► Mozart: Don Giovanni – Müpa, szeptember 9.

Visszatérve az operába, vagyis a Müpába: miben különbözik ez az előadás a filmtől? Hát persze, az énekesekben. Fischer Iván az átlagosat, az előbb emlegetett és megvetett átlagost próbálja hőssé formálni, így aztán a két donnát a Bengtsson–Persson duó alakítja. Egyik haloványabb, mint a másik, sem erőben, sem hangszínben, sem színpadi létezésben nem kiemelkedőek. Zerlina csak azért nem fájóbb náluk, mert igazán nagyon fiatal, van a létezésében valami friss, könnyed, súlytalan. Ez utóbbi már nem a szó jó értelmében. Mintha tényleg ez volna a tanulság: neked legalább volt egy jó félórád az életedben, amikor magadra vontad egy Don Giovanni figyelmét. Oszd be évtizedekre.

► Psycho – Margitszigeti Szabadtéri Színház, szeptember 5.

A kételyekkel nem voltam egyedül, voltaképpen a nagy közönségkételkedésnek köszönhetően kerültem én is a Margitszigetre, annyira nem fogytak a jegyek, hogy a végén már bizonyos kód beütésével 1500 forint ellenében oda ült az ember, ahová csak akart. De hová akarjak? Mi a jó hely? Moziban hátra szokás jegyet venni, koncerten nem is tudom, talán középre, színházban előre.

► Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – a nagyváradi Szigligeti Színház előadása a Városmajorban, augusztus 30.

Még most sem tudom, az előadás után,  miért tartott ez ilyen végtelenül sokáig. Hogy nem tett jót, az biztos, de kibírtam. Nem voltam ebben végig ennyire biztos, az előadás kezdete a vége, összemegy a függöny, hajlonganak, valaki azt mondja, van még benne, megint hajlonganak, aztán Szilvia ráad. Megint, de a nézőknek először elénekli a belépőjét. Ekkor hittem azt, hogy kész, ennyi volt, zenei vagy zenés színházi előadásról szóló beszámolónak a Nagyváradról a Városmajorba jött előadás sajnos nem lehet tárgya. Ez sajnos nem az a színvonal, az, hogy egyetlen hang sincs a helyén, de mindegyik csúnya, így együtt egy kicsit sok a jóból. Vagy nagyon kevés a jóból.

► Beethoven-est – Fuga, augusztus 24.

Nincs mit tenni, ez a szomorkás tapasztalat: az a nagy szólista személyiség, karizma nincs meg Miranda Liuban, elboldogul a hangszerrel, kedves, rokonszenves, de nem árad túl, nem azért jön az ember, hogy őt hallja. Nem mondom, hogy ez feltétlenül baj, elvégre van itt egy másik nagy személyiség, ez a bizonyos Beethoven, ő is elégendő ok a koncertre menéshez, végre az történik, amire mindig vágyik az ember: a művet hallgatja, és nem az előadást.

► Carlo Maria Giulini Remastered – Warner, 2025

Kivételes a felvétel. Nemcsak a rögzíthetetlen és még utólag is remasterizálhatatlan dinamikája miatt, de a kórus és a zenekar miatt is, pedig nincsenek is mindig takkra együtt. És a négy nem teljesen összeillő szólista. Elisabeth Schwarzkopf, aki nem ideális, de mit lehet tenni, ha ő a producer felesége, Christa Ludwig a friss, szép orgánumával, Gedda lírája, Ghiaurov ősereje és sziszegő  hangjai. Amilyen kerek és kompakt a teljes mű, miközben tudjuk, hogy igazából nem is ennyire kerek, nem is ennyire kompakt, és még van benne valami színházi léhaság is, hogy a leghatásosabb részt újra és újra visszahozza Verdi: ha félni akartok, hát féljetek.

► Mahler 1. szimfónia – finálé – YouTube

Mi lesz ebből a nagy pillanatból Klaus Mäkelä irányításával? Star Wars. De tényleg. Szólnak a rezek, de valahogy pattogósan, indulószerűen, aztán az állva játszó kürtök fölé megérkeznek a trombiták, a birodalom visszavágott, a jedi visszatért. Rendben van, értem, ebben a világban élünk, sokaknak ez a művészet és a zene legmagasabb rendű megnyilatkozása, de azért állj, állj, állj.

Most csak a musicaleknél maradva: volt azért egy egész jó év: 1975. Az egyik menő új musical a Chicago volt, a bemutató innét nézve szokatlan időpontra, június elejére esett. Siker, fontos siker, hiszen a Kander–Ebb szerzőpáros már megírta a nagy művét, a Kabarét, és az elegendő szokott lenni egy életre, de ők nem nyughattak, újra nagyot dobtak. Ma már úgy tűnik, még nagyobbat, mint elsőre, a Chicago ma népszerűbb a Kabarénál. A szerzők közé tartozik még Bob Fosse is, övé a történet, ő rendezte és koreografálta az előadást. A musical nyilván népszerű volt a maga idejében is, de nem annyira, mint ma. Főleg azért nem, mert 1975 júliusában bemutattak egy még sikeresebb musicalt, a Chorus Line-t.

► Verdi: Nabucco – Arena di Verona, július 24.

No de ki a rendező? Ki a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus? Ó, Stefano Poda. Volt szerencsénk hozzá itthon, ő rendezte a most is futó operaházi Otellót, fekete emberek mászkálnak a sötétben. Ez más, ez színesebb, de ugyanaz. Röviden azt mondanám, hogy ez nem rendezés. Ötletparádé és képzőművészet, valami megfogja Podát, és akkor azt színpadra álmodja, a nyitányra kardcsörgetést vizionált, hát kardot csörgetnek, amúgy meg neonfényekre gondolt, hát neonok fénylenek.

► Duke Ellington Orchestra – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 19.

Ez most sok vagy kevés? Inkább sok. Az ember a múltba réved, hej, Cotton Club, 1929, haj, Newport, 1956. Csuhaj, Margitsziget, 2025. Tényleg nem teljesen ugyanaz, de itt is szép. A zenekarvezető még elnézést kér, amiért összetévesztette Bukaresttel Budapestet, nekem föl sem tűnt, így még könnyebb megbocsátani. Ellington messze van, messzebb, mint Bucuresti. Közelebb, mint a csillagok.

► Barbra Streisand: The Secret of Life – Columbia, 2025

Kockázat éppenséggel itt is van, nemcsak azért, mert a műfaj maga, ez az énekesnői album, különböző szerzőkkel, de nem kifejezetten slágerekkel meglehetősen idejétmúlt. De hát Streisand énekel? Nyolcvanon túl? Még ha mindig csak partnerrel, semmit sem egyedül, hogy ne kelljen kiállnia az összehasonlítást a korábbi önmagával, akkor is mi sülhet ki belőle? Milyen dalokat lehet hitelesen előadni? Mert nyilván ezek a szökdécselős szerelmeskedések már nem játszanak.

► Hősök és hősnők – Müpa, június 30.

Jövőre újra megpróbáljuk. De előbb még a zárógála zárórésze, Trisztán és Siegfried, az utóbbi során Nyári Zoltán nagy odaadással kovácsolta a láthatatlan kardot. Ez legalább amolyan wagneriánus őrültségnek hatott. Daniela Köhler két részletben is jelezte, hogy nem teljesen ura a hangjának, egy frázist halkan nem tud elindítani. Az igazi meglepetést a tapsrend hozta el, mert a művészek hajlongása közepette Nyári Zoltán elővette a telefonját, és egy szelfit készített magáról. Nem akarok rossz fej lenni, de talán arra gondolt, nem biztos, hogy lesz ilyesmire lehetősége az eljövendő időkben.

► Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – Müpa, június 26.

Persze az is érdekes ilyenkor, hogy vajon a második előadásnak bemutatójellege lesz-e majd, vagy akkor már a bemutató utáni depressziótól fognak szenvedni az előadók. De hát ez most a helyzet, egyfelől látom, hogy az idei Wagner-napok kissé ziláltra sikerültek, június elején egy Tannhäuser, június végén egy másik, és közte a két Mesterdalnokok, másrészt meg a közönség oly hálás, oly lelkes, és annyira rendületlen bizalommal fordul Fischer Ádámhoz és a művészetéhez, hogy talán nem érdemes keseregni. Most ez a színvonal. Jövőre jobb lesz. Vagy rosszabb.

► Liszt: Années de pèlerinage – Philips, 1998

Nem is ez a lényeg most, néhány nappal Alfred Brendel halála után, hanem hogy mit adott Brendel a zenehallgatóknak. Például Lisztet. Ő mint tudós zongorista, mint szemüveges művész, felhívta a figyelmet arra, hogy Liszt nem az, akinek hinni szokás, nem tébolyult virtuóz, aki számára elsődleges szempont lett volna az egységnyi idő alatt minél több billentyű lenyomása. Épp ellenkezőleg, itt van a Zarándokévek, és főleg a Brendel által játszott két év, csupa intellektuális élmény zenévé fogalmazása, svájci tájak és épületek, firenzei szobor, milánói festmény, Dante olvasása után.

► Verdi: A végzet hatalma – az Erkel Színház előadása a YouTube-on

Fölkerült most a YouTube-ra egy 1991-es A végzet hatalma előadás. Erkel Színház, Marton Éva a főszereplő. A képminőség nem valami csábos, az előadás eleve sötétre volt világítva, hogy jelezze a háború vagy nem is tudom, mi sötét erejét. Így is meglepetés, akkor, amikor láttam, nem jöttem rá, hogy Dürert használta a díszlettervező Makai Péter az egyébként nem túl ötletes színpadképhez.

► Influences – Mariam Batsashvili, Warner, 2025

Olyan biztató volt az első. Annyi év telt el azóta, zenei szempontból gyenge évek, covidos idők, de akkor most itt a második, hová jutottunk? Az első lemez maga volt a rokonszenves ajtónyitás, kopogás, hogy szabad-e bejönni. Hogyne volna szabad annak, aki így tud zongorázni. Aki ilyen romantikus lélek, Chopin- és Liszt-műsor, persze azt is érezni lehetett, hogy Liszt az igazi szívcsücsök, Chopin is úgy szólt, ahogy Liszt játszhatta, van ennek szépsége, bája, okossága. De hogyan tovább? Mi lesz Mariam Batsashviliből? Liszt-szakértő, vagy kiderül, mennyi egyéb szerzőnek is szakértője? Vegyes program vagy monománia? Vagy koncepció?

► Rossini: A sevillai borbély – élő közvetítés a Metropolitanből

Elég érdekesek? A kérdést persze leginkább a rendezőnek, Bartlett Shernek kellene föltenni. Végül is az idő halad, és eléggé eljárt már az ilyen csíkos selyemnadrágos, a haján piros kendőt viselő Figarók felett. Ha csak arra gondolok, hogy idehaza milyen Sevillai-rendezéseket láttam, Kerényi Miklós Gábor kokaincsempész-változatát, vagy Kovalik Balázs szegedi varázslatos tébolygását, amelyben a zenemesternek öltözött Almaviva egy dobfelszerelés mögött adja a zeneórát, Bartlett Sher szellemileg egyszerűen igénytelen. Ajtókat tologatnak, hogy legyen min ki- és bemenni. Ez is Sevilla, és a közönség elég szorgalmasan nevetgél a régi poénokon. Nem kockáztatni semmit, ez az előadás mottója.

► Mozart: Idomeneo – Magyar Állami Operaház, május 24.

Az ürességtől való szorongás a továbbiakban is meghatározza a színpadot. Jönnek a táncosok, a kórus is valami vakaródzós betegségbe esik. Vannak stabil kivetítők, mindenféle különös, reklámnak látszó feliratokkal, hogy veteránokat ingyen szkennelnek, akármit jelentsen is ez, de tudja jól az ember, hogy ha kivetítő van, akkor előbb vagy utóbb kamera is lesz, a címszereplő Idomeneo két áriáját is közvetíti a helyi televízió. Mennyire eredeti! Mennyire szép! Ámbár talán szebb, mint Brickner Szabolcs eleinte biztató, de egyre fogyó hangja, a nagyobbik ária, a Fuor del mar még megszólal, kicsit érdektelenül, de ebben talán az est karmestere, Cser Ádám is tettestárs, hanem a darabot záró búcsút én már érzékszervi csapásként élem meg. Visszatér szívembe a béke, énekli Idomeneo. Az enyémből meg épp elköltözik.

► Donizetti: Stuart Mária – Magyar Állami Operaház, május 14.

A koncepció annyira önveszélyes, hogy már a bemutatón is megbukott. Van egy igazi nagy nő, egy nőstény oroszlán, Erzsébet királynő, őrlődik szerelem és kötelesség között, hozzá kellene mennie Franciaország királyához, de mást szeret. Ennek hangot is ad. Balga Gabriella ha nem is nőstény oroszlán, de nincs messze tőle. Kicsit magas neki a szólam, de nem képtelenül, és van benne indulat, izgalmasság. Erre kell megérkeznie Stuart Máriának, akiben nincs indulat, nincs igazi izgalom, de van szépség.

► Mozart, Verdi, Wagner – Favourite Arias – Hungaroton, 2025

Tulajdonképpen katasztrófa. Közös katasztrófa a karmester Kovács Jánossal, aki mintha nem érezte volna át, mennyire a segítségére szorulna az énekes, a maga korrekt kompromisszumára törekedvén teljesen élménymentesre varázsolja a Tűzvarázst. Tűz? Varázs? Egy köhintéssel elfújná bárki. A kompromisszumban az a korrekt, hogy a zenekar azt játssza, ami le van írva. De ami a kompromisszumot illeti, egy pillanatra sem játsszák azt, amiről szó van, gyenge gyakorlótempóban szólnak a hangszerek, a nagy, finálét sem hallani, sem megsejteni nem lehet. Ennyit tud a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar? Akkor miért ők kísérnek? És marad a félelem, hogy jaj, csak még egyszer ne kelljen meghallgatni.

► Ravel: Fragments – Warner, 2025

De mi a kiadói vagy előadói álláspont? Nyilván az, hogy Ravel-év van, valamivel illik előállni. Csak mivel álljon elő az, aki zongorista, és kilenc évvel ezelőtt közmegelégedésre fölvette már az összes Ravel-zongoraművet? Ez volna a Bertrand Chamayou-probléma. Ő az, aki fölvette az összes Ravelt, ráadásul francia is, az évfordulóra valamit fakajtania kell. Csak kicsit könnyíti a helyzetet, hogy Chamayou nemcsak Ravel-szaki, de a kortárs zenében is otthon van, így éppenséggel összeállíthat valami Ravel-hommage-t is, ki mit gondol zenében kifejezve, vagy kire milyen hatással volt a pályán Ravel.