Még mindig nem tudom, melyik volt György Mátyásék palicsi háza. A 19-es forradalom után vonult vissza ide, inkognitóba. Akkor jött Vajdaságba a többi író is. György Mátyás attól kezdve: Szerb György néven publikál.
Újvidéken esik az esô, mondja a pesti rádió. És én itt, Palicsfürdôn, az ég felé emelem az arcomat. Istenem, rettenek meg, lehetséges, hogy én még mindig Újvidéken élek?!
Dudus telefonál. Dühös, azt mondja: elaludta a Pompák királyát. Kijavítom: pampa. De akár a járásszéliek, írtam is róla a Jégzsinórban, csak azt kiáltozza a telefonba: Pompa! Pompa! Mondom, kissé már megfeledkezve a Koszovói lányka körüli bonyodalmakról (nekem adta a nyomatot, a rokonai pedig, akárha el akartam volna lopni, megalázva, visszavették tôlem - persze nem Koszovó, nem a lányka, nem a nyomat, hanem a drága ráma miatt), jöjjön ki hozzánk Palicsra. Felszögeztem a kamra oldalára (Jutka realizálatlan szaunájára) a lila-fehér zománcos Cvec´arska utcatáblát, amit még Újvidékrôl küldött volt utánam. De nem errôl akartam mesélni.
Mert mesélni akartam. Istenem, mesélni (elbeszélni), mint mások. Ám mesémben a TOLNAI, mint Regény Misu bólogatása közepette Kacsó, a másik hajléktalan, szépen elmagyarázta, mindig: fragmentál. Valójában, mondta, ezzel a harmadrendű lexikonnal egy önzabáló mechanizmust sikerült beépítened a prózádba. Stari moj, razjebao si stvar, fejezte be Misu. Mesélni akartam. Igen. De nem errôl.
Tegnap ugyanis, a Danilo Kiř Könyvesházban, Kirbus Miro azt mondta, akar mondani nekem valamit. Miro dr. Tóth (a VMSZ palicsi elnöke) mellett dolgozott a szabadkai korház szemészeti osztályán. Ô vette észre - mindig hosszan, fürkészôen, már-már zavarbaejtôen néz az ember szemébe -, ô vette észre, hogy valami baj van a bal szememmel, ô ajánlott be dr. Tóthoz. Aki aztán hamarosan meg is operált. Nyugdíjba menetele óta Miro felügyeli a palicsi medence vizének minôségét. Gondoltam, következô szemoperációmmal kapcsolatban akar mondani valamit, mert elfelejtettem említeni, minden jel szerint meg kell ismételni az operációt (Istenem, egy leragasztott szemű műítész!), vagy pedig azt akarja megsúgni, mint szokta volt bizalmasan, hogy ezen a héten mikor fogják lecserélni a vizet a medencénkbôl. Éjszakánként ugyanis rendszeresen beszöknek a fürdôbe, elpiszkolják vizét a szomszéd menekülttábor lakói - ki gondolta volna: az idilli üdülôtelep egy napon koncentrációs táborra kezd emlékeztetni. Beleszarnak szegények a medencébe. Egyszer láttam ôket: sűrűn, fej fej mellett a holdvilágban. Suttogva beszélgettek a gôzölgô vízben az ô szép nyelvükön, amely engem a dalmátra emlékeztetett, jóllehet éppen hogy nem emlékeztethetett - állítólag éppen valami hasonló dolog miatt tört ki a háború is, mármint hogy nem egy nyelvrôl van szó... Noha még véletlenül sem akartam siettetni az operációt (Istenem, egy vak műítész!), fürödni sem készültem a szinte forró kismedencében, mégis megkérdeztem Mirót, mit akar mondani? A különös az volt az egészben, hogy különben is sokszor beszélgettünk, de máskor sosem volt szokása elôre közölni velem, hogy szándékában áll mondani valamit. Kissé lesütötte kék szemét, tehát most nem kotorászott tekintetével szemem érzékeny világában, és zavartan motyogta, hogy az édesanyja kér, látogassam meg. Nem értettem. Látogassam meg az édesanyját? De hiszen én eddig még azt sem tudtam, hogy Kirbus Mirónak van édesanyja. Csak azt tudtam, hogy a Miro szülei egykor Palicsfürdôn éltek. (Kirbus szlovén, róla, s a szabadkai szlovén kolóniáról még kevesebbet tudok.) Miért akarja, hogy meglátogassam?, kérdeztem. Fogalmam sincs, mondta. Tényleg, fogalmam sincs. Ilyen mondatot sem hallottam még tôle, ugyanis azon alacsony növésű emberek közé tartozott, akiknek mindenre kész válaszuk van.
De már évek óta rág: hozd el hozzám azt a Tolnait. Kérdeztem tôle, mit akar maga anyukám azzal a Tolnaival? De sosem volt hajlandó válaszolni a kérdésemre. Gondoltam, miért ne lehetnének az én édes anyukámnak is titkai?! Ám most már nem halogathatom tovább. El kell, hogy vigyem magát hozzá. Momentán.
Különös, méláztam el egy pillanatra, valójában ô, Kirbus Miro édesanyja, az elsô ember, aki, amióta - fél évtizede immár - itt élek, ebben a számomra mind ijesztôbb, vacogtató regénybe illô városban, érdeklôdik utánam. Meglehetôsen elbizonytalanodtam. Látni akar egy asszony. Végül bólintottam.
Miro a Barátok templomához vezetett (melynek sűrű homályában gyerekkoromban annyiszor járultam halálos bűneimmel a Fekete Mária ikonjához), majd át a modern építészet szörnyszüleményéhez, a nagyáruházhoz, s ott nem volt idôm pontosan megfigyelni, hol, miféle lyuk, rés, ajtó szippantott is be bennünket a borzalmas labirintusba. Nem számoltam az elágazásokat, le-föl emeleteket, tudtam, egyedül úgysem tálálnék ki, úgysem tudnék visszajutni azíliumomba, ahonnan, naponta megfogadom, többé nem mozdulok, úgysem tudnék visszajutni Palicsfürdôre. Regény Misu jutott eszembe. Aki egyszer - szerbül, mert regény-ügyekben csak szerbül volt hajlandó nyilatkozni, jóllehet rosszul beszélt szerbül - elmagyarázta nekem, vigyázzak, itt, ebben a városban maguk a regényírók a regényhôsök, rideg, hibbant, kleptomániás figurák, s ha nem vigyázol, egy reggel arra ébredsz, azonosultak legszebb metaforáiddal, megfúrták motívumaidat, lebegtetett regényedbe vackoltak.... Mintha az ô szavai visszhangoztak volna a labirintus verejtékezô betonfalai között: Orbane, ulazis u moj roman!
Miro, aki valóban emlékeztetett Ariadnéra, kizárt egy ajtót, kizárt még egyet-kettôt. És ott álltunk édesanyja kis, takaros, jellegtelen garzonjában.
Kövérkés csöpp lény topogott elém. Azonnal egyértelmű lett, ô az eredeti példány, Miro viszont, aki mind zavartabban viselkedett, a másolat, szinte látni lehetett testén az indigóhártya maszatait, amellyel átkopírozták. Alig várta, hogy túl legyünk a formaságokon, hogy megfogjam a csöpp, a baba és az angyal közötti lény, puha, viaszos kacsóját, és máris eltűnt. Hallottam, ahogyan sorban ránk zárja az ajtókat.
A csöpp lény a kifogástalan, slingelt terítôvel takart konyhaasztal, illetve a frissen súrolt hokedli felé mutatott, foglaljak helyet. És már hozta is a csilingelô kávéscsészéket, a csillogó rézdzsezvát. Édes, mondta. Nem baj, mondtam. Életemben a legjobb kávét Mosztárban ittam - és nem a római El Grecóban, mint sokan hinnék, hiszen Rómában mindig ott látnak (jóllehet ott, az El Grecóban én a római erotika bódító alekszandriai nüanszait tanulmányozom): az viszont, az a mosztári kávé, jóllehet nagyon erôs, ám ugyanakkor nagyon édes is volt... Megdöbbentem zavaromon, hiszen ilyen kusza mondatot még írásaimban is ritkán sikerül produkálnom. De látszott, miközben ô is az asztalhoz telepedett, örül, hogy édesen szeretem a törököt... Máris fürkészni kezdett, mint a lánya, matatni, kotorászni szinte, tekintetével a szemem világában. Hirtelen arra gondoltam, fiatalabb korában ô is valamelyik híres szabadkai szemészprofesszor mellett dolgozhatott. Operáció után voltam, operáció elôtt (ahogy Vas István mondja: Vad évek után, vad évek elôtt.) és már a legkisebb megerôltetéstôl is könnybe lábadt a szemem, sírni kezdtem. Sok kellemetlenségem támadt ebbôl, ezért is kerültem újabban a társaságot, hiszen még az is megesett velem, hogy egy-egy sikerültebb kép, festmény, egy-egy eredetibb effektus elôtt is megindultak a könnyeim, elsírtam magam.
Szóval, nyitotta szét addig kaucsukra-viaszra festett, csöpp szívecskét képezô ajkait, maga a Tolnai László öccse?!, kérdezte számomra teljesen váratlan és már-már kegyetlennek tűnô fordulattal. Nem, mondtam. Én semmi rokonságban sem állok a Tolnai festôvel. Az én édesapámat még Kracsunnak hívták, ôseink egyesek szerint oláh, mások szerint cincár, megint mások szerint pedig szlovén származásúak voltak, apám magyarosította a nevünket Tolnaira, bátyám viszont már Tolnai volt, Tolnai Zoltán, ôt lehet, hogy tanította is a Tolnai László, mivel egy évet itt járt gimnáziumban, Szabadkán. Bátyám igen tehetségesen rajzolt (verselt is különben), még fel is merült, az újvidéki iparművészeti iskolába iratkozik, oda, ahol ismert, nagy festôink is sorban tanultak. Ôrzök egy festményét, egy kis múzeumi képet sok, ehetô zölddel, valahol Cézanne és Nagy Balogh között. Kinek a festményét ôrzi?!, nyílt szét, akárha vérezve, ismét a kis szívforma száj. Majd meg sem várva válaszom, minden bevezetés nélkül a lényegre tért. Csak azt vettem észre, hogy a slingelt terítô alatt görcsösen a konyhaasztal lábába kapaszkodom. Félelmem valamiért fokozódott. Rettegni kezdtem, felzokogok. Hiszen én sosem is regénybe kívánkoztam, én mindig is regényt írni akartam, kitalálni akartam a regényhôsöket. De a TOLNAItól képtelen voltam mozdulni; azután pedig, hogy tovább bonyolódjon a dolog, megjelent ez a: Regény Misu, a hajléktalan bandájával...
Mint biztosan tudja, engem a Tolnai László fedezett fel, mondta kopogósan. A Tolnai László fedezte fel? Kit?, kérdeztem elámulva. Hát engem, uram. Igen, a Tolnai fedezte fel?! Említettem, már elôbb is voltak sejtéseim, nem lenne szabad játszani a nevemmel. Különösen édesapám rokonainak a temetésén (akik egytôl egyig megtartották a Kracsun nevet) éreztem fájónak ezt a kérdést. Például, ahogy nyakába borulok egyik kedves kis unokahúgomnak, hogy gyászában osztozzam - ám ôt egyszerűen nem úgy hívják, mint engem. A kibaszott lexikon egyszerűen közénk furakodik. Most, fogalmam sem volt, miért éppen most, de úgy éreztem, leszállt elém az arkangyal, hogy ezért a felelôtlen játékért, csöpp kaucsukszájával, gyöngyfogsorával, átharapja torkom. Igen, mestereim az irodalomban, Koncz és Danilo Kiř is mindig óvtak a játéktól, számtalanszor jelezték, mennyire csodálják az én fluiditásomat, líraiságomat, diszperzív, többivarú esszéizmusomat, jóllehet csak késôbb, már keserves haláluk után értettem meg, dicséretükben valójában kemény bírálat rejlett... És lám, a büntetés, egy kaucsuklénynek álcázott arkangyal képében, valahol egy verejtékezô betonlabirintus mélyén: utol is ért.
Csodagyerek voltam, hajolt még jobban az arcomba, éreztem, ahogy gyér hajam közé fújja enyhén asztmás, ám általam még sosem tapasztalt forróságú leheletét. Megrettentem, mi lesz, ha ez a kevéske, kese hajam is lángra kap. (Istenem, egy vak, kopasz műítész!) Csodagyerek voltam, mindössze: l3 éves. A Tolnai László már l3 éves korában felfedezte Önt? Igen. Pazar cikkek jelentek meg rólam az újságban:
Polgár Baba, a csodagyerek
Tetszik ôrizni egy ilyen cikket?, kérdeztem, ugyanis már kezdtem félni, a 13-as számtól, különösen amióta azt olvastam a Magyar Lexikon Bik-Bz kötetében, igaz, se a TOLNAIban, sem druszámnál, Herman Ottónál, nem ellenôriztem, hogy a pacsirtának mindössze 13 napra van szüksége ahhoz, hogy kikeltse tojását. Sehogyan sem értettem a Teremtôt, miért éppen 13 napot adott a pacsirtának, miért nem többet, vagy kevesebbet?! Miért nem 100-at, vagy l-et?! Volt idô, amikor éppen itt, a pacsirta költési idejének meghatározásánál, véltem lehetségesnek a Teremtô tettenérését, elkaparintását. Lehet, hogy Duchamp mindezt, mármint, hogy a pacsirta 13 napot kapott a Teremtôtôl, tudta, azért választotta éppen a 9l4-es elôtti 9l3-as évet?! Szó nélkül kihúzta az asztalfiókot és elébem csúsztatott egy kis sárga újságkivágást:
Polgár Baba, a l3 éves csodagyerek
Az újságból egy kaucsukbaba nézett rám, az, amelyet eddig csak félelmem imaginált. A fekete, szinte kátrányszerű nyomdafesték, valamint drótkeretes szemüvege ellenére is egyértelműen látszott - ömlött rám, mintha lett, dán, észt lányokkal esett dolgom, elviselhetetlenül kék, rézgáliclé tekintete...
Lerajzoltam a Greta Garbót. A Greta Garbót?, ámultam el ismét. Nahát! Istenem! Le tetszett rajzolni a Greta Garbót, akinek az arcáról a Szabadkán és Palicsfürdôn katonáskodó Balázs Béla olyan felejthetetlen sorokat írt! Hol tetszett találkozni Greta Garbóval? Sehol. Nem tetszett találkozni vele? És Balázs Bélával? Sosem hallottam a nevét. Nagy, szecessziós, öngyilkos festônk, Farkas Béla szép, muzsikus édesanyjának udvarolt... Kicsoda? A Balázs Béla. Mindig is feslett volt az élet Palicsfürdôn, jegyezte meg szinte csak magának. Nem tetszett találkozni a Greta Garbóval? Nem. Az újságból rajzoltam ki. Kirajzolta? Az újságból tetszett kirajzolni? Igen, de számtalanszor megnéztem a filmjeit is. A Krisztina királynôt például 20-szor. Aztán Oláh Sándorhoz (Pechán és Farkas mellett legfontosabb festônk, ha jól tudom, Kosztolányiék osztálytársa, késôbb ô ismeri fel Csáth fűvel beszórt hulláját azon a bizonyos parasztszekéren, a városháza elôtt - szerb katonák hozták be a határról, fogalmuk sem volt a borzalmas tetem kilétérôl, minden bizonnyal azért tették közszemlére) jártam órákra. Majd szerelmes lettem. Szerelmes? Igen, szerelmes. Az Oláhba? Az, ha jól emlékszem, töksüket volt egész életében. Nem az Oláhba. Hozzá csak órákra jártam.
Egy óriás padlizsánt kellett festenem, miközben állandóan azt üvöltötte: Indigó! Indigó! Indigó! Maga vak, angyalkám?! Mélyebb indigót! Mélyebb indigót! Az öreg annyira üvöltött, hogy végül térdre esett a műterem közepén és a mennyezetre meresztett tekintettel, összekulcsolt kezekkel üvöltött tovább, amíg be nem szaladt a család: Mélyebb indigót! Istenem, mélyebb indigót! Mélyebb indigót! Amikor pedig lilára festettem a padlizsánt, még jobban felbôszült. A padlizsán, angyalkám, se nem lila, se nem indigó... csak átmerül rajtuk...
A Tolnai fedezte fel, de az Oláh tanította? Igen, azt mondta a Tolnai, hogy neki éppen elég a felfedezés dicsôsége, bajlódjon magával a Sanyi - ô müncheni diák. És akkor szerelmes lett?, kezdtem ismét tapogatózni. Nem az Oláhba. Nem, mondta. Nem a Tolnaiba, mondtam zavarodottan, mint mindig, ha a nevemmel kell élnem. Nem, mondta még metszettebben. Hát akkor kibe tetszett beleszerelmesedni? kérdeztem kissé fellélegezve. Hát, mondta mélyet lélegezve, nem is tudom, hol volt az a mélység, abban a kis lényben: a Hegedűs Bitte Dánielbe! Kivárt. Én meg zavartan próbáltam leplezni, hogy bizony most hallom elôször ezt a nevet is. A Polgár Babát is, meg a Hegedűs Bitte Dánielt is. Szegény asszony, kit hívatott fel magához?! Mert az igazság az, amatôr lexikográfikusi ambícióim ellenére, én nem csak a Polgár Babát, meg a Hegedűs Bittét nem ismertem, hanem valójában magát a Tolnai Lászlót is kifelejtettem az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKONból.
A bátyámat, mondom, több mint valószínű, tanította. Feleségem is találkozott vele. Az aggok házában filmeztek, és éppen az ô képei voltak kiállítva. Az Ivanyos bácsiék barátkoztak vele. Több rajzával találkoztam: Agbaba Boro, gyerekkorunk mitikus figurájának (akit késôbb Párizsban is meglátogattunk) téglagyáros édesapja; a Niagara mellett elhunyt szabadkai levéltárosnak, Magyar Lászlónak, messze híres pálinkafôzô édesapja etcetera. Ezek a kis ceruzaportréi (még nem sikerült megállapítanom, milyen ceruzát is használhatott, az ácsceruza és a grafittömb között ingadozok egyenlôre) abszolút szolidak. Részei művészetünknek, talán az egész egyetemes (Istenkém, segíts!) magyar képzôművészetnek. Egy idôben minden bizonnyal ebbôl élt. Érdemes lenne összegyűjteni 20-30 ilyen semmis, kis (mert semmis, kis dolgokat, mondtam már, nem lehet mesterségesen csinálni, csak ilyen tragikus sorsú marginális figurák hagyatékából áshatók elô) portrét és megjelentetni. Amikor Szabadkára költöztem, mindenki természetesnek találta, azért beszélek annyit a képzôművészetrôl, szinte már konkurálva a város műtörténészével, a szabadkai szecesszió feltámasztójával, Bojan Bem évfolyamtársával, Duránci Bélával, azért kontárkodom minden képzôművészeti vonatkozású dologba, mert Tolnai László fia, vagy testvére vagyok. De voltak olyanok is, akik magával az ismert bohém, középiskolai rajztanárral azonosítottak. Egyszer egy öregúr azt mondta, hogy tanítottam a fiát, aki szabad idejében még ma is csendéleteket komponál, órák hosszat képes a drapéria beállításával motyogni, bizonygatva, hogy a drapéria a lényeg... A világ az Isten drapériája, idézte az öregúr Tolnai, illetve hát az én, úgymond nevezetes szavaimat. Gyakran ott rothad a csendélet, lefolyik az asztalról, de akkor sem szabad hozzányúlnunk, mert Ön, mármint a Tolnai úgy tanította, a csendéletnek érni kell, sôt az sem baj, ha finoman rothadni kezd. Feleségem, mesélte tovább az öregúr, többször kiabál, hogy majd a Tolnai levakarja ezt a rothadt csendéletet a csipkérôl, a matyóhimzésrôl! Lassan, szégyenlôsen kezdtem felvállalni a dolgot. Elhatároztam, meglátogatom a Tolnai familiát Bácsszôlôsön, ahol egykor pezsgôgyáruk volt. Valaki arról mesélt, az öccse öngyilkos lett, mert szép feleségének Tito félkezű fia kezdett udvarolni... Tito félkezű fiával is elkezdtem foglalkozni; közben akkor már Sztálin fiával is... De mondom, még sehol sem tartottam, amikor Miro felvezetett édesanyjához, Polgár Babához. Ám Polgár Babát nem zavarta tudatlanságom, felsült lexikográfusi mivoltom, mármint hogy egészben próbáltam lenyelni a TOLNAIt, örült, hogy végre egy ember a láthatáron, aki noha mit sem tud Tolnai Lászlóról, Hegedűs Bitte Dánielrôl, valamiféleképpen mégis szélesebb horizontokon mozog, élt Újvidéken, egyszer Belgrádban is megválasztották valaminek, az Adria szerelmese, sôt olykor még Pesten is elôfordul, volt, aki már a pesti tévében is látta, ahogy sétál a palicsi ködben és orrhangján motyog valamit, érthetetlen járásszéli nyelvén. Polgár Babának hallgatóságra volt szüksége. S azt, hogy én jó médium vagyok, azonnal megérezte. A szeme, megfigyeltem, noha saját könnyeimen keresztül (felidézett öngyilkos barátaim miatt kezdtem el valóban sírni, ô persze Miro lányától értesült szemoperációmra gyanított továbbra is, legfeljebb arra, hogy lényével-múltjával hatott meg ennyire, mert Tihamér után eszembe jutott Kovács Tóni is, a zseniális ó-kanizsai szobrász, aki térdepelve akasztotta fel magát), mintha valaki még egy marék rézgálicot dobott volna bele, szinte káváján kívülre buggyant, el is húztam a kezem, nehogy leforrázzon, mint az oltott mész teje, amikor kiejtette Hegedűs Bitte Dániel nevét. Többé képtelen voltam elviselni világoskék tekintetét. Inkább a falon csüngô képeire próbáltam összpontosítani, de lábasokat, virágokat ábrázoló csendéleteibôl is ugyanaz a kék sziké hasított a szemembe. Holnap jelentkezem dr. Tóthnál, határoztam el.
Felmentem a Hegedűs Bittével Pestre, folytatta, kacsójával elsimítva a mind nedvesebb, slingelt terítôt. De a következô évben már be is hívták katonának. Kivitték a frontra. Az oroszra természetesen. A végtelen kék hómezôk... És ô, lévén mindig tetôtôl talpig úriember, szépen, jóllehet egy szóval sem kértem, hogyan is kértem volna, hiszen halálosan szerelmes voltam: visszaadta a szabadságomat. Hazautaztam Palicsfürdôre. Késôbb az apja, aki mozdonyvezetô volt (így is kerültek a pécsiekkel Szabadkára), utánam hozta a kékselyem paplanomat. Jöjjön, fogta meg a kezem arkangyali erôvel, és bevezetett kis, fülkeszerű hálószobájába. Az ágyra mutatott. Térdkalácsaim összekoccantak, mint mindig, ha sorsdöntô pillanatok következtek be életem folyamán. Ott ragyogott a kékselyem paplan. Köztudott, hogy szerénységem egyik fômunkatársa volt annak a kékrôl szóló monográfiának, amelyrôl Rilke tett elôször említést, majd utána Rene Char (igaz, anyagomat késôbb megkíséreltem komplett beolvasztani a TOLNAIba, de az a füzet is elkallódott), az is köztudott, hogy a fokföldi ibolya kapcsán is végeztem némi kutatásokat Az azúr bazedov című, a tekintélyes Pannonhalmi szemlében megjelent dolgozatomban, e kis babapaplannak anyaga-színe, hogy egyszerűen fejezzem ki magam, mégis taccsra vágott.
A háború után, folytatta, ahogy visszavezetett a konyhaasztalhoz, közben egy megvetemedett papundeklire festett, Önarckép című búzavirágcsokrot csúsztatva elém a slingelt terítôn, Hegedűs Bitte Dániel a Magyar Nemzet varsói tudósítója lett. A Piros sárkányban különben megírta életét, meg szépen Szabadkát is. Nem olvasta a Piros sárkányt?! nézett tök üres pofámba. Nem, mondtam, szégyenszemre (a szó szoros értelmében a szégyen sötét hályoga csúszott a szememre), most hallok róla elôször. Akkor a verseit sem ismeri?! Pedig Miro lányom azt mondta, maga nem csak képekkel foglalkozik (azt is megsúgta nekem, hogy egy idôben maga vezette Firenzében a Casa Buonarrotit, meg is mutatta Michelangelóról írt nagy tomusát), hanem verseket is ír... Maguk nem szokták egymás verseit olvasgatni? Hangosan felolvasni? Akkor maga a Mint levél a szélben című Hegedűs Bitte Dániel-kötetet sem olvasta?! Ez valamikor nem így volt. A költôk olvasták, hangosan felolvasták egymás verseit. Legközelebb majd szavalok belôle magának. Tudja, próbált segíteni, idôt adni, hogy kikecmeregjek ismételt megszégyenülésembôl, Palics valamikor nagyon pletykás egy hely volt... És azt tudja-e, hogy Munk Artúrnak, a regényírónak (a Titanic segítségére sietô Kárpátia orvosának) a felesége, Weil (Dublveil) Erzsike, a szobrásznô, nem más, mint: Polgár Baba húga. A Polgár Baba húga? Igen: a Polgár Baba húga. Férjérôl készült öklömnyi büsztje ott van Csáth és Danilo Kiř között, a Biztosító Intézet elôtti parkban... Sírnom persze már nem volt érdemes. Meg is jegyezte, ez egy új dolog a számára, hogy a mai költôk ilyen picsogósak. Pedig hát Weil Erzsike szobrát jól ismertem, egyszer mint a Kiř-szobrot koszorúzó küldöttség tagja, jól szemügyre vettem mind a három szobrot. Kis szép, nagy lófejét, Munk Artúr öklömnyi orvos-kobakját, Csáth már a patina és a galambok dizentériája által igazi szoborrá érlelt fizimiskáját... Sôt még Lifka Sándorról készített kis büsztjét is jól ismertem, hiszen sokat foglalkoztam Lifka nevezetes 913-as palicsfürdôi filmvetítésével, amelyen dr. Brenner is ott ült Olgával, az elsô sorban...
A nehéz, háborús éveket, mint varrónô éltem át, mesélte az evôeszközök közül fotókat varázsolva elô. Esküvôi ruhákat kreáltam. Ma is tervezek selyemmellényeket. Majd magát is megajándékozom eggyel. Szerencsémre, nagy szerencsémre, a világon talán senki sem szereti annyira a selyemmellényeket, még a gazdag tollas cigányok sem, mint a bunyevácok. Mutatja a mellények terveit, a külön kinagyított virágokat. Válasszon, tolta közelebb a vízfestékkel készült óriás virágfejeket. Húga, Erzsike, minden jel szerint inkább kicsinyít, ô, Polgár Baba pedig, minden jel szerint, inkább: nagyít. Azt hiszem ez a bordó bazsarózsa jól állna magának. Fedi az egyéniségét. Egy satírozott, óriás bazsarózsa úgy érzem, fedné. Egy satírozott óriás...
Mondtam már?, kapta fel hirtelen a fejét. Mit?, kérdeztem halkan, immár a végkimerülés határán. Mondtam már, hogy én vagyok Polgár Baba, a 13 éves csodagyerek? Igen, tetszett már mondani. A férjem hallani sem akart a festészetrôl. Csak most, a halála után tértem vissza az ecsetekhez. Ha virágot kapok, lefestem. Kétszer is. Kétszer is?, kérdeztem. Igen. Frissen, azon nyomban. És kidobás elôtt, már hervadtan, bűzösen. Ezt a piros rózsacsokrot születésnapomra kaptam. Ezt a büdöskét már nem is emlékszem, ki küldte. Ezt a fokföldi ibolyát a szombatista kertészek küldték a sávból, üzenték, fessem le, vonjam ki egyedülálló kékségét, hátha közösen még fokozhatnánk azt... Fokozhatnának - mit? A fokföldi ibolya kékségét...
Már alkonyodott, de Polgár Baba csak szedte elô maga mögül a virágcsendéleteket. Számoltam ôket. Immár teljesen vakon. A l00-adiknál tartottunk, amikor fölálltam, hogy nyújtózkodjam egyet. Féltem Polgár Babának, ennek a rézgáliccal teli kaucsuklénynek, egyáltalán nincs is lakáskulcsa. Miro pedig, többé talán nem is fog a verejtékezô betonlabirintusba merészkedni.
Regény Misu hangját véltem hallani ismét:
Orbane stari, jesi u mom romanu!
Hátat fordítottam a virágcsendéleteknek. Megígéri nekem, kérdezte akkor, abbahagyva a képek halmozását, felemelve tömpe ujjacskáját, megígéri, hogy elolvassa Hegedűs Bitte Dániel Piros sárkányát? Megígérem, mondtam immár halálra rémülve. És ígérem azt is, csúsztattam térdem a padlóra, ígérem a Mint levél a szélbent is meg fogom szerezni. És betéve megtanulom.
Már szuroksötét volt, amikor elengedett.
Ha jön, hármat tessen kopogni az ajtófélfán. Az ajtófélfán? Igen. Ne az ajtón. Az ajtófélfán. Az ajtón mindenki kopoghat. Kobaltselyem pruszlikjából kék szalagra kötött két rézkulcsot vett elô.
A verejtékezô betonfalak teljesen átáztatták köpenyem. Beleestél a Vértóba?, kérdezte feleségem, amikor végre valahára, ha nem tévedek, másnap, hazakeveredtem.
Otthon, szégyenlôsen, Hegedűs Bitte Dániel után kezdtem szimatolni könyvtáramban. A Kortárs Magyar Írók Kislexikonában se a B, se a H alatt nem találtam. A Spenótot persze elvitték magyar szakos rokonaim. Ám a Költészet pótköteteiben végre rábukkanok a nevére, ugyanis Örvös Lajosról írt, az 54-es Csillagban megjelent kritikáját jegyzik. Örvös nevével természetesen nem elôször találkozom, antológiákban gyakran rálapoztam, de sajnos sosem is idôztem, feledkeztem el nála, sosem is akadtam fel, mint horgon, valamelyik során, strófáján, tehát most gyorsan, mohón elolvastam a pótkötet róla szóló sorait. Így, legalább, már van némi elképzelésem, a költôk közül Hegedűs Bitte Dániel kihez állt közel. A baj az, hogy még a Sôtér-féle antológiám is Pesten van (biztosan Toldalagi-stúdiumaim miatt), amely, mivel Kormosé sosem is készült el, egyik kiindulópontom. Vas antológiájában (Magyar remekírók) sem találtam nyomát. Pesten elsô dolgom lesz felvágtatni a Széchenyibe, s lekérni az Örvös-életművet, megkeresni a Piros sárkányt, annál is inkább, mivel valóban érdekelnek a pécsi emigránsok: Dobrovic (Hangya tanára, apja szinte), de hát Szenteleky-Stankovic és György Mátyás - alias Szerb György is például.
1905-ben Csáth recenziót ír egy Hegedűs-Bitte Gyula nevű író Strófák három macskáról című könyvérôl. Máris elhatározom, nem csak a Mint levél a szélbent fogom megszerezni, hanem a Strófákat is - teljesen új alapokra fogom helyezni a költészettel való idôtöltésemet, stúdiumaimat, ezután csak azokat a költôket fogom olvasni, akiktôl eddig semmit sem olvastam, annál is inkább, mivel a festészetben már rég átálltam a minoris kismesterek, az elhasznált, félredobott senkik, a félévszázados magányban piszmogó, büszkén duzzogó, avagy már gutaütött marginálisok tanulmányozására (ugyanis mindinkább az a meggyôzôdésem: ôk, és nem a trendeket, divatokat követô nagymenôk, az azokat opponálók kórusa a titok, a keserves lét titkának letéteményesei) - és ha legközelebb látogatást teszek Polgár Babánál, a 13 éves, rézgáliccal teli kaucsuklénynél, meglepem, elbűvölöm új, irodalmi ismereteimmel, sôt ünnepélyesen azt is meg fogom ígérni Polgár Babának, hogy nem csak az ô részére, ami természetes, hiszen Balázs Béla színvonalán, ami, ha nem tévedek, a mai napig a maximum, lerajzolta Greta Garbót (még azt is szépen látni, hol tört ki a kislány ceruzájának a hegye, mert Garbót, egészen bizonyosan nem grafitröggel rajzolta), hanem Hegedűs Bitte és Örvös számára is, derekasan megharcolva helyükért, terjedelmes szócikket írok, ha kell egyetlenegy soruk, strófájuk, életük egyetlen lobbanása, bukfence, tragikus banánhéja alapján, az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKONba.
Zuglóból buszoztam a 7-essel a Thökölyn végig. Már elhagytuk a Hungáriát, amikor eszembe jutott, hogy Jutka és édesanyja 56-ban itt, a Stefánia és a Thököly sarkán lakó rokonainál vendégeskedtek. Mire mi rendszeresen kezdtünk feljárni Pestre, ezek a rokonok elhaltak. Egyszer, az Ilkovicsból jövet, Jutkával még a ház udvarába is belopakodtunk. Valójában csak egy papagájra emlékezett, amelyik a Szózatot szavalta. Érdekes, késôbb még számomra is ez a papagáj jelentette 56-ot. Hiába ismertem személyesen is 56-osokat, hiába olvastam el mindent a forradalommal kapcsolatban (Angyal kövét, amelyrôl Eörsitôl hallottam elôször, s késôbb olvastam is a könyvében, igen, valójában az a kô volt számomra a legcsodálatosabb momentum, de hát azt Jovánovics zseniálisan megtalálta - lám, az elôbb Gálit is angyalnak neveztem) mégis a föltételes reflexem, ha 56 került szóba, minden alkalommal ezt az aranyos házaspárt hívta elô, ahogyan nagy titokban tanítják papagájukat, ahogyan a forradalom elôtt és után bujtatják, nehogy valaki meghallja. Még az is megfordult a fejemben, errôl a kis papagájról írjak drámát az egyik 56-os pályázatra, amelyen majd különben vajdasági írótársaim közül nem egy díjat is nyer. Kedvem lett volna leszállni és ismét körülszimatolni abban az udvarban. Ilyenkor a legszebb a vadszôlô. Körülszimatolnék és talán még arra a bambuszkalitkára is rábukkannék, a Szózatot szavaló papagáj csontvázával, a vadszôlô vérvörös függönye, Niagarája mögé rejtve. Egy angol gyarmati kalitka, amely már maga is gyanús volt a szocreál kalitkák idejében. Szívforma kis tükre természetesen már rég megvakult. Semmit sem tükrözött. Harangforma csengôjének nyelvét a rozsda, valami borzalmas rák ette meg. A vadszôlôlevélszínt talán, motyogtam, külön hely illetné meg a színek között. Közeledtünk a Keletihez. A forgalom észrevétlen megsűrűsödött, lépésben haladtunk. A busz üvegéhez nyomva zsíros-verejtékes homlokomat, a Thökölyt néztem, a pesti konfekció mindig is lihegô átváltozásait tanulmányoztam.
Amikor észrevettem egy fiatalembert a tömegben. Okos, illetve tiszta arcára lettem figyelmes, meg arra, hogy semmi olcsó, butikos konfekciós gönc nem volt rajta. Meg persze a koreográfiájára figyeltem fel: arra, hogy ô másképpen közlekedik ott, a Thökölyn tülekedô tömegben. Másképpen lépked. Hiszen éppen errôl van szó. Másképpen kellene tartani fejünket. Másképpen emelni kezünket. Másképpen rakni lábunkat. Másképpen beszélni. Állni, ülni az asztalnál a bor és a kenyér mellett.
Csak ahogy jobban odafigyeltem, vettem észre mirôl is van szó. Átlátszó műanyagzacskóban: aranyhalat szállított. Több vizet találtak önteni a zacskóba, mint amennyire egy csöpp aranyhalnak szüksége lenne. Ez különben mindig így történik, még egyszer sem láttam, hogy mondjuk egy deci vízben szállítottak volna díszhalacskát. Minden dísz- illetve aranyhal hazaszállítása izgalmas kíntorna. Mozgásszínház. (Nagy József óriási akváriumának a rue Poincare-i csigalépcsôn való leszállítása jutott eszembe, meg Miki rokonom l8 kilométeres éjszakai menetelése az akváriummal, Zenta és Magyarkanizsa között...) A zacskó lassan hosszú csôvé nyúlt. A halacska függôlegesen mozgott. Párhuzamosan haladtak velünk. A fiatalember is verejtékezett. Ahogy kis pihenôt tartva megtörölte homlokát, felpillantott rám. Meghökkent, minden bizonnyal afféle akváriumi lénynek tűnhettem én is. Agg aranyhalnak, akit nem dobtak vissza. De nem volt ideje rám, a ruganyosan mozgó zacskóra, műanyagcsôre kellett koncentrálnia, arra, ha netalán szétpukkad, megmentse a halacskát, ha másként nem, saját szájába dugva. Mindig foglalkoztatott a szájban tartott aranyhal - és a szájban tartott zsilett mibenléte, mármint hogy hogyan is vannak ezek a dolgok, valójában még semmit sem sikerült megtudnom, s azt sem értem pontosan, e két motívum miért is került nálam ilyen szorosan egymás mellé. Arra gondoltam, körbe kellene járnom a pesti akvaristákat, díszhal-árusokat és elmagyarázni nekik, kisebb zacskókkal, kevesebb vízzel liferálják az aranyhalacskákat. Ez például egy nekem való foglalkozás lenne - Pesten. Már elhagytuk a Murányit, közeledtünk a Hernád utcához, amikor, noha ez egyáltalán nem jellemzô rám, én tényleg egy semmis, halk jelenség vagyok, elkiáltottam magam: Vigyázz!
A busz utasai mind felém fordultak. Még a sofôr is. Mosolyogni próbáltam. Én, ha nem sírok, mindig mosolygok, édesanyámtól örököltem ezt a tulajdonságomat (Vitéz Mária nénénk még a koporsóban is mosolygott), de most egyszerűen nem ment. Majd magyarázkodni kezdtem. A bal oldali sarokházra mutattam. Nemrég (valójában egy-két éve) ott, annak a vaskereskedésnek a kirakatában, mondtam: egy fakír feküdt. Hetekig. Ott élt. A kirakatban.
Értetlenül bámultak rám. A busz mellett lépkedô aranyhalas férfi is észrevette, hogy valami történt velem. Szerettem volna jelezni neki, ne énvelem törôdjön, a halra vigyázzon. Már többen figyelték az áttetszô csôben liftezô, bukfencezô aranyhalacskát.
Itt feküdt, mutattam a kirakatra, amely most üres volt. Puszta. Talán mindig is üres, fenntartják a fakír számára. Ez a puszta az otthona. A fakír otthona. Visszajár. Vidéken, külföldön vendégszerepel. Minden bizonnyal már a Váci utca és a Mariahilferstrasse kirakatrendezôi is alkalmazzák. Itt feküdt, ismételtem. Heverészett. Ebben a pusztaságban. Valami miatt átforrósodó sivatagban. Elhallgattam, féltem ugyanis, a sofôr kiteszi a szűrömet. Mind több az ilyen prédikáló figura a buszokon. Még csak az kell, súgta az egyik hölgy a barátnôjének, hogy férfitagját is megmutassa: kezembe nyomja! A múltkor, a 2-es villamoson, miközben a Dunára feledkeztem, egy rühes hajléktalan a kezembe nyomta. Elôbb azt hittem, magammal hoztam az esernyôt, s annak enyhén görbe, műanyag fogantyúját szorongatom, nehogy ellopja tôlem az a mellettem álló rühes hajléktalan. Amikor otthon elmeséltem esetemet a férjemnek, folytatta a nô, egy pillanatra sem véve le rólam tekintetét, azt mondta, pisztolyt vásárol. És szép sorban lôdözni kezdi ezeket a rühes kutyákat.
A Hernád utcában laktunk akkortájt, a Szvetter Center szívében, közel a Garay piachoz. Estefelé gyakran lesétáltam a fakírhoz. A másik oldalról figyeltem. A Keleti kurvái nem tudták eldönteni, új strici, vagy új rendôr jelent-e meg a színen. Számukra, különös mód, egyáltalán nem létezett a meztelen heverészô fakír. Gyakran elsétáltam elôtte. Nem nézett föl rám, de mintha már ismert volna. Én voltam az egyetlen ember, aki észrevette. Nemcsak a Keleti kurvái, még a közeli gimnázium tanulói számára sem jelentett szenzációt. Talán ha majd egyszer fakír is szerepel valamelyik tévésorozatban, népszerű műsorban. Pedig a kurvák is felhasználhatták volna reklámcélokra. Szeretkezhettek volna vele ott, a szöges ágyon, a kirakatban. (Nem tudom, van-e olyan kupleráj, ahol a fakír szöges ágya is szerepel a kellékek között?) És a diákokat is levezethették volna az iskolából, mondjuk, ha Ázsiát, vagy éppen: a TOLNAIt tanulják...
Új ágy lehetett. Nem valami barkácsmunka. Gyárinak tűnt, sôt formatervezettnek. Az sincs kizárva, valamelyik ismert formatervezô (desinger) computere álmodta meg. A szögek egymástól egyenlô távolságra, szabályos sorokban ragyogtak. Létezhet fakírágy-gyár? Vagy a fakírágy kisiparosi munka marad örökre? Igen, ragyogtak a szögek. Megfigyeltem, leellenôriztem, egyik sem kezdett még rozsdásodni. Ezek szerint sehol sem szúrta át a fakír bôrét, sehol sem hatolt a húsába. Elhatároztam, ha hazautazom Palicsfürdôre, elsô dolgom lesz a TOLNAIban (és a többi lexikonban is, persze) áttanulmányozni, kijegyzetelni a Fakír címszót. Biztosan eljön az idô, amikor majd a modern kutatók, filozófusok közül valaki a fakírnak is szentel egy tanulmányt, amilyen például az általam éppen most olvasott, izgalmas könyv a szerájról: Structure du sérail, amelyben, az Althusser- és Derrida-tanítvány, Alain Grorichard, részletesen foglalkozik a törpékkel, némákkal, eunuchokkal.
Az ágya mellett, kissé félredugva egy alumíniumtányér látszott. Sajt és kenyérhéj volt rajta. Egy alkalommal még azt is láttam, ahogyan egy csapzott egér közelít a tányérhoz. Volt, amikor a városból baktatva hazafelé, éjszaka is vetettem pillantást a fakírra. Persze mindig csak diszkréten. Ezért is nem tudok izgalmasabb részletekkel szolgálni. De a család még így is megrótt: ahelyett, hogy bekapcsolódnál a pesti irodalmi életbe, szerkesztenél, elôadnál, kiállításokat rendeznél, berlini ösztöndíjjal próbálkoznál, te ilyen kvázi stúdiumokat folytatsz a Thökölyn.
Az ágy üresen ragyogott.
Ô a régi üzlet közepén állt, a homályban, akár egy bábu. Körülötte ládákban, dobozokban, fiókokban minden mennyiségben ólmos vagy lila szögek. Talán új ágyról álmodozott. A polcokon kalapácsfejek, olajos papírban fűrészlapok, reszelôk, ráspolyok, harapófogók, karikák, láncok. Meséltem már, a börtön után édesapám a Sárga-házzal (ahol most krajinai menekültek laknak) szemben lévô vaskereskedésben, a Gvoćdjarban dolgozott. A Melankólia angyala jutott eszembe, az angyal körüli szögek, a harapófogó, a fűrész. És persze az a vasgolyó is, jóllehet a boltban sehol sem láttam vasgolyót. Pedig vettem volna egyet. Hiszen kedves költôm is egy ilyen vasgolyóval tornászott verseiben. Igen, szeretnék egy olyan ágyúgolyóra, kugligolyóra emlékeztetô, valójában misztikus rendeltetésű vasgolyót. Dürertôl és József Attilától származhat (mint a vitrin is például):
Acélgömbbe tömített egyedülvalóság...
Minden bizonnyal azért fékeztem le egy pillanatra ezeknél a tárgyaknál, költôi kategóriáknál - vitrin, acélgömb -, mert éppen ezek azok, amelyeket legjobban csodálok Pilinszkynél.
Amint az aranyhalas férfi a vaskereskedés üres kirakata elé ért, ismét el akartam kiáltani magam, vigyázzon: Szögek! Noha szög már sehol sem volt. A nagyhírű vasasboltot éppen felszámolták. Talán majd fitnessgépeket fognak árulni benne a felújítás után. A fitness pedig még nem inkorporálta a fakírágyat mint olyant. Persze a fakír még olykor vissza-visszatér. Minden bizonnyal azért éppen ide, mert közel van a teherpályaudvarhoz, könnyen ide tudja szállítani ágyát. De nem kiáltottam. Behunytam a szemem és csak a Blaha elôtt nyitottam ki, ahol leszálltam, hogy átüljek a 4-6-os villamosra.
(Befejezés a következô számunkban)
Ki gondolta volna, hogy a tévé is állat. Négy lába van, farka a falba dugva, el nem tud szabadulni az istenért. A képernyôn begyűjtött portól eltekintve szobatiszta. De a hátulján szuszog a lámpáknál, bizonyos szagot áraszt, emészti az áramot. A bekapcsoló gombja színarany (sárgaréz), a többi színezüst (alumínium). Folyton a kedvenc filmemet sugározza, az Odüsszeuszt, a móbidikket és A félelem bérét. Mindegyik alkalmas a továbbálmodásra. Odüsszeusz a bálna hátán lovagol, abból ömlik a glicerin és a tengerbe hatalmas lyukakat robbant. Fojt. köv. A nagydarab egyszemű csávónak vesznie kell, nem sokat ér az élete, ez már látható. Ha valaki megeszi az embert, annak ki kell szúrni a szemét. De Odüsszeusznak könnyű dolga volt, mert ha a nagydarab férfinek két szeme van, ordít ugyan, de a karó mellett a másik szemével ellát, és nem fésülgeti a bárányokat, hanem Odüsszeuszt és bandáját jól megkergeti, megeszik néhányat, amíg el nem rontja a gyomrát a sok csontos és büdös emberrel. De ha mondjuk tényleg két szeme van a nagydarab csávónak, mit csinált volna Odüsszeusz? Akkor viszont fel kellett volna áldoznia az egyik emberét, akit bekennek méreggel. Kisorsolják, megegyeznek, ha hazaérnek, aranyból állítanak neki egy szobrot, amint az óriás hasából elômászva kihozza annak szívét, és megígérik neki azt is, hogy nem fognak utazni a feleségére, nem fognak utazni, az szent, csak egyszer érjenek haza. Jól van, kiáll Odüsszeusz barátja a nagydarab csávó elé: Hé, te, nagy mamlasz, apádnak nem volt rendben a génállománya, hogy így megnôttél? Olyan ronda vagy, hogy ha ledobnak a Taigetoszról, visszapattansz! Az óriásnak se kell több, lenyeli a mérgezett embert, aki aztán ott bent a forró hasnyálmirigyben megcsinál magán egy harakirit. Szumma kum laude. Odüsszeuszt csalogatják a csajok, csajszirének, ha, ha, ha, ha lett volna köztük egy férfiszirén, talán kötélnek áll. De nem, Odüsszeusz hűséges, ezért bedugatja a többiek fülét. Az jobb neki. Kikötözik, eszi a penész, de nincs játszma, a biliárddákó a golyókkal mozdíthatatlan (vö: kötözni való bolond). A trójai falónál azért akadtak kétségeim. Azért kellett betolni a trójai falovat, mert nem volt jó az önindítója? Fene, aki megeszi, pont ilyenkor. De hát berúgókar nem volt rajta. Csak a szépérzékük működött, egy faló berúgókarral azért mégis snassz. És leszámítva bizonyos mennyiségű lemészárolt pacákot, tán még környezetkímélô is. De aztán otthon volt ám berúgókar! Az már csak a sors iróniája, hogy pont Odüsszeusz maradt élve. A felesége, Pénelopé már tűkön ült, fércelte a szemellenzôjét, na, azért az önmegtartóztatásba is bele lehet hidegülni. De ki gondolt akkor erre? Annyi éveken át várt a pasijára, ahány éves voltam akkor, s ez nekem egy életen át tartó várakozás. Így összegezhetnénk:
Míg Odüsszeusz oly soká bolyongott
Penelopé a kérôk hokimeccsén
eldugta a korongot.
Férfi az, aki átlövi X darab balta fokát? Nagybátyám ács volt, úgyhogy tôle tudom, férfi az, aki föl tud úgy állítani X (X>2) darab szekercét, hogy azoknak át lehessen lôni a fokaikon. (Milyen ikon?) A szerelem mézédes, a pusziban nagy öblös alagutak képzôdnek, melyben a sárkány lángnyelve fénysebességgel száguldozik. De mi van, ha egy másik pacák is átlövi a baltákat? Aki erre gyúrt. Iksz, viszonylag nagy odds-szal. Akkor például megküzdenek, hogy ki tud átmászni egy jó hosszú, a réten kifeszített birkabélen. Vagy ki tudja tovább bent tartani a fejét a vaddarazsak odújában? Vagy ki tud kötényt adni egy lövésbôl hatvan darab X-lábú nônek? Na, mindegy, az azért mégiscsak nagyobb meglepetés lett volna, ha a felesége, széles karjaiban, ötösikrekkel várja, és az elôkéjükre odahímezve egy-egy betű: T, R, Ó, J, A. Úgyhogy a móbidikket jobban díjaztam, a féllábú kapitánynak legalább semmi esélye nem volt. Szép is lett volna, ha megkantározza a bálnát és szörfözik vele, mint a vadállat. Nem, nem. Szépen levitte a víz alá, ki bírja tovább alapon. A kádban tettem néhány próbát, egy perc 45 másodperc, de akkor már az agyamból is oxigént csináltam. A kapitányt megsirattam. Néha álmomban fel-fel bukkant, hogy él és jól van. Elképzeltem, hogy a Balatonba húz befelé engem is egy baromi nagy keszeg. Meddig van hozzákötözve az ember a halhoz? Egész életén át? Akkor nem sokáig. Vagy például szaporodik-e az ilyen bálna, és a kis bálnákon lesz-e kis kapitány kis madzagokkal? Na, szóval ez a film se lett rendesen befejezve. Egyszerűen nem tudtak úgy filmet befejezni, hogy ne maradt volna kérdés. Kivéve A félelem bérét. Az olajban fetrengô csávón átcsörlôzik a kocsija, aztán a háttérben a fák legallyazva. Sokáig figyeltem otthon, hogy a szôlômetszés milyen lassú munka. Újításon törtem a fejem. Robbantani a tôkét a friss marhatrágyában keletkezô hôenergiával. Kiindulásnak nem rossz. De egyben befejezésnek se. Azt nem értettem az elején, hogy a pasi ledobja a kendôjét a kocsi kerekeihez, és beakad, és attól megáll a kocsi. Vagy hogy volt? Lehet, hogy nem így. De bezzeg, mikor a biciklim küllôi közé beakadt a pecabot, csasztuska a fűben, fejjel neki a szilvafának. Azt mondták, hogy egyszilvafás nemes vagyok. Elég volt ennyi is, nemhogy hét szilvafának nekimenni, az azért már külön erdészeti munka. Puszta kézzel hét szilvafát kivágni. Kezdetben. Kezdetben a filmeket nagyon igazából csinálták. Ott nem volt kétség, ha egy szereplô meghalt, jó darabig a színészt se láttuk más filmben. Föl kellett gyógyulnia, megjárta a poklot és a mennyt, hogy új szerepet kapjon. Az új szerep elôtt valahol ott idôzhetett, abban az örvénylô tölcsérben, ahonnan az Orion űrhajó kiemelkedett. Félelmetes, egy örvénybôl kitámolygó űrhajó, és minden alkalommal kitámolyog, azért ehhez kell bizonyos rendszerszeretet. A többi már nem érdekes. Ha kijutottam a Tiszához, néztem a vizet, hogy hol örvénylik. Azt mondták, rettenetes ereje van, egy ekkora gyereket, mint én, egykettôre leránt, és a karom is csak egy pillanatra fehérlik ki, levegô nincs, pörög az ember, mint az űrben. Nem tudom, a halak hogy bírják ki? Vagy a móbidikk, mikor a rákötözött kapitánnyal belevág egy ilyenbe, hogy azt megpördíti-e, vagy esetleg nekimegy az Orion a móbidikknek. Rémes találkozás, akkor inkább már Penelopé karjaiba zuhanni. De miért lenne mindez igaz? Hol van itt tenger? A Tiszán nincs örvény, csak kicsi, a faleveleket pörgeti. Hülyeség az egész. A mikulás is, a jézuska is, olyanok, mint a Ki nevet a végén. Össze lehet csukni, oszt be az ágy alá. Vagy nem? Addig a pontig jól is ment ez, míg néztem a tévét, világosan beleéltem magam éppen, és szóltak, készüljek, jön a mikulás. Jól van, mondtam, majd megint csak a teli cipômet látom, és azt se hiszem, hogy a jézuska egy villanyvasúttal a hóna alatt rohangál, és úgy koordinálja a mozgását, hogy ennek ellenére légies maradjon. És akkor megjelent a mikulás. Leemeltem a szemem a fekete-fehér tévérôl, rá a piros mikulásra, fülemig értek a pupilláim. Nagy szakálla félelmetesen lógott, és igen, a bundája, az a piros, csurom vér, át van itatva vérrel. És akkor kérdezi: Jó voltál-e az idén? Mély, reszketô hangon, ahogy a halottak beszélnek, ha nem tetszik nekik valami. A szám elgörbült, a könnyem a galléromat csapkodta. Na, ez is jól sikerült. Nincs borzalmasabb, mint mikor az álomvilág nem marad álomvilág, onnantól minden összekuszálódik. És kíváncsi is leszek, hogy hogy kuszálódik tovább. Például a jézuska telerakja a hócipômet. A móbidikk meg ledobja a házunk elé az öreg kapitányt, és pumpálhatom belôle a vizet. És mivel még semmi tapasztalatom, hozom a kalapácsot, hogy életet verjek belé. Nemhiába kalapács az óvodai jelem. A kedvenc csapatom meg a Beveren. Azok aztán még a féllábúnak is kötényt adnak. Ha-ha-ha. Nesze, itt egy kötény, menjél mosogatni!
Amikor hajnalban munka után
lefekszem aludni kinézek
biciklijén elöl-hátul üres
orkán-kosarakkal hajt el a szomszéd
s amikor hajnalban fiamat
iskolába vinni felkelek és kinézek
biciklijén elöl-hátul üres
orkán-kosarakkal tér vissza a szomszéd
a kettô közt a kihordott teher üressége
a kettô közt a kihordott teher édessége
álom amelyben rázkódó alváz
ritmusára macskaként gömbölyödöm
és pihenôidôm rétegei
minden elröppenô újsággal vékonyabbak
Döglesztô vidék a háta. Távol
maradj-e tôle, vagy engedd szorosabbra
magadhoz, mert nincs több neki hátra? Fázol,
és átgondolni is fázol a dolgot. A
szag, amit pihegve bocsát ki magából,
halálra emlékeztet. Úgy érted, oda
kerget a bomlásszelével, visszataszítva
néma képekre vagdalt gyerekkorodba.
Meg kell döglened. Némely képeken ott a
vidéki háza, kutya a kertben, a gyep
napszítta búzasárga. S kint a csontja
is, mely addig duzzad, míg szét nem reped.
Nincs élet az udvarban, reggel
óta. Fogalmad sincs, mi az, hogy élet,
bemászol, unalmadban, a disznóólba,
a disznót még tavaly leölték. Öltétek,
jobban mondva. Csak nem sokat ettél belôle,
ezt is mondjuk ki nyíltan. Egy kenyérvéget
mártogattál vének tanácsára a vérben,
majd elfordultál, hogy a fűbe rejthesd a pépet.
A következményekre nem emlékszel.
Combodat megsebzi egy ceruzahegy,
mely a köpenyed zsebén fúródott át. Operát
nem hallgatsz élôben, amin elsírhatnád magad.
Írod: kibújik a Nap a szenes-
zsákból, és a fejed fájlalod, neheztelsz
anyádra s a világra, amellyel össze-
hozott. Tudta-e, mit tesz. Nem tudta, persze,
hogy nem, nem is úgy kérdezed. De a világot
mégiscsak, úgy-ahogy, ismerte már, s így,
ebben az értelemben, a tudatodban
lehetett. Nem érezhette benne jól magát.
Sötét kosztümöt s fehér köpenyt öltött magára,
és nézett utána koszos pénzforrásoknak; es-
te naplót vezetett aznapi futkosásairól, el-
füstölt fél csomag tervet, s ôrölte másnapi feketéjét.
S hogy ez már akkor mindig.
(Habár e "mindig" kissé röhejes.)
Na, szóval, hogy nekem e konyhaasztal
marad immár örökkön,
plusz ágyam meg a fürdôszoba és a
macska, éjjel az egyébre nem jó,
repedt mosdóban elhelyezve
(repedt mosdómon macska ül, he-he!),
továbbá soha már nem olvasandó
könyvek százai fönn a polcokon;
élünk, mint Alexandria
a nagy tűzvész elôtt;
ebéd után
félálom-félelem, a látomások,
a hosszú zuhanás le a
sziklákon, ahogy kisgyerek koromban,
egy bedeszkázott koporsó-kabinsor,
meg ilyenek - - -
de még a legnyomasztóbb
emésztések során sem a
gettó, a sárga csillag, sem pedig
a marhavagonokba rugdosott
nagyapám, nagyanyám.
Védi hát magát szépecskén az elme;
terepasztallá lett a konyhaasztal
és légoltalmi tervrajzzá a vers.
Ha csak egy epigrammát is naponta
Ahogy a vége felé mondta
Vagy épp csak néhány árva szót
Tengermélybôl felbuzogót
Ahogy a tinta-éjsötét
Rétegekbôl egy buborék
Vagy ahogy éppen fölsuhant
Itt ez a palakék galamb
Szinte a már-már rothadó
Hôsi-holt levelek alól
Idôd rövid ne érje kár
Epigrammát akár