Most, a választások utáni két hónapban látni csak, hogy az Orbán-rendszer a végén milyen gyenge lábakon állt. Nem mindig, mert a kormányzás első felében nagy erőt volt képes mutatni, bármibe fogott is. Szakmányban hozta a törvényeket, amelyek többségében jogcsorbítók és megszorítók voltak, de nem volt igazi ellenerő sem a parlamentben, sem a parlamenten kívül: a választásokra összeállt ellenzéki pártok egymással voltak elfoglalva, mondván, melyikük a legerősebb, melyik a mérleg nyelve, megannyi értelmetlen, a választási kimenetel szempontjából lényegtelen és fölösleges kérdés. Az ilyen politikai vetélytársnélküliség veszélyes állapot: kezeléséhez önmérsékletre és intellektusra van szükség, de ma már megállapítható, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás vezető embereiből mindkettő hiányzott.

A Fidesz két főembere néhány napja azt vitatta meg egy tévéműsorban, hogy pártjuk meg a vele szövetséges kereszténydemokraták miért is vesztettek az áprilisi választásokon. Ráadásul akkorát, hogy még azt sem tudni, mi lesz velük. Maradnak-e, vagy mennek a politikai süllyesz­tőbe, ahogy a többi rendszerváltó erővel is történt. A vezérpublicista hirtelen azt magyarázta a távozó miniszternek, hogy neki a frissen felálló Tisza-kormány első heteiről már a Tanácsköztársaság vörösterrorja ötlik emlékezetébe. Egy kicsit olyan érzése van, mintha 1919-et írnánk, csak 1919-ben mondjuk az isonzói lövészárokból hazakerült magyar bakának volt némi oka, hogy mérges meg ideges legyen – magyarázta. „Most nem látom ezt az okot. És ehhez képest van a társadalomnak egy rétege, amelyik ’19 hangulatában szerintem még szívesen fel is akasztana embereket. Én ezt egyszerűen nem tudom megérteni.”

Valamikor 1990 tavaszán a Meder utcán mentem a Népsziget felé. Balra tőlem beépítetlen telkek, sóderhalmok és kopott nádas, jobbra kihalt épületek, a hajógyár elhagyott irodái. Az ablakkeretek még épek, az üvegtáblák érintetlenek, az enyészet elkezdődött. Néhány hónapja itt még lázasan dolgoztak. Izgatott mérnökök hozták és vitték a fontos iratokat, a gyártmányfejlesztők gyártmányt fejlesztettek, amit aztán a gyártás annak rendje és módja szerint legyártott. Közelebb lépve és benézve az ablakon ijesztően egyforma terek, egyforma asztalok és további irodabútorok, még a szekrények is úgy maradtak, ahogy utolsó nap nyitva hagyták őket. Az egyik asztalon üveg Pitralon arcszesz. Rohantak, már a kupakot sem csavarták vissza. A tulajdonos nyilván úgy gondolhatta, nem mindegy, hogyan távozik az ember, de akkoriban, ezen a harminchat évvel ezelőtti tavaszon sietős volt minden.

„Egy egész civilizáció fog meghalni ma éjjel, és soha többé nem tér vissza. Ugyanakkor most, hogy teljes és totális rezsimváltás van, ahol más, okosabb és kevésbé radikalizált elmék kerülnek előtérbe, talán valami forradalmian csodálatos dolog történhet, ki tudja?” – írta egy okos és kevésbé radikalizált elme, név szerint Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke (Truth Social, 2026. április 6.), de ezt már elmondta egy nappal korábban óvodások és kisiskolások előtt a Fehér Ház kertjében rendezett húsvéti nyusziünnepélyen. Azóta másról sem beszél. Beáll az elnöki gép ajtajába, és mondja: nem akar elpusztítani egy kétezer éves kultúrát, de mit tehetne mást, ha nem fogadják el, amit akar. Nyilván a helyzet bonyolultabb, mintsem hogy három mondatban le lehetne írni, de hát azért ő volt az, aki megválasztása előtt nem sokkal úgy nyilatkozott, hogy az orosz–ukrán háborút egy hét alatt lezárja, bár kétségtelen, hogy ezt a badarságot Orbán Viktoron kívül senki sem hitte el. Sőt Orbán szerint Trump győzelme nagy biztatást jelent mindenkinek, a világnak a béke reményét adja. A békepárti erők legyőzik a háborúpártiakat, meglódulhat a gazdaság, és az amerikai–magyar kapcsolatok is visszatérhetnek a „régi aranykorba”. Nem lódult meg a gazdaság, ennek pedig részben oka az Irán ellen forró fejjel megindított, nem egészen átgondolt háború, ami öt hete tart, viszont a magyar kormánynak lapzártáig egyetlen szava sem volt róla. Ez nemcsak Orbánra meg az embereire nézve kínos, de az országra is. Igaz, Orbánnak az orosz agresszióról sem volt érdemi véleménye, mind a mai napig még ahhoz is gyáva, hogy Putyin jelenlétében háborúnak mondja a háborút.

Hova jutott ez az ember két évtized alatt?

Fölidézek egy 1989-es parlamenti felszólalást. A téli ülésszak vitájának kellős közepén fölszólalt Vass Józsefné (Békés megye, 15. választókörzet), és kijelentette, hogy az utóbbi időben az elhúzódó parlamenti viták miatt kis híján mindig lekési a vonatot. „Arra csak kevesen gondolnak – tette hozzá –, hogy ha nekünk, vidékieknek elmegy az utolsó vonatunk, amivel még éjfél előtt hazajuthatunk, akkor szállás után kell szaladgálnunk. Aztán vagy találunk, vagy nem.” Világos beszéd, valahogy haza kell jutni. A továbbiakban kijelentette, a helyzet különösen a nyári ülésszakok idején aggasztó, ilyenkor a szállodákban telt ház van, a vidéki képviselők egy része a pályaudvarokon húzza meg magát. Valós gondról volt szó, több képviselő csatlakozott Vassné fölszólalásához, kérve, hogy a MINO cipőgyár addigra amúgy tetemesre duzzadt veszteségéről szóló interpellációra Berecz Frigyes miniszter a következő nap adjon választ.

A hét elején, vagyis jóformán napra pontosan Ukrajna orosz agressziójának negyedik évfordulóján Orbán Viktor magyar miniszterelnök a következőket írta az Európai Tanács elnökének: „Nem áll módomban semmilyen, Ukrajna számára kedvező döntést támogatni mindaddig, amíg nem térnek vissza a normalitás talajára.”

Egy ilyen kijelentésnek nem lehetséges épeszű indoka, mégis, az előzményekről annyit, hogy egy hónapja  nem érkezik Ukrajnából kőolaj, az ukrán kormány pedig mindeddig nem tett határozott ígéretet arra, hogy a legrövidebb idő alatt kijavítják a megrongálódott vezetékszakaszt. Mint időközben kiderült, a Barátság kőolajvezetéket orosz drónok rongálták meg, ezt Moszkva sem cáfolta. A fent idézett levél az alkalomból íródott, hogy az unió vezetői, köztük Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kedden utazott Kijivbe, épp az Oroszország által kirobbantott háború negyedik évfordulójára, ahol Ukrajna védelmi erejének erősítésére kilencvenmilliárd eurós hitelt szerettek volna bejelenteni. A hitel nagysága miatt, egyben az unió egységének kinyilvánítására lett volna fontos a kijivi út, Orbán azonban az előzetesen adott ígéretét végül is visszavonta, mondván, amíg Ukrajnából nem érkezik kőolaj, fenntartja a vétót.

Nem tudom, hogy van ez. Ül a magyar kormánytag a repülőgépen, előtte még a végtelen út. Három óra, tíz óra, vagy annál is több. Mire gondol ilyenkor? Hogy csak le ne zuhanjon a gép? Hogy kik várják leszálláskor, milyen lesz a szálloda? Nyugi, osztályon felüli. Visszafelé ugyanez: órák a fellegek fölött, egy hideg ital, kis szédülés, de mi jár ilyenkor a fejében? Ha szerencsénk van, legföljebb csajok, mélyebben nem kotor a valóságban, abból csak baj lehet. Például eszébe juthatna, hogy ebben az országban legalább öt éve nem történik semmi, már azon kívül, hogy bevezették a „különleges jogrendet”. Először 2020 márciusában, a Covid idején, „az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány” miatt. Aztán jött az orosz–ukrán háború, újabb ok a veszélyhelyzet fenntartására. Ha kormánytagunknak csak annyi eszébe jutna, hogy a világon a legrégebb óta nálunk van rendeleti kormányzás nem létező veszélyhelyzetre hivatkozva, már az is eredmény volna. De egyelőre még tart a repülőút, a pia már bársonyosan szétterült a szervezetben. Lehetetlen, hogy ne éreznék, ez az egész egy behatárolt idejű bűnös színjáték, aminek egyszer vége lesz.