányzatok vagy közösségi tulajdonú cégek.
Mit kívánsz, kisgazdám?
Orbán Viktor miniszterelnök legkevesebbet arról beszél, ami pedig kormánya egyik legnagyobb sikere: az infláció csökkentésérôl, ami minden rendszerváltás utáni magyar kormány legnagyobb jelentôségű és legnehezebb feladata volt. Szakértôk szerint a tíz százalék körüli-alatti infláció további csökkentése nehezebb, mint mondjuk harminc százalékról tízre vinni a pénzromlás ütemét, igaz, a folyamatnak a nemzetközi pénzügyi helyzet is kedvezett. Orbán ugyanakkor nem véletlenül kerüli a témát. Tanácsadói szerint ugyanis rendkívül elszánt a pénzromlás ütemének további lassításában - ám ennek végrehajtása egyben a bérkövetelések féken tartását, a minisztériumi költekezések és a gazdaságélénkítô politika visszafogását is jelenti. Elszántsága sem választói, sem miniszterei körében nem népszerű, és helyzetét tovább nehezíti, hogy az ország végre stabilnak tűnô és hazai viszonyok között különösen magas növekedési ütemet mondhat magáénak, azaz a tíz-húsz év restrikciója utáni fellélegzés idején kell ellenállnia a költekezési szándékoknak. A közalkalmazotti bérkövetelések letörése, az ígértnél kisebb nyugdíjemelés már ennek a következménye, s a döntések szavazatvesztést jelenthetnek 2002-ben.
Csak egyetlenegy ceh kifizetése elôl nem tud elzárkózni a miniszterelnök: a kisgazdákkal való koalíció számláját mindenképpen állnia kell. 1999-ben ez 250 milliárd forintba, a kisgazda minisztériumok hatalmának növekedésébe és a kisgazda miniszterek mozdíthatatlanságába került. Tehát Orbánnak, ha hatalmon akar maradni, engednie kell a kisgazdapárt elnökének, Torgyán Józsefnek. A földművelésügyi minisztérium 413 milliárd forintnyi követelésérôl folyó félévnyi vita megmutatta a felek mozgásterét: Orbánnak bele kellett egyeznie a minisztériumi költségvetés jelentôs mértékű emelésébe, Torgyánnak pedig le kellett mondania százötvenmilliárdról. Ez a koalíció működésének ára és egyben biztonsági korlátja. Orbán szerencséje, hogy a gazdasági fellendülés révén a kisgazdákkal megkötendô költségvetési alkuk nem okoznak elviselhetetlen nehézséget.
Házon belül
Orbán Viktor a parlament létszámának radikális csökkentését is tervbe vette. A Fidesz választási kampánya szerint a jelenlegi 386 helyett 200-220 képviselô jutna be a parlamentbe. Az elképzelés megvalósítása felforgatta volna a rendszerváltás után kialakult pártviszonyokat, megerôsítette volna a kétpárti rendszert, s jelentôsen növelte volna az egy parlamenti képviselôre jutó képviseltek számát. A politikai rendszer e jelentôs reformjának terve ugyancsak hamar megbukott, mégpedig a magyar establishment egyik legerôsebb nyomásgyakorló csoportjának, a pártok körüli politikusok, apparatcsikok, értelmiségiek ellenállásán.
Orbán Viktor és kormánya a magyar hatalmi berendezkedés egy másik fontos elemének átépítésébe is belefogott a megyerendszer tervezett átalakításával. Számos szakértô szerint ugyanis túl sok a tizenkilenc megye egy ilyen kis országnak. Orbán kormányzásának egyik legironikusabb vonása, hogy éppen a magyarországi tradíciók megôrzését hangsúlyozó miniszterelnöknek kellene belevágnia az egyik legtradicionálisabb intézmény, a megyerendszer átalakításába. A mai megyerendszer alapja ugyanis az államalapítás koráig nyúlik vissza, a történelmi hagyomány azonban összeütközésbe került az ország európai uniós csatlakozásával, hiszen az EU dollármilliókra rúgó regionális fejlesztési pénzei csak a megyerendszer jelentôs átalakítása árán szerezhetôk meg. Persze itt sem csak pénzrôl van szó. A megyékhez kapcsolódó közhatalmi berendezkedés is évszázados, a XIX. század óta a helyi értelmiségiek, vállalkozók, közigazgatási szakemberek érdekhálójából szövôdik, tagjai tehát ellenérdekeltek a megyék pozíciójának változtatásában. Mára már errôl a reformról sem esik sok szó, különösen mióta a témáért felelôs Balsai István miniszterelnökségi államtitkár egy korrupciógyanús ügy miatt tavaly év elején távozni kényszerült posztjáról.
A pártokra épülô magyar parlamentáris demokrácia mindenkori kormánypolitikusai igyekeztek egyszerű szavazógéppé degradálni a parlamentben ülô képviselôk kormánypárti csoportját. Orbán célja se különbözött ettôl, de még ennek megvalósításában is sikertelennek tűnik. A parlament történetében példa nélküli szigorú frakciószabályokat bevezetô és vállaló Fidesz - képviselôi etikai vétséget követnek el, ha ellenzéki képviselôknek szolgáltatnak ki információkat - nem képes saját parlamenti képviselôit kordában tartani, ezt maga a miniszterelnök is beismerte tavaly ôsszel. A frakció összetartását szolgáló szigor azonban célt tévesztettnek tűnik: a frakciót nem az ellenzék aknamunkája, hanem saját törekvései zilálják szét. Bár a miniszterelnök maga kérte a frakció tagjait, hogy javaslataikkal ne bombázzák szét a saját kormányuk által beterjesztett 2000. évi költségvetést, a kemény szigor mit sem ér, ha a képviselôk saját régiójuk, társadalmi vagy érdekcsoportjuk igényeit kívánják érvényesíteni. Az Orbán-kormány ezzel nincs egyedül: a rendszerváltás óta minden kormánynak komoly erôfeszítésébe került egyes költségvetési kérdésekben a rakoncátlan, önfejű képviselôket kordában tartani, semlegesíteni.
Kísértetjárás
Orbán Viktor és csapata pedig nem mindennapi sikert aratott, amikor képes volt mind a közvéleménnyel, mind saját ellenzékével elfogadtatni azt, hogy ne száz nap vagy fél év, hanem majd másfél elteltével ítéljék meg a kormány munkáját. A választási gyôzelem után arra hivatkoztak, hogy 1998-ban már nem lehetséges érdemlegesen módosítani az ügyek állásán - többek között az 1999-es költségvetésen -, csak a 2000-es költségvetésnél derülhet ki, mennyire más a Fidesz vezette kormány politikája. Ezzel Orbán átírta a rendszerváltás utáni közélet konszenzusát, másfél év laufot kapott, hogy megmutassa, mit tud. A 2000. év költségvetésének tárgyalásakor azonban kiderült, hogy a kormány számtalan, általa kulcskérdésnek tartott ügyben tapodtat sem vagy alig mozdult elôre. A megszerzett politikai és kommunikációs pozíciót nem tudta sikere szolgálatába állítani.
Számos kormánypárti képviselô háttérbeszélgetésekben ma már tényként beszél arról, hogy semmi esélye nincs a kampány során hangoztatott reformok végrehajtásának, hiszen a kormányra kerülés lendülete már elveszett, s a ma még többnyire tervekben sem létezô reformok esetleges megvalósítása túlságosan közel esne a 2002-es választások idôpontjához. Ráadásul az ellenzék népszerűségének növekedése már most azt sejteti, kiélezett lesz a 2002-es kampány, ezért a kormánynak nagyon meg kell néznie, milyen rétegeket, csoportokat haragít magára az elkövetkezô alig több mint két évben. A helyzet tehát nem kedvez a reformoknak.
Orbán Viktor miniszterelnök, aki amúgy is igyekszik maga diktálni a közélet témáit, nagy jelentôségű reformelképzeléseirôl többnyire hallgat, helyettük inkább a múlttal hozakodik elô. A kormányfô és a Fidesz vezetô politikusai eddig elsôsorban a kommunista hatalom maradványainak kipellengérezésében, a szocialista-liberális kormány idôszakának bírálatában, illetve az önálló hatalmi ágak, intézmények tekintélyének aláásásában jeleskedtek. A megfigyelési ügy a miniszterelnök és a kormánypárti képviselôk interpretálásában azt sugallta, hogy Magyarországon létezik egy árnyékhatalom, amely a kommunista idôszakban alakult ki, s amely magát a rendszerváltás tényétôl nem zavartatva, a demokratikus szabályokra fittyet hányva működik tovább. Ugyanakkor Solt Pált, a Legfelsôbb Bíróság elnökét szakmai, Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét szakmai és politikai érvekkel egyaránt támadja a miniszterelnök vagy kormányának egy-egy tagja. Solt és Surányi mindketten a parlament kinevezettjei, ráadásul egy-egy parlamenti cikluson átnyúló mandátummal, ekképp pedig megtestesítôi a pártoktól és a mindenkori hatalomtól való függetlenség létének.
Még azok a liberális közéleti személyiségek is bírálják ez ügyben Orbánt, akik pedig egyetértenek azzal, hogy a szocialista-liberális koalíció kormányzása alatt valóban megerôsödtek azok a csoportok, amelyek a nyolcvanas évek végén kialakult hatalmi struktúrák továbbélésében érdekeltek. Ám a demokrácia intézményeinek gyengítése, és ezzel a párturalom, a pártpolitikusok hatalmának erôsítése szerintük is rosszat tesz a demokráciának. Ha az derül ki, hogy egy vehemens, erôszakos miniszterelnök sikeresen töri meg ezen intézmények és vezetôik ellenállását, akkor az precedenst teremt bármely késôbbi miniszterelnök számára. Orbán a demokratikus legitimációval felfegyverkezve - "minket választottak meg, jogunk van ehhez" -, de lényegében antidemokratikus irányba igyekszik mozdítani a politikai életet. A különféle intézmények egymást ellenôrzô szerepe ugyanis a demokrácia alapja, s a kritikusok szerint e helyzet fenntartása sokkal fontosabb, mint a szocialista-liberális elit kiebrudalása vagy megrendszabályozása.
Mindeközben Orbán Viktor gond nélkül nevez ki kormányába volt kommunista párttagokat - a Fidesz számos képviselôjelöltje volt szilárd támasza az MSZMP-nek -, ami azt jelzi, hogy a miniszterelnököt nem magasztos célok vezérlik, hanem mindenekelôtt saját hatalmi bázisának építése.
A Szent Korona Parlamentbe való áthelyezése, valamint a millennium megünneplése azt bizonyítja, hogy az ifjú miniszterelnök rendkívül tudatos, ha a konzervatív választók megnyerése, az egykor liberális énje konzervatív vonásainak elmélyítése a cél. Tudatosan és sikeresen rekvirálja a konzervatív szimbólumok világát, miközben erôsíti a magáról kialakított, az "elôzô rendszer gonosz erôi elleni harcos" képet. Ezzel a 93-ban kezdett politikusi útját folytatja, amikor is szakított az addig túlnyomórészt liberális politikai szólamokkal élô énjével.
Kaparj, kurta!
Orbán Viktor azonban saját társadalmi bázisa megtartása érdekében vitathatatlanul sikeresen politizál. Ahol képes volt megvalósítani céljait, az a családok adójának csökkentése, a gyerekvállalás fontosságának mind szimbolikus, mind anyagi kifejezése és a fiatalok lakáshoz jutásának megkönnyítése. Ugyanakkor a jelenlegi koalíció négyéves kormányzása azt is jelenti, hogy számos helyi, megyei, regionális vezetô tisztviselô, támogató jut megrendelésekhez, pozíciókhoz, szerez gyakorlati politikai ismereteket, kapcsolatokat és üzletet, ami hihetetlenül nagy segítség a Fidesz - és persze a kisgazdapárt - hatalmi bázisának megerôsítéséhez. Ha Orbán komolyan gondolja egy alternatív elit létrehozását, kénytelen mindent a négyéves kormányzás érdekének alárendelni, hiszen legalább ennyi idô szükséges ahhoz, hogy eredményt érjen el a Fideszhez lojális csoportok megerôsítésében. Az 1990 és 1998 közötti idôszak egyik legfôbb tanulsága éppen az volt - állítják a Fidesszel rokonszenvezôk -, hogy semmit nem lehet tenni valós társadalmi támogatás nélkül. És ehhez nem elég megnyerni a választásokat, konkrét érdekhálók létrehozására is szükség van. Nos, a közélet hemzseg az olyan történetektôl, amelyek azt bizonyítják, hogy a fideszes politikusok és a Fideszhez közel álló gazdasági csoportok erôsen nyomulnak számos vállalkozás megszerzéséért, azaz gazdasági pozíciókért. A kormányt árgus szemekkel figyelôk szerint ennek egyik legjobb példája a Defend Kft. esete, amely a Fidesz hatalomra kerülése után sok állami cégtôl kapott megrendelést, illetve a BÁV Rt. állami visszavásárlása, amely céget pedig 98-ig a szocialistákhoz közelállónak hitt üzleti csoport ellenôrzött. A kormány és a kormányzó pártok ebben is töretlenül folytatják az elôzô kormányok gyakorlatát, s a már megszokott terepen, az állami tulajdonú vagy az állami befolyástól nem mentes cégek élén erôsítik pozícióikat.
Pártépítés
Orbán Viktor radikálisan bírálja az 1995-ben bevezetett stabilizációs csomagot, holott ha választási programját megvalósítaná, az komolyabb jövedelemátrendezôdést okozna, mint amit a szociálliberális kormány Bokros-csomagja eredményezett. Az egészségügy piacosítása ugyanis több, mint amit Bokros Lajos pénzügyminiszterként valaha is remélt. Ô éppen az egészségügyi reform kidolgozása idején adta be lemondását, amikor rájött, ezt a reformot a kormány nem vállalja, mert fél, hogy ha az addigi megszorító intézkedések után továbbra is a lakosság zsebében kotorászik, a 98-as választáson elsöpri az elégedetlenség.
Orbán Viktor harcias nyilatkozatai a "nemzet érdekeinek elárulásáról" azt sugallják, ô a helyi viszonyokat jobban respektáló politikát kíván folytatni, miközben reformelképzelései megvalósításával azt tenné, amit látszólag hevesen bírál. És ô nemcsak retorikájában igyekszik enyhíteni reformjai keserűségét, hanem többletpénzhez is akarja juttatni a lakosságot. Eredeti tervében éppen a szükséges átalakítások ellensúlya lett volna az adóreform, melynek révén több pénz maradt volna a polgároknál és a vállalkozásoknál, hogy jusson belôle a fokozatosan piacosodó állami szolgáltatásokra. Az adóreform kudarca után kétséges, lesz-e bátorsága belevágni az egészségügyi reformba, hiszen nem ellensúlyozná semmi az állami ellátás csökkentésének idegesítô gondolatát.
Orbán kormányzásának egyik legnagyobb gondja az: hogyan terelje el a figyelmet arról, amit megvalósítani akar, hogyan hitesse el, hogy mást tesz, mint az elôzô két kormány - különösen a szocialista-liberális koalíció - tett, miközben számos gazdaságpolitikai ügyben azt folytatja, amit elôdei megkezdtek. Orbán Viktor jobboldali hangszerelésű szólamai ezeket a tényeket is igyekeznek elfedni.
Túl azon, hogy minden kormány igyekszik csökkenteni az ellenzéki kritika lehetôségét, Orbán ez irányú törekvését erôsíti meglehetôsen nehéz helyzete. A liberálkonzervatív miniszterelnöknek ugyanis nemcsak kormányoznia kell, hanem ez idô alatt össze kell kalapálnia egy életképes jobboldali pártot, pártszövetséget is. Pártelnökként nem 2002-ig kell kitartania, hanem legalább tíz-húsz évre elegendô munícióval kell ellátnia egy jobboldali hatalmi központot. E két cél ugyan nem mond ellent egymásnak, de nem is egyszerű az összeillesztésük. A liberálisként indult miniszterelnöknek egyrészt el kell hitetnie magáról, hogy jó konzervatív, és hatalomra kerülése szakítás a szocialista-liberális irányvonallal, másrészt meg kell küzdenie azzal, hogy még a jobboldali törzsközönség is meglehetôsen etatista: sajnálkozik a piac mindent elsöprônek vélt uralma felett, félti az ország sajátosságait. A kor piaci reformokat követel, a pártépítés viszont a piaci reformok lefékezésére, erôs állami szerepvállalásra sarkall.
Amikor szocialista és liberális kritikusai azt kérik számon Orbán Viktoron, elsôsorban miért nem a nemzet miniszterelnökeként viselkedik, akkor egy kicsit elôreszaladnak az idôben. Orbánnak elsô miniszterelnöksége idején ugyanis nem a nemzet egésze vagy nagy része elôtt kell bizonyítania, hanem saját fragmentált, gyenge kohéziójú, ôt még mindig sokszor idegenként kezelô tábora elôtt. A nemzet miniszterelnöke szerepre csak akkor aspirálhat, ha már szilárd párt- és társadalmi bázis áll mögötte.
Tudjuk! Merjük? Tesszük?
Miközben a sajtó gyakran emlegeti Orbán Viktor akarnokságát, ellentmondást nem tűrô stílusát - s néha arra is céloznak: ha tehetné, diktátorrá válna -, a kormány politikai programjának megvalósítása és a költségvetés körüli csatározások egy, céljai megvalósításában meglehetôsen gyenge miniszterelnök képét rajzolják ki, aki a politikai nehézségek súlya alatt megroppant, s aki csak a szimbolikus jelentôségű ügyekben képes sikereket elérni, ám sikertelennek bizonyult számos, maga által is fontosnak tartott ügyben. Orbán maga alakította ki önmagáról a céljait világosan megfogalmazó, majd azokat teljesíteni képes politikus képét, s ez csak szembetűnôbbé teszi mindazt, amit nem sikerült elérnie. Ô, aki szisztematikusan építette fel a "tudjuk-merjük-tesszük" kormány képét, másfél év után kénytelen lemondani nagyszabású terveirôl. A kezdeti, "holnapra megforgatjuk a világot" fideszes lendülete mára már addig csupaszodott, hogy még ebben a kormányzati ciklusban legyen autópálya-építés, történjen valami az egészségügyben, és legyen végre egy koncepció, amely növeli a lakásépítési kedvet. Ezek nélkül alig lesz mit felmutatnia a két év múlva esedékes választásokon. Az év végén adott interjúiban talán ezért hozta szóba éppen azokat a reformlépéseket, amelyek megvalósításával eddig adós maradt.
Kritikusai szerint Orbán Viktor olyan sokféle reformot tűzött ki célul, amelybôl egy vagy kettô is elég lenne egy ciklusban, nemhogy valamennyi együtt. Ellenfelei a konzervatív politikusok mezét öltik magukra, amikor a lassú átmenetet, a hagyományok tiszteletét, az apró lépések politikáját kérik rajta számon. Orbán ugyan szeretne konzervatívnak látszani, de célkitűzései alapján inkább a radikális társadalomátalakítók csoportjába tartozik. Amikor az egészségügy, a területfejlesztés, az adózás átalakításáról beszélt, kulcskérdésekben ígért változást. Másfél éves kormányzása alatt azonban igencsak szôrmentén beszél arról, amirôl kampánya során oly sokszor szónokolt, ami a Fidesznek is mottója lett: "Több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás".
Orbán Viktor politikusi hivatásának egyik legkomolyabb döntése elôtt áll: belevágjon-e nagyszabású reformjaiba a kormányzati ciklus közepén, miközben a szakértôk többsége azt állítja, ilyenkor már a következô választásokra kell koncentrálni. Lehetséges-e végrehajtani, de legalábbis elkezdeni a reformokat, és közben választást nyerni 2002-ben egy növekvô népszerűségű szocialista párttal szemben? A miniszterelnök önmagának köszönheti, hogy elvesztegetett másfél évet. Azonban ha belefog és sikeresen végrehajtja a reformokat, bebizonyíthatja, hogy mestere a politikának: a kézzelfogható ügyekben is képes áttörni a korlátokat. A gazdasági növekedés fenntartása ugyanis nem akkora fegyvertény, mint amekkora botrány lenne, ha az ország helyzete rosszabbul alakulna.
Ha azonban a szimbolikus jelentôségű ügyekben erôteljes gesztusokkal kommunikáló miniszterelnök úgy folytatja, mint eddig, akkor csak a kommunisták üldözését és a múlt rendszer árnyai elleni küzdelmet tudja majd eredményként felmutatni. Ez esetben Orbánnak már ma azon kell gondolkodnia, mirôl lesz emlékezetes a kormányzása, hiszen könnyen lehet, hogy már csak a 2002-es választások megnyerése marad meg célnak, holott 1998-ban azt sugallta, véget vet a pusztán a hatalom megtartására irányuló politizálásnak. Az elmúlt másfél év után kérdés, képes lesz-e mást is felmutatni, mint hogy ô és csapata túlélte a kormányzati ciklus négy évét.
Elhunyt Rákos Sándor
Még olvashatta e lap hasábjain az Angyalosi Gergely által vele készített interjút, amit halála hírét hallva, szerkesztôségünk is megnyugvással vesz tudomásul. Jó érzés, hogy élô irodalmunk egyik legkiválóbb irodalmára kérdezhette ôt, miáltal magunk is jeleztük, mennyire nagyra nézzük magát és líráját, műfordítói munkásságát. Megindultan olvassuk most újra utolsó szavait, szerény és finoman halk beszédét életérôl, személyiségérôl. Abból a csöndbôl szólott ki most is, mint egész életében, mert még a verse is kiáltásnyi csönd volt.
Most aztán végképp csöndbe burkolózott!
Egy jelentôs lírikus nemzedék legmagánosabbja az Újhold köréhez tartozott, noha a rövid életű lapban nem találni versét. Mégis társa volt Pilinszkynek, Nemes Nagynak, Rábának, de társa a zámolyi poétának, Csanádi Imrének, s talált kapcsolatot az idôsebb Rónay Györggyel, Weöressel, Jékelyvel, közelijének érezte az angyali Berdát, de inkább magányából figyelte ôket, s noha vágyott a sokadalom után, igazán mégis ahhoz a ritka levegôjű magaslathoz ragaszkodott, ahol a maga életvilágát és költészetét megalkotta. Nemigen tudott mit kezdeni a praktikummal, emlékszem, hogy felesége autójának ajtaját se nyitni, se csukni nem tudta. De hát az Úristen az ilyen esendô mellé gondviselô feleséget szokott rendelni.
Ha a praktikus világ idegen is volt neki, a véletlenül éjjeliszekrényére vetôdött német nyelvű akkád irodalom hatalmas ajtaját mégis ki tudta nyitni. Jelentôs lírája mellett ott találjuk hatalmas fordítói vállalkozását, a Gilgamest, az Agyagtáblák üzenetét, az óceáni népek költészetét, s mindebben fölfedezte önnön világát is, az ôshagyománynak és a jelenvalónak valami nyilvánvaló kapcsolatát, ahogy azt saját magának belsô világában evidenciának tudta.
Ha volt mestere, Füst Milán volt az, akárcsak Weöres Sándornak. Ez az eredendôen aggastyán poéta, ószövetségi próféta maga is fölismerte öccsében szellemi társát, aki vénséget játszva is naiv derűvel tudta látni a dolgokat, s bár elefántnyinak szunyognyi bajt, ebben meg Arannyal cimborált, ahogy a mítoszhoz olyasféle volt a viszonya, mint nemzedéktársának, Jánosy Istvánnak. Utolsó éveiben mintha csak egyetlen versfolyamot írt volna, de finom kisformákban, szonett- vagy groteszk-alakokban, s noha a halállal birkózik folyvást, mégis derűt sugároznak szövegfelületei, mert amihez nagyon értett, az ironikus-önironikus hangoltságból soha ki nem tudta ôt ragadni a hatalmas emberi keserűség.
Bata Imre
•
Ami a történelemkönyvekbôl kimaradt
Nemrég megjelent egy füzet 1956. A forradalom igaz története címmel, kiadója Az 56-os Magyarok Világtanácsa. A füzetecske önmagában nem lenne méltó tárgya kritikának, lévén kritikán aluli; állításai nem állnak meg, értékelései minden történeti értéket nélkülöznek, stílusa silány és magyartalan. A szöveg egyedül jó részei azok, amelyeket az általa támadni kívánt munkából (www.rev.hu: Az 1956-os magyar forradalom története) vett, teljes bekezdéseket, egész életrajzokat emelve át, az idézôjelet és a forrás megjelölését nagyvonalúan elhagyva. Kivonatolni már kevésbé sikerült az eredetit.
Jelentôségét kiadója, a Világtanács adja egyfelôl, melynek elnöke, vitéz Bánkuty Géza szerint "bár nem terjedhet ki dicsôséges forradalmunk minden részletére, a forradalom ábrázolásában ezt a művet tartjuk hitelesnek az eddig megjelent tanulmányok között". E mondatnak súlya kell hogy legyen, hiszen - ugyancsak Bánkuty szerint - a Világtanács "az 56-os forradalom résztvevôit és az 56 eszményének elkötelezett hazai és nyugati szervezeteket foglalja magába". A füzet szerzôje, Szalay Róbert tehát az ô álláspontjukat (is) képviseli.
De jelentôségét igazán a kormányhoz közel álló Napi Magyarország november 17-i számában megjelent, Ugró Miklós által jegyzett cikk adja, mely szerint: "Szalay Róbert autentikus szerzô. Hivatásos katonatisztként - természetesen a forradalom oldalán - részt vett a harcokban, elszenvedte a megtorlás iszonyatát, és ami nem mellékes, történelemtanári diplomája van. Üdvös lenne, ha a kötetet a tankönyvek kiegészítéseként és mellékleteként a tanuló ifjúság is megismerhetné" [Kiemelés tôlem - Sz. A.]. Ettôl kezdve pedig nem akármilyen kiadványt veszünk Szalay füzetét lapozgatva a kezünkbe, hanem olyan szöveget, amelyet a kormányhoz legközelebb álló napilap egyenesen közoktatási segédanyagnak javasol.
Az autentikus jelzô egyik jelentése szerint hiteles, eredeti forráson alapuló. Ezzel szemben Szalay azt állítja füzetének bevezetôjében, hogy rendkívül nehéz munkára vállalkozik, aki 1956 hiteles történetének megírására szánja el magát, mert "az úgynevezett 56-os Intézet ... reformkommunistái ... 50 évre titkosították az összes forradalomra vonatkozó dokumentumot. Csak ôk kutathatnak ..." (3. o.) Vagyis nem ismeri az eredeti forrásokat, mert azokat - tudomása szerint - elzárták, azaz szerinte egy kutatóintézetnek szándékában és módjában állhat dokumentumokat titkosítani. (Képtelenség.) Amúgy a forradalom történetét megismertetni hivatott, különbözô kötetekben megjelentetett források több ezer oldalt tesznek ki. Ám ezek Szalay szerint nem léteznek, illetve nem elérhetôk, vagyis nem írhatott autentikus, eredeti forrásokra alapuló tanulmányt.
De a Napi Magyarország nem is a megjelent füzetet, hanem magát a szerzôt nevezi autentikusnak, ami a szó második jelentésére utal: illetékes, hivatott. Mert részt vett. Vagyis Mátyás király csatáiról az hivatott írni, aki tagja volt a fekete seregnek. A kalandozó hadjáratokról az, aki megsarcolta a Sankt Gallen-i apátságot. A többiek mind nem autentikusak. A valóság éppen ennek ellenkezôje. A résztvevô csak azon eseményeknek lehet hiteles elbeszélôje, amelyekben részt vett, ott is csak a maga szerepét illetôen, de sem társai, sem a másik oldalon állók viszonylatában. Vagyis lehet hiteles tanú, de nem lehet - pusztán mint résztvevô - egy szerteágazó történelmi eseménysor hiteles ábrázolója
Továbbá: Szalay maga írja a füzetben, hogy 1956. november 19-én a Honvédelmi Minisztériumban szolgálatra jelentkezett, majd a Rákosrendezô pályaudvarra osztották be ôrszolgálatra (39. o.). Vagyis aláírta a Tiszti Nyilatkozatot, ezáltal mélységesen elítélte az ellenforradalmi erôk minden formáját; egyetértett azzal, hogy szükséges volt kérni a baráti Szovjetunió hadseregének segítségét az ellenforradalmi erôk felszámolásához; ünnepélyesen kijelenti, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány intézkedéseit magára nézve feltétel nélkül kötelezônek elismeri; egyben kijelenti, hogy az elmúlt idôben nem vett részt népi demokráciánk törvényeit sértô cselekmények végrehajtásában. [Ld. a Tiszti Nyilatkozatot.] Nem bűn, nem nagy bűn, ha valaki aláírta, de nem is érdem. Lehet megérteni, de nem lehet, nem szabad példaképül állítani.
Tiszttársaival ôrszolgálatra osztották be. Vagyis a honvéd karhatalom tagja lett. Közismert néven pufajkás a füzetben ugyancsak említett Horn Gyula bajtársa. Hornról azt írja, hogy "minden valószínűség szerint részt vett" a Nyugati pályaudvarnál a vörös zászlós tüntetés ellen tiltakozók szétverésében, aminek számos halálos áldozata lett. Nos, a Nyugatitól nincs messze Szalay bevallott állomáshelye, Rákosrendezô. Vonaton egy megálló, nagyon hamar oda lehet érni.
Maga írta életrajza szerint december 14-én felfüggesztik beosztásából és vizsgálatot indítanak ellene, amelynek eredményeként három hónap múlva elbocsátják. Állításának némely eleme nehezen hihetô, hiszen dokumentumok tömege igazolja, hogy ebben a korai idôben az ilyen eljárásokat rendkívül gyorsan lefolytatták. Annyit azonban Szalay is elismer, hogy mintegy március 15-ig hivatásos tagja volt az ekkor már egyértelműen a forradalom megtorlására szorított hadseregnek, onnan nem saját elhatározásából, hanem kényszernek engedve távozott. "Késôbb a Katonai Bíróság 4 év börtönbüntetésre ítéli" (39. o.). Szót sem ejt arról, hogy milyen ügyben.
Jól teszi.
Ennyit az autentikus szerzôrôl. Ami a "leghitelesebb művet", a "tankönyvek kiegészítéseként, mellékleteként" megismerendôt illeti, az három szálból fonatik össze(vissza). Vannak benne gyűlölködô kirohanások, minden forráskritikát nélkülözô idézetek a Hadtörténeti Levéltár 1956-os gyűjteményébôl (az állítólag titkosított dokumentumokból), végül a bírálni és cáfolni vágyott munkából szó szerinti átvett szövegek.
A kötet végén található életrajzok közül munkánkból szó szerint idézve a következôket vette át: J. V. Andropov, Dudás József, Iván Kovács László, Janza Károly, Kádár János, Király Béla, I. Sz. Konyev, Kopácsi Sándor, A. I. Mikojan, Mindszenty József, Pálinkás (Pallavicini) Antal, Szabó János (Szabó bácsi). Összehasonlításként érdemes megnézni, mely életrajzok Szalay saját szövegei (vagy máshonnan származók): például a katonatiszteké (Maléter Pál, Kovács István, Márton András), amelyeket azért nem a mi szövegünkbôl vett át, mert éppen ezen a ponton kapta rajta az "úgynevezett 56-os Intézetet" a legnagyobb történethamisításon. Ugyanis mi nem ítéljük el ezeket az "árulókat", akiknek egyetlen méltó büntetése az "azonnali halál" (értsd felkoncolás) lett volna (20. o.). Király Béla életrajza az egyetlen kakukktojás: a füzet a mi életrajzunkat közli, de a szövegben "az ingadozó politikai jelleműnek" (17. o.) mondott nemzetôr-fôparancsnok is megkapja a maga meg nem érdemelt beosztását. Szalay egyik központi gondolata, vezérfonala ugyanis, hogy a hadsereg vezetése elárulta a forradalmat, amikor november 4-én nem vették fel a harcot a - szerinte - 200 000 katonával támadó szovjet hadsereggel. (A dokumentumok szerint 58 821 fô volt a hadba vetett szovjet csapatok létszáma.) Katona volt, így tudja, hogy az ellenállás hiábavaló lett volna, hiszen "a szovjet hadsereget nem gyôzhettük volna le, mert ha kell, tízszer ennyi katonát is ideküldenek, de egy elsô csapás után, partizán harcmodorra áttérve, hetekig tartott volna az ország megszállása" (21. o.). Másutt így ír ugyanerrôl: "népfelkelô és partizánmódszereket alkalmazva hosszú "tisztogató hadműveletekre" kényszeríthették volna a megszálló idegen csapatokat" (18. o.). Az ilyen értelmetlen, a gyôzelem reménye nélküli, öngyilkos ellenállásnak van néhány XX. századi elôképe: Paulus Sztálingrádban, Pfeffer-Wildenbruch Budapesten. Aki ezt a végzetet, a hosszú tisztogatást szánta volna 1956 magyarságának, az vagy nem normális, vagy legádázabb ellensége a nemzetnek.
Életrajzot kaptak még Szalaytól olyan fontos, közismerten 56-os személyek, mint Horn Gyula, Horthy Miklós, Szálasi Ferenc, másfelôl vitéz Bánkuty Géza (a füzetet kiadó világtanács elnöke, illetve a MET Publishing Inc. tulajdonosa), Kunszabó Ferenc (a Hunnia című lap, Szalay írásainak egyik kiadója), Lassan György és Pongrátz Gergely (Az 56-os Magyarok Világszövetségének alapítói) és maga Szalay Róbert, a szerzô (szerzô?).
Szemre is látszik, mi honnan való: a hosszabb, tárgyilagosabb életrajzok tôlünk, a rövid, tényközlés helyett támadók vagy dicsérôk Szalaytól. Ez alól csak Bánkuty Géza viszonylag terjedelmesebb életrajza kivétel, ennek azonban felét vállalatainak és kitüntetéseinek a megnevezése teszi ki.
Ez lenne a kívánatos tananyag? Hogy Konyev marsall október 31-én érkezett Szolnokra (18. o.)? (E napon Moszkvában bízták meg a támadás kidolgozásának elôkészítésével, Szolnokra november 2-án érkezett.) Hogy Kádár október 31-én állt a szovjetek mellé, elárulva a forradalmat (uo.)? (Kádár másnap, november 1-jén még hangszalagra mondja híres, a forradalom mellett hitet tevô beszédét, csak este indul a forradalmat elárulni.) Hogy Lazúr Barna, a szegedi nemzetôrség egyik parancsnoka november 4-én magára hagyja nemzetôreit, és Jugóba (sic!) menekül (21. o.)? (Lazur - és nem Lazúr - Barna, aki nem egyik, hanem a parancsnoka volt a szegedi nemzetôrségnek, nem magára hagyta hanem feloszlatta az egységét, és nem november 4-én, hanem 5-én. Valóban Jugoszláviába menekült, de kiadták Kádáréknak. S mert - többek között Szalay Róberttel szemben - nem írta alá a Tiszti Nyilatkozatot, azonnal leszerelték, majd kilenc év börtönbüntetésre ítélték.) Hogy a statáriális bíráskodás 1960-ig fennmaradt (27. o.)? (1957. november 3-án helyezte hatályon kívül az 1957. évi 62. számú törvényerejű rendelet a rögtönbíráskodást elrendelô 1956: 28. törvényerejű rendeletet. Szalay az internálással keverheti a statáriumot, az internálást ugyanis valóban 1960. április 1-jén szüntette meg az 1960: 10. tvr.) Azt kellene tanítani, hogy "míg [október] 28-ig a forradalom elszánt ellenségei, a reformkommunisták sok vezetôje zsidó volt, addig az egyik legelszántabb forradalmi csoportot szintén egy Nikelszburg nevű zsidó fiú [sic!] vezette" (12. o.)? (Helyesen: Nickelsburg László; valamint nem Szigeti Attila [19. o.], hanem Szigethy Attila és nem Canada [32. o.], hanem Kanada.)
Mivel nyerte meg a Napi Magyarország tetszését Szalay? Talán a forradalom mellé állt honvédség vezetôi elleni kirohanásokkal? Ebben Maléter Pál, a forradalom kivégzett honvédelmi minisztere kapja a legtöbbet, aki Szalay szerint csak a felkelôkre lôtt és lövetett, továbbá elkötelezetten szolgálta a szovjeteket, hiszen mindent nekik köszönhetett azóta, hogy a világháborúban átállt hozzájuk, s csak azért ment Tökölre, hogy megegyezzen a velük a forradalom eltiprásáról, s így nemzetének elárulása árán biztosítsa pozícióját az új, kádári vezetésben. E sok ostobaság után nem árt felhívni a figyelmet, hogy két könyv jelent meg Magyarországon, amelyek igyekeznek hiteles képet adni Maléter Pálról: Kô András és Nagy J. Lambert Tököl, 1956 című könyve, és Horváth Miklós Maléter-életrajza. Egyikük sem "az úgynevezett 56-os Intézet" munkatársa, bár az utóbbi könyvet az Intézet adta ki. Szalay szövege Maléterrôl Pongrátz Gergely kirohanásait visszhangozza, aki Maléter és kivégzett mártírtársai (Iván Kovács László, Renner Péter) emlékének folyamatos gyalázásával gondolja növelni saját érdemeit.
Szalay szövegének másik állandó témája a reformkommunisták ostorozása. Akik már 1956-ban és azóta is a forradalom legádázabb ellenfelei voltak. Akik igazán úgy tudtak (és tudnak) ártani, hogy valódi arcukat leplezve másnak mutatják, és a nemzet megtévesztése, megrontása érdekében akár halálra is ítéltetik magukat, mint Angyal István, Földes Gábor, Gimes Miklós, Nagy Imre, Szilágyi József, hogy a bebörtönzötteket ne is említsük. Ez lehet az érintkezési pont Szalay és a Napi Magyarország között. Hiszen Szalay céltáblája elsôsorban az "úgynevezett 56-os Intézet", amelyet "az úgynevezett rendszerváltás kezdetén" alakítottak meg a "reformkommunisták", hogy titkosíthassák a forradalom dokumentumait és meghamisítsák annak emlékét. Ennek jegyében köszönti az Orbán-kormánynak azt a döntését, amikor "elsô intézkedései egyikével" (40. o.) megvonta az intézet pénzügyi támogatását.
Egyébként Szalay könyvében, a hátsó borítólap belsô oldalán ott van a Szittyakürt és honlapjának címe, a füzet borítóján is ugyanaz a (Csapajevet idézô) grafika, mint az újság fejlécének bal oldalán. Ezzel azonosul a Napi Magyarország? A Szittyakürt szemlélete kell hogy áthassa a magyar tankönyveket és a tanulóifjúságot?
De nemcsak alaki, formai egybeesések vannak a Szittyakürt (magyarországi fômunkatársa Szalay Róbert) által hirdetett torz eszme és a diákoknak oly igen ajánlott füzet között. A forradalom elôzményeinek taglalásánál Szalay 1944-ig tekint vissza, amibôl Szálasi melletti harcos kiállásra is lehetôséget merít. "Ekkor Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom [sic!] vette át a hatalmat és állt élére a bolsevizmus elleni nemzetvédô harcnak, ami egyben Európa védelmét, az európai kultúra védelmét is jelentette az ázsiai barbársággal szemben" (5. o.) (Kiemelés tôlem - Sz. A.). Vagyis az európai kultúra védelmében lôtték a Dunába emberek ezreit, az európai kultúra védelmében gyilkolták meg sokakkal együtt Radnóti Miklóst, Szerb Antalt és Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Szalay szerint "Szálasi teljesen törvényesen lett Magyarország Nemzetvezetôje" [sic!] (uo.), hiszen az országot megszállva tartó német alakulatok árnyékában, az elrabolt fia életével megzsarolt kormányzó nevezte ki - teljességgel csorbítatlan és korlátozatlan szabad akaratából - miniszterelnökké. Szalay szerint Szálasi nemzeti hôs, akinek az "irányításával hat hónapig tartóztattuk fel a szovjet és a román hadsereget" (39. o.), akinek Hungarista Légiója "különösen Budapest védelmében tüntette ki magát" (34. o.). Ezt akarja taníttatni a Napi Magyarország?
Az iskola, a tananyag nemcsak tudást ad át, szemléletet is közvetít. Történelemoktatásunknak csak egyik feladata, hogy igaz képet adjon nemzetünk történetérôl, a másik, hogy neveljen. Kritikus szemléletre, logikus gondolkozásra, demokráciára. Demokráciára, vagyis a fennálló törvények betartására, a jogrend tiszteletére. Szalay szerint azonban Szálasit "koncepciós per keretében" (39. o.) ítélték halálra és végezték ki, ô a "kommunista-zsidó bosszúállás áldozata" (5. o.). Állítása nemcsak a történelmi tényeknek, hanem a magyar bíróság soha komolyan meg nem kérdôjelezett, jogerôs és jogszerű ítéletének is durván ellentmond. Nem demokráciára, hanem annak ellenkezôjére tanít. Az autentikusnak mondott szerzô századunk magyar történelmének egyik, ha nem a legördögibb szereplôjét állítja piedesztálra, akinek rehabilitációját a Bárdossy László perújrafelvételét szorgalmazó MIÉP-es képviselô sem akarja.
A Napi Magyarország publicistája azt veti az 1956-os Intézet szemére, hogy az egykori szabadságharcosok (például Szalay Róbert) "nem ismernek rá arra a történetre, amelynek résztvevôi, aktív alakítói voltak". Ebben a történetben vajon mire ismernek rá?
Szakolczai Attila
1956-os Intézet
•
Adalék a magyar holokauszt elsô szakaszának történetéhez
- és a Bárdossy-kormány felelôsségéhez -
Az alábbi dokumentum az 1941-es Kamenyec-Podolski deportálások és tömeggyilkosságok ügyében tavaly lezárult rendôrségi vizsgálat végterméke. A vizsgálatot Szirtes Zoltán kezdeményezte nyomban a rendszerváltás után, egy 1990-ben Antall Józsefhez intézett nyílt levelével, amelyre a miniszterelnök akkor egyetértôen válaszolt. Szirtes, akinek családja ennek a sokáig homályban maradt s ma is csak kevesek által ismert rémtettnek esett áldozatául, maga is alapos nyomozást folytatott az ügyben, s ennek eredményeit írta meg Temetetlen holtak című könyvében. Ezen túlmenôen feljelentést tett az ügyben a rendôrségen is, ahol tanúk meghallgatásával és szakértôk bevonásával vizsgálat indult "ismeretlen tettes ellen", a tényállás és a felelôsség megállapítására. A nyomozás megszüntetésérôl szóló határozatot végül csak a Fôvárosi Fôügyészséggel, s - mivel Szirtes Zoltán idôközben (1997-ben) meghalt - özvegyével, valamint dr. Svéd Ivánnal, a Magyar Auschwitz Alapítvány e témával foglalkozó munkacsoportjának elnökével közölték. Ám úgy tűnik, hogy oly idôkben, amikor éppen hevesen tagadják a holokauszt egyediségét, s benne a magyar kormányzat felelôsségét, s amikor Bárdossy László politikai és jogi rehabilitációjáért kampányolnak, ez a tárgyilagos vizsgálati eredmény megérdemli a szélesebb nyilvánosságot.
Korn Horváth Zsuzsa
(Párizs)
Országos Rendôr-Fôkapitányság Központi Bűnüldözési Igazgatóság Vizsgálati Fôosztály Különleges Ügyek Osztálya Szám: 2/1995.bü. Ea.: Sas Zoltán r.ôrnagy Határozat a nyomozás megszüntetésérôl A Btk. 155. szakaszába ütközô és minôsülô népirtás bűntettének alapos gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen indított bűnügyben a nyomozást a Be. 139. szakasz (1) bek. c. pont II. fordulata alapján - büntethetôséget megszüntetô ok áll fenn az elkövetô halála miatt -, illetve a Be. 139. szakasz (1) bek. d. pontja alapján - a cselekményt már jogerôsen elbírálták - megszüntetem. A határozatot kapják: 1. Fôvárosi Fôügyészség Nyomozás- felügyeleti Osztály. 2. Szirtes Zoltánné - Budapest -, a feljelentô jogutódja. 3. Dr. Svéd Iván - a Magyar Auschwitz Alapítvány Holocaust Dokumentációs Központ Kamenyec-Podolsk Munkacsoport elnöke - Budapest. A határozat ellen a Be. 148. szakasz (1) bek. alapján panasznak van a helye, melyet a (4) bek.-re figyelemmel, a közléstôl számított nyolc napon belül a Fôvárosi Fôügyészséghez címezve, a fenti rendôri szervnél célszerű elôterjeszteni. Indokolás Szirtes Zoltán 1993. október 15-én levélben tényfeltáró vizsgálatot kért, mert a "II. világháború alatt jelent meg a magyar Belügyminiszter úr 192/S 1941 VII. B. számú szigorúan bizalmas rendelete. Ennek következménye volt, hogy 23 600 ártatlan embert - köztük nagyon sok gyermeket és öreget - Kamenec-Podolskban és környékén meggyilkoltak! Többségük Magyarországon született, csak az állampolgársági papírjaik nem voltak meg. A kitelepítések közreműködôi voltak az akkori KEOKH vezetôi és felügyelôi." A Fôvárosi Fôügyészség NF. 3157/1994/1-1. szám alatt nyomozást rendelt el a Btk. 156. szakaszba ütközô nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport elleni bűncselekmény alapos gyanúja miatt Szirtes Zoltán feljelentése tárgyában. A nyomozás lefolytatásával az ORFK Központi Vizsgálati Osztályát bízta meg, amely a nyomozást a Be. szakasz (1) bekezdés b. pont I. fordulata alapján 1995. június 27-én megszűntette. A határozat ellen a feljelentô panaszt nyújtott be. A Fôvárosi Fôügyészség ezt követôen NF. 3157/1994/5- II. szám alatt 1996. március 28-án pótnyomozást rendelt el. Tanúként hallgattunk ki 45 személyt, akik döntô többségükben a II. világháború alatt Magyarországról kiutasítottak hozzátartozói, leszármazottai, ismerôsei, illetve Galíciából visszatért személyek voltak. Vallomásaik nem szolgáltattak bizonyítékot a térségben történtekre vonatkozóan. A nyomozás során megkerestük az Országos Levéltárat, a Hadtörténeti Levéltárat, a Fôvárosi Levéltárat, valamint történészszakértôt rendeltünk ki annak megállapítása végett, hogy 1941 májusa és 1942 decembere közötti idôszakban Kamenec-Podolsk térségében milyen harcászati tevékenységek zajlottak, történtek-e atrocitások a polgári lakosság körében, e vonatkozásban milyen népbírósági iratok, ítéletek keletkeztek. Magyarországon 1938 és 1941 között három zsidótörvény rendelkezett a zsidó vallásúak állampolgársági kirekesztésével kapcsolatban. A kormányülések jegyzôkönyveinek tanúsága szerint a deportálás a kormány napirendjén 1941 nyarán nem szerepelt, és a németek sem éltek politikai nyomással e tárgykörben. Az elsô ezzel kapcsolatos dokumentum - Werth Henrik HM- Vezérkarfônök 1941. július 7-én íródott parancsa - szerint utasítják Szombathelyi Ferencet a Kárpát Csoport parancsnokát, valamint közigazgatási vonalon Kozma Miklós Kárpátaljai Kormányzó Biztost, hogy a nem magyar állampolgárságú zsidókat az ekkorra már elfoglalt galíciai területre kell kitelepíteni. A kor politikai hierarchiájából következik, hogy a Magyar Királyi Honvédség vezérkari fônöke a katonaságért felelôs miniszter, Bartha Károly beleegyezésével kezdeményezhette a deportálást. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tudta nélkül Pásztóy Ámon, a minisztérium Közbiztonsági Osztályának vezetôje, valamint a szervezetileg alá tartozó Siménfalvy Ákos a Külföldieket Ellenôrzô Országos Központi Hatóság vezetôje rendeletek útján 1941. július12-én nem kezdhette volna meg a deportálás megszervezését. A rendeleteket ténylegesen Kiss Árkánd és Batizfalvy Nándor szövegezték meg. Maga a miniszter az akcióról szólva az 1941. november 26-án a parlamentben az "én elrendeltem" szavakat használta. A két említett miniszteren keresztül, valamint azon tényre alapítva, mely szerint Kozma Miklós személyes jóbarátságban volt Bárdossy László miniszterelnökkel, egyértelmű a miniszterelnök felelôssége is a deportálások elrendeléséért. Kozma levélben kért támogatást a miniszterelnöktôl, hogy járjon közben abban, hogy a már kitelepített zsidókat ne engedjék visszaszivárogni Galíciából a németek. A levél egyértelműen úgy íródott, mely már elôzményekre, egyértelmű, köztudomású tényekre utal vissza. A KEOKH-rendeletek az egész kitelepítési akció végrehajtásáért felelôs személyként Kozma Miklóst, a Kárpátaljai Terület Kormányzó Biztosát jelölték ki. A deportálás antiszemita jellegét bizonyítja, hogy Keresztes- Fischer Ferenc belügyminiszter 1941. január 24-én arról tájékoztatta a kormányt, hogy az ország területén 3 300 lengyel, és 678 más országból származó zsidó menekült tartózkodik, majd 1941 július-augusztusában - állampolgárságukra tekintet nélkül - csaknem ötször ennyi, 18 000 embert deportáltak, ebbôl következôen a kitelepítésnek valójában nem állampolgársági, hanem vallási okai voltak. Az 1941. július 12-én a deportálással kapcsolatos elsô rendelet alapján megállapítható, hogy a zsidók egy része ekkorra már összegyűjtésre került a határ környékére, hiszen a rendelet már a zsidók hátrahagyott ingóságaival kapcsolatban is rendelkezett. A 192/res/1941. rendelet, amelyet 1941. július 14-én adtak ki, "fontos nemzetpolitikai szempontok" alapján íródott. Kimondta, hogy a deportálások elôl megszökni készülô személyek helyett lakhatási engedéllyel rendelkezôket kell összegyűjteni. A végrehajtásért felelôs személyek ezt értelmezhették úgy is, hogy valójában minden zsidó vallású deportálható volt. A belügyi és honvédelmi hatóságok tagjai dokumentumokkal bizonyíthatóan gyakran adtak ki telefonon is utasításokat, melynek következményeképp a helyi hatóságok igazolhatóan magyar állampolgárságú zsidókat is deportáltak. A honvédség szerepe a deportálásokban - a szakértôi vélemény tanúsága szerint - a határon történô átszállításra, illetve a határon túli mozgatásukra terjedt ki. A Magyar Királyi Honvédség 1941 július-augusztusában Kamenyec-Podolsk térségében már tényleges harcokban nem vett részt. Nyilvánvaló, hogy a BM - vármegyei hivatali apparátus, csendôrség, rendôrség - csak a hivatalos országhatárig tudta joghatóságát érvényesíteni, azon túl a Magyar Királyi Honvédség szervei parancsoltak. A HM és a BM szoros együttműködését bizonyítja, hogy a kôrösmezei gyűjtôtáborból a Dnyeszteren túlra az "illetékes katonai parancsnokság" szállította el a zsidókat. A deportálások menetében fordulatot hozott 1941 augusztusa, mivel ekkor a Dnyeszteren túli területek feletti ellenôrzést a magyaroktól a német hadsereg vette át. A jelentések, levelek tanúsága szerint a deportálás ettôl kezdve akadozott. Maga Bárdossy László miniszterelnök 1941 novemberében a képviselôházban úgy nyilatkozott, hogy a németek figyelmeztették ôt arra, hogy a deportálásokat le kell állítani, bár azt a magyar szervek folytatni akarták. Ezt a hajlandóságot bizonyítja, hogy miután 1941. augusztus 9-én a belügyminiszter távirati úton a deportálásokat leállította, ám ennek végrehajtása elhúzódott. Pásztóy Ámon az erre vonatkozó BM- rendeletet csak 1941. augusztus 17-én hozta meg, a tömeges mészárlások pedig 1941. augusztus 27-28. körül zajlottak. A korabeli dokumentumok alapján igazolható a teljes összehangoltság és rendszeres kapcsolattartás a BM és HM illetékes szervei között a deportálásokkal kapcsolatban. Ennek a megállapításnak csak látszólag mond ellent az, hogy bár a belügyminiszter már 1941. augusztus 9-én döntött a deportálások leállításáról, ez a honvédségi iratokban elôször 1941. augusztus 27-én lelhetô fel. Ekkora Kassai VIII. honvédhadtest parancsnoka értesíti a Kárpátaljai Terület Kormányzó Biztosa Hivatalát arról, hogy a belügyminiszter a zsidók deportálását azonnali hatállyal betiltotta. 1941. augusztus 9-én a zsidók tömeges eltávolításának azonnali hatállyal történô betiltására azért került sor, mert a Dnyeszteren túli területek megszállását és igazgatását augusztus 1-jén a német birodalmi hadsereg vette át, és ezzel megszűnt a zsidók odaszállításának a lehetôsége. A dokumentumok arra is utalnak, hogy "ennek következtében a Dnyeszter folyó nem fog többé természetes záróvonalat képezni, a magyar határig közbeesô többi folyók pedig nem képeznek elég természetes akadályt a kiutasított külföldi állampolgárok esetleges visszatérésének. Ezt azonban mindenképpen meggátlandó ... a magyar határon a határvadász alakulatok a legszigorúbb ellenôrzés céljából sűrűn portyázzanak." A kordokumentumok alapján megállapítható, hogy az illetékes katonai vezetôk (a BM., a KEOKH vezetôi) semmilyen elôkészületeket sem tettek a deportált zsidók határon túli élelmezésével, elhelyezésével és orvosi ellátásával kapcsolatban. Dokumentumok utalnak a deportálás körülményeire, s arra, hogy a toloncházakból való kizárást, s a különbözô gyűjtôhelyeken történt ôrzést követôen már eleve kiéhezetten, lerongyolódottan, leromlott egészségi állapotban szállították ki az országból marhavagonokban, nyitott teherautókon a válogatás nélkül összefogdosott zsidókat, továbbá arra is, hogy a Dnyeszter folyó túlsó partján, ahová tömegesen szállították ôket, semminemű élelmiszer nem volt kapható, sôt az ottani lakosság is a legnagyobb nélkülözésnek volt kitéve. A gyűjtôhelyekre történt szállítást követôen a zsidók élelmezésérôl nem gondoskodtak, vagy pedig csak elenyészô módon. A kiszállítás közben a pályaudvarokon a zsidók nem juthattak élelemhez - írja a belügyminisztériumi körlevél. Dokumentumok hiányában az a következtetés vonható le, hogy az illetékes ukrán vagy német hatóságokkal senki nem konzultált arról, hogy a deportáltakkal a határon túl mi történik. Csupán azzal kapcsolatban van többszöri jegyzékváltás a németekkel, hogy akadályozzák meg a deportáltak "visszaszivárgását" Magyarországra. Több dokumentum keletkezett már 1941 július-augusztusában arról, hogy a Dnyeszteren túlra deportáltakat a helyi ukrán lakosság ellenségesen fogadta. Herbert Pell, az Egyesült Államok budapesti nagykövete 1941. július 24-én jegyzékben fordult a Magyar Külügyminisztériumhoz, melyben közölte, hogy információi vannak arról, hogy a Magyarországról kitelepített zsidókat ellenségesen fogadják, egyes hírek szerint - szól a jegyzék - néhány faluban pogromokra is sor került. Pell jegyzéke egyértelműen fogalmazott, a kitelepítettekrôl semmiféle módon sem gondoskodtak, családtagokat szakítottak el egymástól, a deportáltakat éhhalál, szomjhalál, betegségek és pogromok fenyegették. Azt állítani, hogy ezek a dokumentumok a magyarországi döntéshozókhoz nem jutottak el, nyilvánvaló hazugság lenne, a közigazgatási hierarchia útján ezeknek a dokumentumoknak el kellett jutniuk. 1941 augusztus végén, szeptember elején sem intézkedés, sem jelentés, sem nyilatkozat nem született azzal kapcsolatban, hogy a galíciai mészárlásokat megakadályozzák, megszüntessék, sôt szigorították a határôrizetet. Korabeli német jelentések alapján megállapítható, hogy Kamenyec- Podolsk térségében 1941 augusztus végén három nap alatt 23 600 zsidót öltek meg. Összegezve: az 1941-es magyar deportálás és a Kamenyec-Podolsk térségében lezajlott események a magyar holokauszt elsô állomása volt. Elôször fordult elô a magyar holokauszt történetében, hogy tízezernél több zsidót öltek meg. A deportálásokban részt vevô magyar politikusok, katonák, hivatalnokok, csendôrök és rendôrök felelôssége a nyomozás során felkutatott dokumentumok alapján bizonyítható. Ugyanakkor 57 évvel az események után lehetetlen akár egyetlen egy olyan embert is találni, aki a korabeli eseményekben tevôlegesen részt vett volna. A legfôbb döntéshozók mindegyike halott. Magyarország Tiszti Címtára alapján - a történész-szakértô segítségével - pontosan megállapítható, hogy a kárpátaljai vármegyékben kik voltak azok a fô- és alispánok, szolgabírók, akik Kozma Miklós a Kárpátaljai Terület Kormányzói Biztosának utasításai szerint a deportálásokkal kapcsolatban eljártak. A levéltári iratok, a népügyészségi és népbírósági iratok alapján azon személyek is beazonosíthatóak, akik az inkriminált idôszakban a KEOKH vezetôi, elôadói, detektívjei voltak. Közülük többekkel szemben a népbíróságok ítéletet hoztak. A nyomozásnak joghatóság hiányában nem lehetett tárgya annak vizsgálat, a hogy 1941 júliusában és augusztusában az ún. Einsatzgruppék hadműveleti területek mögött sorozatos tömeggyilkosságait kiknek a parancsára követték el. A történészek elôtt is felderítetlen még az, hogy bár Hitler dokumentálhatóan 1941 szeptembere-októbere tájékán adott parancsot az úgynevezett operációs övezetek zsidómentessé tételére, kik, illetve milyen okok váltották ki a tömeggyilkosságokat. A nyomozás adatai alapján megállapítható, hogy azok a személyek, akik elhatározták, majd megszervezték az 1941 nyarán végrehajtott zsidó deportálást döntéseikkel, illetve cselekedeteikkel, a deportáltakat mint a zsidó népcsoport tagjait a Dnyeszteren túl olyan életfeltételek közé kényszerítették, amelyek között azokat a biztos pusztulás fenyegette. A levéltári kutatások, valamint a történészszakértô szakvéleményén keresztül 91 személyt azonosítottunk. Azokat, akik a kiutasítások döntéshozói, illetve a végrehajtásért, annak ellenôrzéséért felelôs személyek voltak. Megállapítottuk, hogy - egy fô kivételével - a népességnyilvántartó dokumentumai szerint valamennyien elhunytak, míg ez a személy a büntetôeljárást ideje alatt halálozott el. A fentiekre tekintettel a nyomozást a Be. 139. szakasz (1) bekezdés c. pont II. fordulata alapján - büntethetôséget megszüntetô ok fennállása, az elkövetô halála miatt -, illetve a Be. 139. szakasz (1) bekezdés d. pontja alapján - a cselekményt már jogerôsen elbírálták - megszüntetem. Budapest, 1998. október 1. Gyóllai László r. alezredes, osztályvezetô
GELLÉRT KIS GÁBOR:
Médiaháború - más eszközökkel
Az egyensúlyos média nyilván olyan, mint a csárdás: kettôt jobbra, kettôt balra. Roggyantani nem kötelezô lépésenként, de jól jöhet, és még jobban mutat. Minden cikkben, hangos vagy képes tudósításban, riportban grammra ki van mérve a sor, a megszólalás és a látvány. De az is lehet, hogy írott szóra ugyanolyan terjedelmű hang válaszol, képre pedig írás - és továbbgondolhatók ezek permutációi. A média akkor van egyensúlyban, ha ugyanannyian olvassák a publicisztikát, amennyien hallgatják, nézik a rá érkezô választ. A média akkor kerül egyensúlyba, ha a közlôk és a befogadók létszáma azonos. Az egyensúlyos médiát akkor mondhatjuk egyensúlyban lévônek, ha egyensúlyban van.
Van baj elég. Jól tudjuk, a bornírtság tárháza kimeríthetetlen, s ebbôl a tárházból a politika elôszeretettel mazsoláz. Onnan való a médiaegyensúly nevű pszichiátriai tünetegyüttes is. Paranoiára, olykor katatóniás jelenségekre utaló megnyilatkozások támasztják alá a gyanút. Nem lévén azonban szakember a lélekgyógyászatban, mindjárt beismerem, laikus ítélet az enyém, az érintettek ne forduljanak rögvest terapeutához.
A médiaegyensúly is szaporítja azon használatban lévô kifejezések igen nagy számát, amelyeknek teljességgel tisztázatlan a jelentése. Úgy forog a nyilvánosságban, a politika szófordulataiban, mintha a tartalma magától értetôdô volna. Holott nem az. Nem világos, hogy jobb meg kevésbé jobb sorsra érdemes médiabajnokok miért nem kérdezték meg már a kiérdemesült szereplôket, mit is kellene rajta érteni. Valaki néhány éve kitalálta ezt a szót, amely immár a politikai mitológia mélységeibe zuhant.
Akkor hát vizsgáljuk meg ezt a fenomént! Hatoljunk bele a mélyébe, ha van neki, járjuk végig domborulatait és homorulatait, idôzzünk el réseiben, s legott találunk valamit. Ám vigyázat, mindezt nem az örömszerzés szándéka vezérli, nincs a műveletben erotikus áthallás, legföljebb annyi, ha már belefogtunk, illik végigcsinálni. (Különben is: a médiaegyensúly és vidéke illataiban inkább állatifehérje-feldolgozó telepre emlékeztet, mint örömtanyára.)
A szó
Kétségkívül, elsô hallásra, értelmes kifejezés. A slampos gondolkodás számára másodszorra is. Olyasmit sugall, hogy a nyilvánosságban megteremthetô valaminô kiegyensúlyozottság. Ez azonban, ha a bevezetôben felsoroltaknál komolyabban próbáljuk a tartalmat elemezni, válaszokat követel. A szerzôk, a példányszámok, a fogyasztók vagy az orgánumokban megjelenô szereplôk számára vonatkozik-e az egyensúly; netán a gazdasági háttérre, a tôkeerôre, esetleg a tehetség eloszlására? Csak politikai alapon mért egyensúlyról van-e szó, vagy kulturális, vallási, világnézeti szempontok is szóba jönnek? A közölt tények egyensúlya a meghatározó vagy a véleményeké, tán együtt a kettôé? Honnan nézve egyensúly az egyensúly? Van-e objektív mérték, amelyhez viszonyítva bárki bizton állíthatja, hogy ettôl kezdve egyensúly van?
Nincs ok eltitkolni: minden kérdés csapda. És nincs a válaszok közt egyetlenegy sem, amely a válaszolót ne taszajtaná csapdába. Politikai, gazdasági vagy alkotmányos csapdába; nagyon rossz válasz esetén egyszerre mind a háromba.
Aligha vitás: ha médiaegyensúlyról szólunk, akkor mindent számításba kell venni, ami a közlés szakmai, gazdasági, jogi és társadalmi környezetét érinti. A média - mint gyűjtônév és fogalom - totalitás, tehát nincs kihagyható eleme.
A szó értelmezhetôségéhez érdemes a történelemben is kalandozni. Csupán a blaszfémia kedvéért írom le, hogy a Biblia, amely az isteni kinyilatkoztatás könyve, a teljes média-egyensúlytalanság megtestesülése, hiszen az alvilág fejedelmének nem adatott meg, hogy elmondja a magáét a teremtés művérôl. (Ezt a sátánon kívül még senki nem tette szóvá. Lásd: Madách.) A nagy kultúrateremtô civilizációk - európaiak, hinduk, kínaiak, indiánok - egyikében sem fordult elô történetük során, hogy az adott populációt azonos erôvel és invencióval, egyformán hatékony eszközrendszerrel befolyásolták volna egymással versengô hatalmi tényezôk. Szegény Girolamo Savonarola igyekezett médiaegyensúlyt teremteni Firenzében, de Lorenzo herceg, aki korántsem volt olyan gyújtó szavú rétor, mint ellenlábasa, ripsz-ropsz eltétette láb alól. Szervét Mihály, aki egy idô után sokallotta barátja és valahai küzdôtársa, Kálvin János harcos és tüzes puritanizmusát, megpróbált kettejük között médiaegyensúlyt kialakítani, de kisebbségben maradt, sôt egyedül - a máglyán. S kérdés, mai formáját mutatná-e a római katolikus egyház, ha másfél ezer éven át médiaegyensúlyos körülmények között lett volna kénytelen hirdetni az igét. De hagyjuk a régi korokat.
A huszadik század demokráciáiban és diktatúráiban még nem akadt példa arra, hogy a politika elégedett lett volna a nyilvánossággal. Még a legvadabb diktátorok is folyamatosan gyanakodtak a kezükben tartott szerkesztôkre, azok munkatársaira, mert csak a sorokat tudták ellenôrizni, a sorok közti üres mezô mindig szabad pálya maradt. És volt idô, amikor egy üresen hagyott hasáb nagyobbat ütött, mintha megjelent volna az oda szánt szöveg. Mert az olvasó természetszerűen többet képzelt a meg nem jelent cikkbe, mint amit az valójában közölt. S a diktátor fennen ostorozta a méltatlan és egyensúlytalan médiát. (Lásd: Gestapo-jelentések a Magyar Nemzetrôl, 1940-41. Kriegsarchiv, Bécs.) És hosszú a sor: Richard Nixon élete végéig úgy vélte, hogy ôt az elnöki székbôl nem az a tény penderítette ki, hogy elôbb politikai dokumentumokat lopatott, aztán hazudott, hanem az, hogy ezek a disznóságok nyilvánosságra kerültek. A bukott olasz miniszterelnök, Bettino Craxi is azért dekkol évek óta Tunéziában, mert - szerinte - a média hírbe hozta és besározta; arra, hogy ô vesztegetett és ôt vesztegették, szót sem veszteget. Médiaegyensúlyi helyzetben ezek az esetek nyilván nem fordulnak elô. Legföljebb a médiák egymás közti torzsalkodásává züllik, ki hazudik és ki mond igazat adott helyzetrôl vagy politikusról. (Mi sem kívánatosabb a politikus számára.) És sokszorosan vonatkoztatható ez a jog által nem kriminalizált esetekre. Márpedig a közéletben - egyelôre és hála istennek - még az olyan szereplôk és alkalmak vannak túlsúlyban, akik és amelyek vitathatók, sôt vitatandók. Ez a demokrácia leglényegébôl fakad.
Az a politikus, aki nincs tisztában a nyilvánosság társadalmi szerepével, a megbízatásával, hôn óhajtja azt az állapotot, amelyben kizárólag övé az utolsó szó (ha már muszáj másnak is lehetôséget adni). Az a törpe szellemóriás, legyen bár nyelvi leleménnyel megáldott ember, aki kitalálta és használja a médiaegyensúly kifejezést, akarva-akaratlan a hatalmi tudatlanok táborába soroltatik.
Ha egy politikai tényezô - mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki - kimondja a médiaegyensúly szót, elképesztô felelôsséget vesz magára. Hiszen ezzel azt is közli, hogy ô tudja igazán, mikor következik be az áhított állapot, vagyis ô a mérce. A szó és tartalma között a viszony a szómágia és a mágus viszonyává egyszerűsödik. "Akkor van médiaegyensúly, amikor én azt bejelentem!" 1999 februárjára - úgy mondták - bekövetkezik. És olyan biztonsággal hangzott el a közlés, mintha a napfogyatkozást jövendölték volna meg. A napfogyatkozás másodpercre pontos volt. Médiaegyensúly a február óta elhangzott megnyilatkozások ellenére még nincs.
Kommunikáció a kommunikációról
A közlés tárgya felôl tekintve sajátos, ám a legkevésbé sem különleges a médiaegyensúly körül kialakult-kialakított szellemi köd. Arról szól a történet, hogy a kormánypártok jelesei akkor, arról, ott, olyan terjedelemben és úgy szólalhassanak meg, amikor, amirôl, ahol és ahogy ôk jónak látják. Hiszen rajtuk kívül nincs ember a földön, aki pontosabban tudná, hogy milyen sorsfordító információkkal ajándékoznák meg a népet. Csakhogy a gonosz média, amely attól gonosz eredendôen, hogy nincs egyensúlyban, megfosztja a népet - nem ôket a rivális nélküli közléstôl, hanem a népet - ezektôl az információktól.
(Emlékezzünk a pártelnök-miniszter panaszára: a köztelevízió nem tudósított a néhány száz vagy egy-két ezer ember elôtt mondott, "szerénytelenség nélkül állíthatom, történelmi" beszédérôl, ezért a híradósok meg lettek mondva. Egy ürüggyel több, hogy embereket kirúghassanak. Nehéz vigyorgás nélkül megállni, ha egy politikus önnön beszédét történelminek nevezi. Tíz éve toluló ígérgetéseibôl hosszú lánc fonható, amely azonban egy történelmi bolhát sem volna képes megtartani. Tíz éve önmagát ismétli, megengedem, igen változatosan, ám tartalmilag régóta üres. Miért is kéne tehát a sokadik ismétlésrôl tudósítani?)
Magyarán a kommunikációról szól a kommunikáció. Tekinthetnénk ezt az önkielégítés egy lehetséges formájának, amely kétségkívül azzal az elônnyel jár, hogy nem lehet tôle teniszkönyököt kapni. Egyebekben csak hátrányai vannak. Úgy van tálalva a konfliktus - névváltozás után médiaegyensúly -, mintha bármire megoldást adna.
A politikának - helyben, országosan és globális értelemben - vannak céljai, szándékai, eszközei. Ezeknek egy része, bár pontosan soha nem tudható, mekkora hányada, eredendôen a nyilvánosságnak van szánva, a másik halmazt igyekeznek elzárni a nyilvánosság elôl, a harmadik rész pedig kötelességszerűen - hiszen eskü köt mindenkit, aki a közelébe jut - a titkok világa. A normális, azaz alkotmányos munkamegosztás szerint innen, ebbôl az alaphelyzetbôl kezdôdik a versenyfutás. Más felhatalmazása van a törvényhozó és a végrehajtó hatalomnak, s megint más a médiának. A politikusok keletkeztetik és közlik vagy ôrzik az információt, a nyilvánosság emberei pedig kutakodnak, kérdeznek, tájékoztatnak és véleményt mondanak. A politikus csak arról beszél szívesen, amit ô fontosnak, idôszerűnek tart; az újságíró meg arra kérdez rá, amire ô maga kíváncsi. (Ez persze az ideális helyzet és nem a valóság.) A versenyfutás pedig abban áll, hogy a szereplôk közül melyik képes inkább érvényesíteni akaratát. Az újságíró - ha komolyan veszi feladatát - gátlás nélkül rákérdez, vagy a nyomába ered informális és hivatalos titkoknak is, mert tudja, hogy a nyilvánosság mint szakma a legfôbb korlátja annak, hogy a politika ne terjeszkedjen túl a számára adott törvényes és morális határon.
Ha a politika médiázni kezd, abból tévedhetetlenül a gyengeségére lehet következtetni. Ez még az erôfitogtató politika médiázására is igaz, sôt arra sokszorosan. Hiszen nyilvánosan beismeri, hogy nem bízik saját teljesítményében, továbbá nem bízik a választók józan ítélôképességében sem. Emiatt feltételezi, hogy a lojálisabb médium által jelentôsen javulhat megítélése. A jó, a hatékony kommunikáció persze nélkülözhetetlen a korszerű kormányzásban, de még a legjobb, a leghatékonyabb kommunikáció sem képes elfedni hosszabb távon a teljesítmény hiányát, a koncepciótlanságot, a beszéd, a metakommunikáció és a cselekvés közti feltűnô diszkrepanciát.
Egyébiránt, ha valakinek dejŕ vu érzése támadt volna a médiaegyensúly hallatán, nem kell a messzi múltban keresgélnie. A história ugyanerrôl szólt a médiaháborúnak nevezett pusztító öncsonkítás idején is. A polgári jobboldal szakpolitikusai, ideológusai és egyéb gurui most váltig állítják, hogy nincs és nem is lesz újabb médiaháború. Igaz, olyan nem lesz, mint volt 1992 és 94 között. Csakhogy egészen világos a tárgyat közelebbrôl ismerô ember számára: a médiaegyensúly a médiaháború folytatása - más eszközökkel.
A politika kudarcai, hibái, tévedései és tévesztései, otrombaságai, tahóságai nem a média által keletkeznek, ám általa lesznek közismertté. S józan ésszel még azért sem kárhoztatható a média, hogy kiegyensúlyozatlanul tudósít jót, rosszat. Nem az a dolga ugyanis, hogy tekintettel legyen a közhangulatra - ideértve a közhatalom hangulatát is, amelynek nyomán gyakran feltör a hajlam meghatározni, mirôl kell tájékoztatni adott pillanatban a népet.
Ez utóbbira azonban nem terjed ki a választásokon kapott mandátum.
Kormányhű média
Lehetne árnyaltabban is fogalmazni, a valóságban mégiscsak errôl van szó. Sajnálatosan a politika szóhasználatában - konzervatív oldalon feltétlenül - létezett és létezik a sajtó kormánypárt-ellenzék tagolása. Még a kancelláriaminiszter is, aki pedig korábban valamelyes jártasságot mutatott a társadalomtudományokban, egy gyönge pillanatában a politikai ellenzékhez sorolta a sajtó nagyobbik részét. Innen kezdve egyáltalán nem csodálható, hogy a nyilvánosság alkotói maguk is átveszik az effajta tagolást, sôt már olyan írást is olvastam, amelynek szerzôje büszkén vállalja a kormánypártiságot. Igencsak méltatlan dolog evidenciákról értekezni, ilyen körülmények között viszont elkerülhetetlen.
Szigorúan elválasztandó a médiavilág egy-egy orgánumának politikai ideológiája az egy párt vagy pártszövetség iránti elkötelezettségétôl. Ha ez nem történik meg, és az ideológiai rokonszenv a feltétlen és a körülményektôl független politikai odaadásban oldódik fel, akkor az orgánum a maga eredendô funkcióját adja föl.
Ha az ember a magukat kormánypártinak, jobb esetben konzervatívnak nevezô lapokat olvassa, könnyen támadhat az a benyomása, hogy Magyarország kormánya eddig egyetlen jelentôsebb hibát követett el: nem rúgott elégszer és elég nagyokat az ellenzékbe. Az összes többi múló, egyik napról a másikra korrigálható apróság volna. Ez a tálalás, amely csak jókra és csak rosszakra osztja a közélet szereplôit és szervezeteit, azt igyekszik elhitetni, hogy minden jó a kormánytól jön, a rossz pedig a kormányon kívülrôl érkezik. Ez a propaganda pusztán azzal nem számol, hogy a választópolgárok - elégséges tapasztalat birtokában - pontosan tudják: leginkább a hatalomnak van módjában befolyásolni sorsukat. Ahonnan a jó jön, onnan származik a rossz is. Más szóval, a kormányzat sugallani vágyott önképe és a fogyasztónak a kormányzatról alkotott képe kevés ponton fedi egymást. Ez a felismerés persze nem a megvilágosodás pillanatának sebességével következik be, gyakran nem is fogalmazódik meg definíciószerűen, de nagyon is mély attitűdváltozásokban mutatkozik meg. És ezek a változások már nem, vagy csak nagyon nehezen fordíthatók vissza.
A kormányhű média ezért képtelenség. A média a nézôt, a hallgatót, az olvasót képviseli rokonszenveivel, kérdéseivel, fenntartásaival és kritikájával együtt. A kormány szolgálatában álló média a kormányt. Tehát funkciótlan. Azonkívül versenyképtelen - és ez sem utolsó szempont. Hiszen csak az a néhány tízezer fogyasztó hallgatja, nézi, olvassa, aki minden körülmények között, szinte vakon követi szíve pártját. Rétegműsor, réteglap. Hirdetôket nem vonz, a piaci szereplôket, akik hosszú távra rendezkednek be, óvatossá teszi, magyarán esélye sincs valóságos versenytárssá lenni.
A kérdés az, volt-e esély az elmúlt tíz évben arra, hogy hathatós konzervatív napilap állja a versenyt. Bizony volt. Hiszen a Magyar Nemzet a rendszerváltásba igen jó pozíciókkal és olvasókörének gyors bôvülését mutató referenciákkal érkezett. A kormányhű média igézete azonban megfosztotta attól a lehetôségtôl, hogy szakmai és erkölcsi tôkéje mellé pénztôkét is szerezzen a lap, miáltal megôrizhette volna távolságtartó konzervativizmusát. Így csak kézben tartható újság maradt; eladott példányszáma rohamosan fogyott, s amióta a franciáktól a Postabank képében visszavásárolta az állam, kegyelemkenyéren él. Az Új (majd Napi) Magyarországot eleve közpénzeken alapították. Valóságos tôkés tulajdonosa nem is volt, hiszen a Kordax, amely rövid ideig tulajdonolta, állami megrendelések reményében és ígéretével fektette pénzét a lapba. S nem lennék meglepve, ha utóbb valami hasonló derülne ki az új tulajdonos tranzakciójának hátterérôl. Különösen azt követôen, hogy megszerezte a Postabank sajtóholdingjától a Magyar Nemzet kiadói jogát is. Az új tulajdonost úgy hívják, Mahir: kedves, ismert név a simicskológia, újabb nevén vidaológia tárgykörébôl.
Abból a sok százmillióból, amelyet tíz év alatt e két újság finanszírozására fordítottak, közvetve-közvetlenül közpénzekbôl, elég rendes és fôként igencsak versenyképes lapot lehetett volna csinálni. Feltéve, hogy nem kormánylapnak szánják.
Ugyanez vonatkozik rádióra, televízióra. A Vasárnapi Újság korábbi, szociológiai szempontból tarkabarka hallgatósága beszűkült, a köztelevízió Híradójának nézettsége pedig exponenciálisan csökken. Szép lassan elérhetô közelségbe kerül az az állapot - ez a médiaegyensúly legsúlyosabb ígérete -, midôn abszolút belterjessé válik a konzervatív média, teljességgel bezárkózik mai közönségébe és önmagába. Pontosan azt a neki rendelt feladatot nem képes betölteni, amelyet a megbízók - a kvázi tulajdonosok - kiróttak rá, hogy ugyanis a bizonytalan választók tömegében szerezzen új híveket.
A kormányhű média - negatív csók; nem vonz, hanem taszít, nem cuppan, hanem pöffen.
Piac, egyensúly - média egyensúly
A kisgazda fôideológusnak számos dédelgetett ötlete, javaslata van a médiaegyensúly megteremtése érdekében. Az elsô ebben a sorban a hirdetési pénzek újraelosztása volt. Ez olyképpen zajlana, hogy a hirdetési piacon népszerű orgánumok reklámbevételeinek egy bizonyos hányadát központilag elvonnák, s azoknak a lapoknak juttatnák, amelyek hátrányos helyzetük miatt csak kisebb mértékben vagy egyáltalán nem jutnak hirdetési bevételhez. A gondolatmenetbôl teljességgel hiányzik annak igénye, hogy mindenekelôtt tisztázandó, mely okok miatt került hátrányos helyzetbe a kedvezményezendô újság. Az csakugyan képtelenség, hogy egy-két ezer példányszámú pártlapokat nyereséges gazdasági társaságként működô újságok tartsanak el arra hivatkozva, hogy amazok történelmi hátránnyal kezdték működésüket. Bonyolultabb a helyzet a konzervatív lapok esetében, hiszen indulásuk ideje és körülményei kevés hasonlóságot mutatnak. A közös bennük a kormányhűség és a veszteségesség. Hogy e két dolog összefügg-e, az tudományosan és viszonylag egyszerűen elemezhetô. Én mindenesetre megelôlegezem azt a föltételezést, hogy a jelzett tulajdonságok igen erôs korrelációban vannak. A fogyasztói szokásokat tükrözô mutatók - olvasottság, hallgatottság, nézettség, befolyás a fogyasztók körében, a rendszeres fogyasztók respektusa a társadalomban stb. - döntik el, hogy a nagy reklámozók hova viszik a pénzüket. Ha egy újság vagy műsor mutatói rosszak, ott csak viszontszolgálatok - például valamilyen megrendelés - fejében hajlandó hirdetni komoly cég.
Igazán azonban onnan érdemes elindulni, hogy a gazdasági racionalitás, illetôleg a gazdasági jog elvileg lehetôvé és indokolttá teszi-e, hogy az állam - akár a törvényalkotás révén, akár más módon - beavatkozzon a sajtógazdaság viszonyaiba.
Épeszű ember aligha vitatja, hogy az újságpiac semmiben sem különbözik a piac egészétôl. Vagyis a gazdaság teljességét szabályozó törvényeken, rendeleteken túl az elmúlt tíz esztendôben semmilyen különleges jogintézmény nem született a lappiacra vonatkozóan. Merthogy ez így van a demokratikus világban. Speciális jogszabályokat akkor és ott alkalmaznak, amikor és ahol a közérdek azt nyilvánvalóan szükségessé teszi. A közérdek viszont három esetben vitathatatlan:
1. A jövedéki termékek esetében részint a fogyasztást - olykor a luxusfogyasztást - korlátozó, részint a költségvetési bevételeket növelô okokból (alkohol, dohány, üzemanyag); 2. az élelmiszerek esetében népegészségügyi megfontolásokból a minôségi garanciák és néha a belsô piac védelme miatt; 3. végül a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló javak ésszerű felhasználása érdekében, kizárandó a monopóliumok létrejöttét (ilyen gazdasági tárgy a föld, a víz, a frekvencia, a bányavagyon stb.).
Az írott sajtó egyik kategóriába sem tartozik. Volt idô, amikor Magyarországon a valóságos vagy a mesterségesen elôidézett papírhiány miatt jogszabállyal korlátozták egyes lapok példányszámát, olykor lehetetlenné tették megjelenését - például a II. világháború elôtt, alatt és után. (Az ötlet ma már használhatatlan, kár gyönyörködni benne.) Továbbá kár a sajtó különleges szerepérôl elmélkedni, mert még azon kapja magát az illetô, hogy fejére olvassák Lenint, a gondolat atyját. (Róla még legmegátalkodottabb ellenségei sem állították, hogy a piacgazdaság híve lett volna.) Márpedig ha nincs olyan gazdasági kényszer, amely a felsorolt minták alapján korrekciós törvényt kívánna, akkor bátran kijelenthetjük: a gazdasági racionalitás nem indokol semmiféle beavatkozást.
Még egyetlen szempont jöhet szóba. A világ majd minden táján - épp az egészséges verseny fenntartása érdekében - törvény tiltja monopóliumok létrejöttét. Nálunk is. Kormánypárti politikusok hivatkoznak ugyan baloldali, liberális túlsúlyra, de még egyikük sem ejtette ki a száján, hogy bármelyik lap vagy kiadó monopolhelyzetben lenne. Okkal. Mert minden ellenkezô híreszteléssel szemben a lappiacon gyilkos verseny van. Felfogásra, irányultságra tekintet nélkül folyik a harc az olvasóért és rajta keresztül a reklámokért - a nagyobb bevételért. Ez a tény egyáltalán nem szolgál az újságok javára. Egyre kevésbé tudják vagy akarják kiszolgálni az intellektuális érdeklôdést, ami bizonyosan a színvonal csökkenését hozta és hozza magával. De ha a piacról kell élni, akkor nincs más választás, mint tudomásul venni a piac követelményeit. S ezek között van az is, hogy aki hátrányban kezdi létezését a piacon, annak piackonform és nem piacon kívüli eszközökkel kell leküzdenie hátrányát. (Egyébiránt van példa arra, hogy újonnan alapítottak megvetették lábukat a sajtópiacon. Igaz, ezek bulvárlapok vagy nôi magazinok, nyomtatott szappanoperák vagy meghatározott érdeklôdésű fogyasztók számára szerkesztett periodikák.)
Most utalnék vissza a több százmillió vagy a milliárd forintot is meghaladó elszórt pénzre, amelyet a jobboldali-konzervatív sajtó fenntartására, támogatására, folyamatos veszteségeik kifizetésére közvetve vagy közvetlenül fordított az állam. Nota bene, a Horn-kormány idején is.
Nem politikai, hanem szakmai kérdés, hogy van-e vagy nincs versenyképes konzervatív napilap. Az elherdált, másként fogalmazva, néhány tucat újságíró egzisztenciájára és másik néhány tucat többé-kevésbé grafomán "elemzô" hajlandóságainak kiélésére fordított pénztömegbôl bôségesen futotta volna egy piacképes Magyar Nemzetre. Csakhogy az nem úgy lenne jobboldali, ahogy azt a szerkesztôség elôadja nyolc éve folyamatosan. Nem kedvenc pártokat, pártembereket szolgálna, sôt, egyáltalán nem szolgálna, hanem szolgáltatna, méghozzá úgy, hogy a különféle ízlésű, bár alapvetô beállítottságát illetôen konzervatív olvasók mindegyike vevô legyen rá. Számomra nem kérdés, hogy jelentôs rész jutna egy ilyen lapnak a sajtópiacból. Ez az, ami szakmai kérdés, és ennek a szakmai kérdésnek a megoldásához lett volna és van szükség gazdasági függetlenségre.
A jelenlegi megoldatlanságot viszont nem lehet áthidalni sem a reklámbevételek központi újraelosztásával, sem fenyegetéssel, sem törvénnyel vagy rendelettel.
Vágyak és jogok
Tudják vagy nem tudják a médiaegyensúlyon billegô hölgyek és urak, a jog felôl is körülményes, ha nem lehetetlen, amire vágynak. A dolog megítéléséhez nem szükséges a magyar törvénytárat feldolgozni. Elég, ha az alkotmányt, a sajtótörvényt, a médiatörvényt s végül a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló törvényt vesszük munkába (ez utóbbi közkeletű neve versenytörvény). A nyilvánosságot közvetlenül érintô jogszabályokat csakis összefüggésükben érdemes sorra venni, tehát kezdjük a versenytörvénnyel, amelyet eddig és tudtommal nemigen vettek figyelembe a véleménynyilvánítás és -terjesztés szabadságával kapcsolatban.
A törvény értelemszerűen a vállalkozásokra vonatkozó piaci szabályokat rögzíti, és ennek keretében kategorikusan tilt minden olyan magatartást, amely akár megállapodás révén, akár egyesüléssel, akár árpolitikával, akár a beszerzési források, illetve a piac felosztásával vagy bármi más módon korlátozná a gazdasági versenyt, beleértve az új szereplôk piacra lépésének akadályozását (11. §). Ha a kormányzat gazdasági eszközökkel kíván a sajtópiacon jobb pozícióba juttatni egy orgánumot - magyarán kifizeti vagy folyamatosan fizeti az ezzel járó költségeket -, megteheti korlátozás nélkül. Ez ment és megy a mai napig. Az azonban már kérdéses, ha az állam a maga vállalkozói mivoltát elfedve jogalkotóként avatkozik piaci folyamatokba. Ez semmiképpen sem fér össze a versenytörvénnyel. Egyébként sincs arra példa, hogy a nem tartósan állami kézben lévô vállalkozások ügyében hoztak volna jogszabályokat. Még inkább példátlan lenne, ha nem állami tulajdonú cégek érdekében történne ilyesmi. A gazdasági jog oldaláról ugyanis erre szolgáltatna példát a médiaegyensúly nevében elkövetendô beavatkozás.
Amennyiben a "baloldali, liberális túlsúlyt" gazdasági értelemben alá lehet támasztani, nosza, tessék elôkapni a mindenki számára hozzáférhetô piaci adatokat. Kiadói alaptôke, tulajdonosi tôkeerô, példányszám, elôfizetôi adatok, eladott utcai példányszám stb. Több mint kétséges, hogy ezek alapján bármelyik napilapra rábizonyítható a monopolhelyzet, tehát - a törvény által használt kifejezést alkalmazva - hogy gazdasági erôfölényével visszaélne. (Az erôfölény tényét önmagában a törvény nem szankcionálja, hiszen akkor a multinacionális cégeket rendszeresen büntetni kellene.)
A versenyjog felôl tehát nem alapozható meg a médiapiaccal kapcsolatosan semmi néven nevezendô állami intervenció.
Maradnak a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos alkotmányos és törvényi elôírások. Egyenként és összességükben tekintve ezeket - a médiaegyensúlyozók számára -, ha lehet, még lehangolóbb a helyzet. (Nem azért, mert van egy 1986-ban kelt, valóban változtatásra érett, bár módosított sajtótörvényünk, és van egy csapnivalóan rossz médiatörvényünk 1996-ból. Ez utóbbi hibái abban vannak, hogy a közmédiák függetlenségét a valóságban nem tudta létrehozni.)
A véleménynyilvánítás szabadságát a magyar alkotmány a vélemény tartalmára tekintet nélkül védi, és ez magától értetôdôen azt jelenti, hogy mindenfajta vélemény, gondolat, világnézet, irányultság elôtt szabad a pálya. (Feltéve, hogy nem ütközik törvénybe.) A terjesztésre ugyanez vonatkozik. Az viszont nem következik mindebbôl, hogy minden vélemény, gondolat, világnézet azonos eszközök által, egyforma mértékben, ugyanazon intenzitással jusson el a nyilvánossághoz. Ebben a kérdésben nincs és aligha szabható meg egységesen alkalmazható mértékrendszer. Ám ha mégis arra szánná el magát egy vagy több tudor (no meg vidor, kuka és hapci), hogy mértékrendszert alkosson - aminek alapján aztán újraosztható lenne a médiapiac -, akkor azonnal beleütközik az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányába. Ez a szöveg már több mint húsz éve a magyar jog belsô része. A második cikkely így szól:
"Mindenkinek joga van szabad véleménynyilvánításra: ez a jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli - szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más, tetszése szerinti módon történô - keresésének, megismerésének és terjesztésének szabadságát is."
A terjesztés mint a véleménynyilvánítási szabadságok absztrakt jogkörének fontos eleme itt kétféle tartalommal is értelmezhetô. Gondolhatunk rá úgy, mint elvont fogalomra, amely a "másokkal valamiként közölni valamit" tartalommal írható le. A "mások" számát, hovatartozását, társadalmi állását stb. szükségtelen ez esetben tisztázni, miként azt sem kell pontosan meghatározni - túl a közlés módján ("szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában...") -, hogy mit jelent a "valamiként". Aztán következik a nagyon is konkrét tartalom, amely megjelöli azt az eszközt, eszközrendszert, amely által a terjesztés megvalósul. A jogszabályok mindig az elsô értelmezésre alapoznak, a valóságban mindig a másodikkal szembesülünk. Ez utóbbi értelmezés is azonban szervesen beletartozik a terjesztés szabadságának fogalomkörébe, noha a terjesztést mint piaci tevékenységet más törvények is szabályozzák.
A terjesztés tehát nem csupán szellemi tevékenység, de szerfölött nagy gazdasági aktivitást igényel, és nem akármilyen tôkeerôt köt le. Egy helyi lap, rádió vagy városi televízió is tízmilliókban mérhetô költségekkel jár, hát még egy regionális orgánum, nem beszélve egy országos napilapról, rádióról vagy televízióról, amelynek pénzforgalma már csak milliárdokban mérhetô.
Ezen a ponton kapcsolódik össze a véleménynyilvánítás szabadsága a gazdasági szabadsággal és a tulajdonhoz fűzôdô szabadsággal. Aki ezt az együttest - bármilyen meggondolásból - kikezdi, alkotmányos alapokhoz nyúl, és számolnia kell a belátható és be nem látható következményekkel.
Zárszó gyanánt a mostoha ikertestvérekrôl
Az elôzôekbôl talán kitetszik, nincs valóságos jelentése a "médiaegyensúly" szónak. Nincs tartalma, hacsak a szándékot, amelyet kifejez, nem tekintjük tartalomnak. Az értelmezô szótár szerkesztôi azonban bajba kerülnének, ha szócikkben kellene róla egy-két mondatos meghatározást adni. A politika gyakran alkot ilyen szókapcsolatokat. A közelmúltból való a "békeharc" nevű komikus képtelenség, ám a mindennapi szóhasználat számára is kreálhatunk ilyeneket, például bokahurut. Vagy: vízilópintyôke. Egyiknek sincs értelme, bár értelmes szóként hatnak. Ezek a szavak a médiaegyensúly mostoha ikertestvérei.
Vigasztalásul: hosszas tépelôdés után végül találtam egy lehetséges és értelmes meghatározást.
Médiaegyensúlyról akkor beszélünk, amikor a tévéasztal billegô lába alá megfelelô vastagságú, nyomtatott médiát hajtogatunk.
Maradjunk ennyiben.
UNGVÁRI TAMÁS:
Idegen nyelv
Mónika divattervezést tanul, Tas színészetet messze hazájától, a Csendes-óceán partján. Megküzdöttek a vízumukért, olykor feketén vállalnak munkát. Szakmailag valójában egyikük sem kap többet, mintha otthonukban tanulnának. Céljuk aligha a mesterség elsajátítása. A magyar fiatalok új migrációjának célja egy idegen nyelv, legtöbbször az angol elsajátítása. S ami vele jár: szokás, modor, szocializáció. Mónika és Tas a globalizáció úttörôi. Zsigerileg érezték meg, hogy országuk hátránya, az egynyelvűség. Tanítanak ugyan hazánkban mindenféle nyelveket, csak éppen nem tudnak idegen nyelven. S nem is fognak, amíg a második nyelv jelzôje "idegen" lesz.
A magyar elit történelmileg többnyelvű volt. Szent István intelmeiben olvasható, hogy gyenge az az ország, amelynek egységes nyelve s egységes szokásai vannak. Széchenyi István sokak megdöbbenésére idegen nyelven szólalt fel a diétán: magyarul, ahol addig a latin járta.
A nemzetállamok a XVIII. és XIX. század Európájában igazából nem a nemzeti, hanem az állami nyelvért küzdöttek meg. Közömbös, hogyan beszélt a szlovák földműves, a rutén favágó, a zsidó tollkereskedô otthon. Sorsát az államigazgatás nyelve döntötte el, s kisebbségi sorba taszította azt, akinek anyanyelve s az, amellyel a hivatal elôtt instanciázott, vagy a katonaságnál használt, nem volt azonos. Az egynyelvűség párialétbe taszított.
A globalizáció ilyen kisebbségi sorba taszítja azokat a nemzeteket, melyeknek lakossága túlnyomórészt egynyelvű maradt. Az európai közösség tagjai ugyan ragaszkodnak az anyanyelvi tolmácsoláshoz, amidôn nagyobb konferenciákra kerül sor, - Brüsszel tolmácsparadicsom s a költségvetés nagy részét felemészti a fordítás -, de a hétköznapibb "biznisz" nem folytatható idegen nyelven.
Mi is beszélünk már rajta, csak éppen "bennszülött" változatán, ahogyan egykor a karib-tengeri kreolok. Biznisz, dizájn, butik, sop, moné, dzsinsz: az idegen nyelv legrosszabb szubkultúrája azért hódít, mert nem hódíthat az igazi.
Mi lenne hát az igazi?
Az idegen nyelv tanítása csak látszatra technikai és pénzkérdés. Az adott tudásstruktúrában, oktatási rendszerben aligha megoldható. Az idegen nyelv ugyanis csak barátságos talajon virágzik ki, ahol az oktatás középpontjában a kommunikációs készség áll.
A magyar oktatáspolitika a nemzeti alaptantervvel az elsajátítandó tudás minimumát szabta meg. A mindenbôl egy kicsit alapon. Illik tudni, ki volt Kossuth Lajos, mi a másodfokú egyenlet, megúszhatatlan Gárdonyi Géza, az Androméda csillagkép, az egysejtűek és a rajz meg ének. Homunculust se gyártottak különbül.
Ám ahogyan a tudásnak maximuma nincs, úgy minimuma sem. Mi van, ha nem tudom, ki volt Gárdonyi Géza, és nem tudok szolmizálni? Mi van, ha tudom és nem tudok kommunikálni s dadogva, selypegve, habogva s tômondatokban mondom fel az állampolgári adóként rám rótt minimum tudást?
Az Egyesült Államokban egységesen megszabott vizsgakövetelmények mérik a hatalmas ország milliónyi tanulójának készségeit. Úgy is hívják: készségvizsga. S ennek arányai esztendôrôl esztendôre eltolódnak a nyelvi-kommunikációs készségek vizsgálata felé. A matek könnyű, de egyre nehezebb a hasonértelmű és ellenértelmű szavak értelmének firtatása, a mondatrészek elemzése.
A mi oktatási rendszerünkben, meglehet, sokan ismerik egy második nyelv szabályait. Sprechen Sie Deutsch? Hát persze, ein bischen. Aimez-vous Brahms? Ungarische rapszódia. Az anyanyelvi és kommunikációs készségük mégsem fejlôdött ki kellôképpen, s ez bízvást megítélhetô a politikai osztály nyögvenyelôs kommunikációjából, a köz- és magánszolgálati médiumok vezetôinek és szereplôinek zavaros-taknyos fogalmazásából.
Az idegen nyelv elsajátításához az anyanyelv magas fokú ismerete, valamint magasrendű kommunikációs készség szükségeltetik.
Ezt természetesen nemcsak az iskola kínálja. A nemzetállamok egységesítésében, az anyanyelvi kultúra kiküzdésében az újságoknak és a nyomtatott sajtónak kiemelkedô szerepe volt. Még ma, miként korábban is, számos nemzet postája kedvezményes tarifát biztosít a kultúraterjesztésnek. A színházjegy, miként a könyv, leírható az adóból. A nyelv, a kommunikáció, a kultúra kedvezményezett helyzetet élvez a fejlett országokban. Az Internet-hozzáférést bizonyos országokban úgy biztosítják, hogy a helyi beszélgetés ingyenes.
A televíziós kultúra még komolyabb követelményeket állít műsorközlôi és újságírói elé. Az információ itt passzív befogadásra számít, s csak a kiemelkedô s takaros fogalmazás képes felébreszteni az aktív elsajátítás ösztönét. Az elektronikus médiumok a nyelvi készségek kifejlesztésének hordozói lehetnének. A fogalmi pontosság a hírközlés nemzetközi normája.
A globalizáció nem a Coca-Cola, az IBM, a szabad pénz- és munkaerômozgás. Ezeknek ugyanis egy kulturális-kommunikációs világforradalom volt az elôfeltétele a Beatles mindenütt élvezhetô zenéjétôl és üzenetétôl a számítógép univerzalitásáig. A kulturális forradalom nyelveket ápol: a tôzsdei licit, a bináris számítógép nyelvként leírható és úgy is viselkedik. A merkantilista francia filozófus, Turgot, még a pénzt is nyelvként fogta fel.
E nyelveknek organikus alapja az az anyanyelvi kultúra, melynek terjesztése (disszeminációja) elôl az állam lebontja az akadályokat. S akkor megszűnne az az állapot, hogy Magyarországon egyetlen idegen nyelv van: a magyar.