Szív Ernő

Fiatal özvegy piros autóval, megáll a szabadkai zsinagóga előtt, cigarettázik. A városiak nézik, kurva. A rabbi nézi, kurva. A kántor nézi, hajaj. A zsidó utca veri magát, tépem a ruhám. Egy kurvát mindenki megbaszna, de aki megtenné, az persze micsoda barma a világnak.

Van piros autóm, a nyakamra szorul az özvegyi fátyol, hülyék.

Kurva!

Csak özvegy, kisfiam.

Milóval elveszett a verses bőrmappa is, de egy verset, azt, amelyik a tóba süllyedt ladikként, tudott kívülről, elszavalta magának éjszakánként.

Tovább

A fiam 17 évesen marxista–leninista lett és vegetáriánus, a kislányom pedig vegán. A feleségemnek a múlt héten ajánlottak egy biofodrászatot, ha megkínoznának, se tudnám megmondani, ez a szolgáltatás miben állhat. Családom tagjai fölhívták a figyelmemet, hol ne hagyjak felesleges biológiai lábnyomot, hogyan étkezzek, hogyan kerüljem a rasszizmus, a sovinizmus és a szexizmus különböző megnyilvánulásait. Őszintén érdeklődtem, hogy miért fordítanak rám ilyen gondot. Mert te egy őskövület vagy, papa. Ezt értettem, nem is vitatkoztam a minősítés ellen, rosszul összetákolt ember bunkóval.

Amikor a tíz másodperces fölszólítás elhangzott, a gyermekek édesanyja egy mikroáramos arcfiatalításon vívódott, s mert én támogattam ezt a gondolatát, kijelentette, ezek szerint én is öregnek látom az arcát, némi éllel és keserűséggel mondta, de én ellenkeztem, soha nem láttam még ilyen jó formában. Szerintem nem lett nyugodtabb, de a biztonság kedvéért rám vágta az ajtót.  

Tovább

Miután a férfit kiválasztották, nem kerülhette el, hogy megkérdezze a feleségét, Irina Ivanovát, mit kíván tenni. Négy éve voltak házasok, nem olyan nagy idő, gyerekük se volt még, és a házassági évforduló napján még koccintottak az ajándékdoboz fölött. A konyhában ültek. Volt előttük egy üveg bor, a fajtája nem illett a környezetbe, hozzájuk, a férfi hozta valahonnan, francia bor volt. Dublőr lesz, mondta Lev Nyikolajevics Ivanov. Nem volt kérdés, kié, a férfit sokat húzták és nevették ifjabb korában is, milyen szembeötlő a hasonlóság. Egyre nehezebb felnőttkor. Az egyszerű séta, a hivatal, a vásárlás is nehézségekbe ütközött, ha nem tette föl a sötét szemüveget. Egyszer egy idős asszony eléje térdelt, átölelte a lábait.

Tovább

Arany Áron arról magyaráz egy ideje, hogy Hanna nénit megfogta egy kis nyilas gyerek, akit úgy hívnak, Kisdoktor Szurdi. Egy ilyen lehetetlen név, tessék. Nem akarja a képtelen elbeszélést elengedni. Újra belekezd. És újra. Mint aki élvezi. Végre mesélhet. De könyörgöm, miről?! Éva sóhajtozott, mi lelte a férjét, mondják, ha túl közel robban a bomba, megkavarja a gondolkodást a légnyomás. Csoda, hogy hazaért. Tudja. De azért milyen áron. Hazajött aztán megint, mintha valami füstös, tivornyázós klubból, igaz, hiányzik ujj a kezéről és a lábáról, és vészesen lefogyott, egyre soványabb, de olyan fényes a haja és olyan a bőre, mintha ápolnák. Furcsa szokásokkal és másféle hanghordozással jött haza egy idegen férfi, hazajött a Don-kanyarból, egy közeli építkezésről, aztán Miskolc mellől, ahol romokat takarítottak az amerikai bombázók látogatása után, és jó, hogy nem a bombaeső alatt tartózkodott a városban, csak mert az efféle poklok a munkaszolgálatost elevenen és szőrőstől-bőröstől megeszik.

Tovább

A nevem nem érdekes, ha megkérdezik, mi a foglalkozásom, most már csak azt felelem, hogy többnyire idős emberekkel foglalkozom. Igazán nem kívánok megijeszteni vagy elborzasztani senkit, de el kell árulnom, hogy ezek a javakorabeli emberek, amikor kapcsolatba kerülnek velem, már nem élnek. Nem taglalom, hogy milyen állapotban vannak már ekkor. A halált az emberek többsége egyébként is szégyenletesnek és viszolyogtatónak tartja, én ezt nem így látom. Egy friss özvegy mondta nekem egyszer, milyen szerencséje van, hogy nem áll módjában látni a saját holttestét, már szegény felesége is mennyire elborzasztotta. Furcsállottam ezt a megjegyzést, de nem szóltam miatta.

Mijazaki Jako nem volt idős ember, ahogy pedig általában hosszú életű emberekkel hoz össze a munkám.

Tovább

(1924. június 3-a) A biztonság kedvéért tehát megnézem, hány óra van. Reggel. Ugye hogy korán van? Azt mondták, talán ne nyomban az ébredése után menjek, mit érzékel a világból, árak, árfolyam, engedmények hatása, ezt mind nem látja még, és például milyen kellemetlen lenne, ha éppen reggelizés közben lepném meg, csicseregnek a madarak, aranyharkály a macskakoponyán. Nézi a lágytojást, Mozart, és akkor állítok be. Tartja a filtert, figyelmét leköti a cérnaszálról lelógó piciny zacskó, melyből az abroszra csöppen a tea esszenciája, arra gondol, mi értelme van egy ilyen reggelinek, nem lenne-e jobb tej vagy a ránckendővel megszűrt patakvíz, ami a kert végébe tévedt, és akkor én megjövök.

Jó. De nem hiszem.

Tovább

„– Ki jön? – kérdezte.

– Egy munkásunk.

– Ilyenkor? – kérdezte az ügyvéd.

– Ilyenkor.

– Konkrétan milyen munka van ilyenkor?

– Elkésett.

Az ügyvéd fölhúzta a szemöldökét, amit nyugodtan lehetett az érdeklődés jelének venni.

– És mit mondanak neki?

– A legjobb munkásunk – mondta a fiú.

– Mit mondanak neki? – kérdezte újra az ügyvéd, igen, őszintén érdekelte.

– A felesége néha összepakol, tudja. Olyankor elkésik.

– Összepakol?

– Aztán visszapakol.

– Értem. És a többiek? Ők is szoktak pakolni?

– Pesten nem szoktak?”

Tovább

A tettes szétvert nyolc Hófehérkét, a hét törpéből mindegyiket, egyéb női figurákat is. Őzikék, nyuszik, Piroska. A gyilkos szerszám holléte, kalapács vagy balta, ismeretlen. Lényeges? A fővárosi ügyész személyesen hívta Pavel Bogumil felügyelőt, rábízza az ügyet. Ő kifogásokat keresett, az ügyész makacs volt, le kell lohasztania a bulvárt, ami naponta bombázza, és azt is fölvillantotta, hogy meggyorsítja a nyugdíjazási kérelem elbírálását. Egyébként tudja, hogy Bogumil már áttanulmányozta a jelentéseket. Mit gondol a tettesről?

Tovább

A lánynak halványkék blúza volt és sárga szoknyája, eddig csak fehér köpenyben látták. A sárga alatt derengett a combja. Szőke copfja volt. Néha kibontja. Így is szép, de akkor még szebb lesz. Már vége a műszaknak, visszaöltözhetett. Délután három van. De még elküldték ide, a faházakhoz, hogy szóljon. Szólt is. És most úgy nevet ezen a szón, hogy szeksz, hogy látszanak a gyöngyfogai. Misi előrehajolt, úgy nézett utána.

– Te, ez már nem szűz.

A kicsik bólogattak.

– Nem szűz.

– Úgy hívják, Ildi. Berta néni se szűz? – kérdezte az egyik.

Tovább

Volt egy bolondja, akit azért tartott magánál, mert bár el is kergethette volna, hogy ha valami fölidegesíti, rajta verje le. A jó tűzoltónak láng van a zsebében. Mindennap megállt előtte és nézte, mint aki máshol élt eddig, a huzalokon testes madarak ülnek. Ki akar elköltözni, én nem. Kézzel verte, egy közvetlenebb, áldás utáni helyzet. Őszintébb, mint a bot, a tétovaság máshogyan mutat. A bolondnak a házban fekhelye volt, sámlija, vacka, amit nem mindig használhatott. Ha úgy érezte, túl nyugodt, kiküldte a szabadba. Eredj az ólba, kint tágasabb.

Tovább

Az idei évben aztán végleg felhagytam az irodalommal. Az olvasó képzeletére bízom, miféle tapasztalatok után döntöttem így, majd a következő lépést is megtettem, amiről azonban részletes beszámolót tartok. Matracárusnak álltam, ami nem azt jelenti, kizárólag matracokat árulnék, mert található a kínálatomban úszógumi, karúszó, de még strandlabda is. Azt a feladatot jelöltem ki, hogy amit a strandon árulok, fölfújható legyen. Mint a pezsgő, a hatalom vagy az élet. Egyedül a gumipapucsokkal tettem kivételt, mert azt is árultam, de például búvárszemüveget már nem. Amikor felhagytam az irodalommal, azt éreztem, derűsebb és kiegyensúlyozottabb lesz az életem. Nem állítom, hogy eddig rossz volt. Könyveim között akadt díjnyertes, egyszer egy realista novellám hallatán a könyvtárfiók vezetője rosszul lett, ki kellett hívni a mentőt. A mentőorvos dedik. kért.

Tovább

– Nem szeretem a svédeket.

– A skandinávok – rázta meg a fejét Léonie, és követte Coline-t. Elhagyták az előadást, de nem lett botrány, mert a svédek szeme se rezdült, folytatták.

Azon a napon, 1982. április 20-án Coline enni adott a kanáriknak, kinyitotta a csíkos ernyőjét, és az esős idő ellenére átment Léonie-hez. Közölte vele, a jövő hét keddi napján nyolc órakor föllép náluk a Dupoint Théatre, ami attól különleges, hogy... de Léonie tudta. Úgy éltek, hogy amit tudott az egyik, a másik számára sem volt idegen. Coline jegyeket is vett, a barátnője utólagos engedelmével, meglepetésnek szánta. Semmi baj, viszont Léonie is vett jegyeket. Akkor így van két felesleges jegyük. Nahát! Két kedvenc helyük volt, az egyik a második sorban, a másik a negyedikben, az egyik a középtől kicsit jobbra, a másik pedig balra. A lényeg, hogy nem középen. Léonie a negyedikbe, Coline a második sorba vette a jegyeket. Jót nevettek, mind a kettejük a másiknak akart kedvezni.

 

Tovább

Fölpillantottam, biztosan meg fog halni?

Mérget vehetsz rá, mondta a fiú. Gondolom, nem akarod, hogy becsomagoljam.

Nem hinném, hogy szeretné, mondtam. Az oroszlán rám pillantott, bólintott. Az úton hazafelé gondolkodtam, hol lesz helye. Egy haldokló oroszlán talán nem támaszt különleges igényeket. Kertem nincsen. Két szoba. Konyha. Fürdőszoba. Igen, az íróasztalom alá teszem. Itt fog haldokolni a közelemben.

Egy öregember sétált el a kisunokájával mellettünk, a gyerek fölkiáltott, papa, ez nem egy oroszlán volt? Mire az öregember, de az volt, és nem tudom, láttad-e, haldoklott.

Honnan van ennek az embernek haldokló oroszlánja?

Lophatta is. Emlékszel, kisunokám, egyszer téged is elloptak.

Emlékszem, papa.

Tovább

Mr. Cambell elismerően bólogatott.

– Meggyőző volt. Azért kissé közhelyes is, nem? Egy olasz, és nyomban a pizza jut az eszünkbe. Még jó, hogy nem spagettit mondtál.

– David, az isten szerelmére. Egy olaszról mégsem juthat eszembe egy fjord.

Éppen elhajtott a házuk előtt Mr. Tuch a régi Fordjával, csúnyán hangzott a motor köhögése. Tuch az utóbbi időkben ápolatlan volt. Amióta elhagyta a felesége, nem fésülködött és borostás lett. A rigó ezért is járt át a kertjébe, amit nyilvánvalóan többet kellett volna gondozni. Valószínű, hogy egy, nem az igények szerint gondozott területen több az eleség, fűmag, virágmag, pondró, giliszta, mindenféle bogár. 

– És Sztálin?

– Mi van Sztálinnal?

– Belőle mi lett volna, ha Connecticutban születik?

Tovább

A professzor úr valóban professzor volt. Három ugyanolyan márkájú és mintázatú, ugyanúgy elkopott öltönye lógott a szekrényében. Meg a frottír fürdőköpeny, a pár fekete cipő, illetve néhány fölstócolt könyv. A professzor úr éveken keresztül látogató volt, de a tavalyi év óta egy bármikor újra bekövetkezhető roham miatt ő is bentlakó lett a nagykórház elfekvőjében. A nővérek kedvelték és féltek tőle. A doktornő is szerette, bár akadtak villongásaik, a professzor úr megszokta, hogy a szabályok az ő akarata és belátása szerint működnek.

A professzor úr heti háromszor magára öltötte egyik öltönyét és átballagott a folyosó másik szobájába. A két kórterem közvetlenül egymás mellett helyezkedett el. Mint látogató éveken keresztül járt a feleségéhez, minden héten háromszor, jóllehet nem mindig ugyanazokon a napokon. Azt tartotta, kell a változatosság. Előfordult, hogy hétfőn, kedden és szerdán látogatta meg a gyógyíthatatlan feleségét, majd legközelebb a következő hét keddjén kopogott végig a folyosón a botja. Aztán csütörtökön és szombaton érkezett. A professzor úr mindig hozott csokoládét, a kórházközeli kávézóban vásárolt tejberizst, narancsgerezdeket, és általában valamilyen görög tárgyú legendát mesélt a feleségének, aki idővel egészen elhalkult, csak a szeme hunyorgása, kezének erőtlen mozdulása jelezte, kíván valamit, korty vizet, zavarja a fény. Csoda, hogy élt. A professzor hamar megértette, hogy a felesége Aphrodité születését unja, máris Echó vagy Nárcisz legendáját elemezte. Esetleg Marszüasz balesetét taglalta. Áttért az argonauták kacskaringós irodalmára. Neki személyesen az a véleménye, hogy a Tai­getosz szerepe erősen túlzott a spártaiak életében.

Tovább

Mikor érkezett hozzájuk a lengyel nő, hát éppen ezen ne vitáztak volna? Dehogynem! Vitáztak az izraelita polgárok minden szirszaron. Kinek mondta először azt a lengyel nő, hát éppen ezen ne kakaskodtak volna? Vagy hogy milyen ruhát viselt, hosszú, fehér és rózsamintás harangszoknyát akkor éppen, amikor a holland vagy a német nő is szűkölködő divatra volt ítélve. Nem azt mondta a bolond lengyel nő, hogy hölgyeim, ne féljenek, lesz cérna minden színben, és finom bélés, lesz vatelin, és nem kell a harisnyára szemceruzával varrást festeni, mint az angoloknál, akik a szenespincébe bújnak a bombák elől? De igen, ezt mondta selymes, nem is annyira szlávos hangon. Az angolok szénben aztán soha nem szenvedtek hiányt.

Tovább

Egyszer Picilakk zavarában megkérdezte tőle, szerinte is sziporkázott-e este, mit szól az alakításához Korc, mondja meg őszintén, pedig aznap nem is játszott. Korc magabiztosan válaszolt, akár egy ócskapiacon született Isten, hát persze, Picilakk, kivirágoztattál egy novemberi fennsíkot.

Egy másik előadásról szóló méltatásában megemlített egy teáskannát. Ki hozta be, hova helyezte, kivitte-e a műanyag virágokkal és protézisekkel teleszórt színpadról. A szakma röhögött, mintha hordárok világtanácskozása lenne. Kocsisok az internacionalista állatvásáron. Hahaha. Még hogy teáskanna! Jó, hogy nem betyárkulacs, Miska-kancsó!

Tovább

Volt egyszer egy író. Na, de szép. Elég ennyi fény, ha ennyi a világítás? Jó, legyen elég. Olyan volt az az izé, ez az író, mint a cserépnyi föld, egy kis pohár víz vagy a fagylaltostölcsérbe kanyarított téli ég. Ennyi csak. Ja, és ott volt még a tűz is, az is ő volt. Négy elemecske, mind duracell. Írók írnak, ahogy a westminsteri puding bugyog főzés közben, ahogy a bukaresti főbojár pávájának a farka sepregeti az udvar földjét, ahogy a hóhér tisztogatja az akasztófa környékét, repedés között vér, fos nekem ne maradjon. Bazmeg, igazgató úr – ez még a sámlis korszak volt –, az egyik rablógyilkos, aki alól kirúgtam a kedvenc székemet, ellopta azt. Meghalt, fölakasztódott a barom, aztán ellopta a sámlit is. Még a halottcipelők se vették észre. Hajjaj, Varsányiné!

Írók írnak, mint a cipősarok, ha nem írnak, ha hallgatnak, ha behajtották a szívliftek ajtaját és gombot nyomtak, irány a pokol, gyerekek, ha némán kong az összes népharang, ha a félelem szakállt növeszt, akkor is írnak.

Szóval jött el ez az író a Könyvfesztiválról, ahol éppen könyvei névvel való ellátása volt a penzuma. De-di-ká-lás.

Tovább

Harminc éve főszerkesztőnek lenni, apukám. 30! Sok szebbnél szebb történetem van az illetőről.

És hát eltaposhatatlan is. Különben érdekes korban él. Minden virágzik, minden hazaszelet és magyarnünüke egy soha nem tapasztalt pompázat része, majd meglátjátok, télen is tárva lesznek az ablakok, falusi nyuggernudizmus-őrület tör ki januárban, száll a kiáltás, éljen a király, éljen a király, és úgy mosolyog az élet, mint Dzsudzsák Balázs és Szijjártó Peti, na, pont úgy. 

Na most egy ilyen korban kritikus újságírónak lenni, ugye? Megtalálni a csomót. Nem a kákán, dehogy. A naponta kisuvickolt, újraaksizott nemzeti bráneren. Csak annyit mondani napról napra, ez így van. Látod? Látom, na és? Elmondani még egyszer, mint Sorosról a hiszekegyet. Pitbullnak lenni, apukám, csak azért is addig turkálni a nemzeti nedvektől lucskos, kokótól ragacsos szellemi ágyrajárók vackában, míg meg nem lesz az az óriástök.

Undoknak maradni, hazaárulónak, a betyár jóistenit! Tud valaki olyan firkászt, olyan újságírót, olyan sajtóembert, aki harminc éve csinálja így – plusz az előző évek irodalmilag is jelentékeny riportjai –, ilyen fölkent pozícióban, ilyen állandósított, nem lankadó figyelemmel, ilyen állhatatosan, ilyen elhivatottan, ilyen mélységesen méltatlan körülmények között, megannyi távirányítóval működtetett okostóni és kistafírozott paprikajancsi korában, amikor milliárdos kenőcsökkel puhítják a nyelvhegyet, föl ne sértse a felcsúti ánuszt. Működtetni a dohogó gyárat. Mindennap. Reggel és este. Nem állhat le, mert nem. Nincs helyette másik, amely szakmában egyébként minden és mindenki pótolható. Ez nem. Ő. Kinek van erről tudomása, ki érzi át, fogja föl, hogy ez a teljesítmény mit jelent?! Haszna, haszontalansága, jövedéke, járuléka, egyebek. Hogy történelem. Kibírni azt is, hogy a szellemi potentát szépen és halálosan költözik át, viszi drága mesterségét, szakmai csecsebecséit a virtuális világba, és nyilván jól is teszi. Itt maradunk papírnak. Kibírni azt is, hogy mindent fölszámolnak, ami civil és valóban polgári, ami független, aminek nem lehet dirigálni, aminek nem lehet kiosztani a lapot, mert van saját kártyacsomagja, és az nem cinkelt.

Tovább

„Arról beszélt a Domján Editet idéző elbűvölő hang, hogy meghalt egy illető, egy nagyon szeretett, közmegbecsülésnek örvendő, egy utolsó csodaember, kihunyt a lelke fénye a budaörsi harmat csillogásában, és a temetésen elő kellene adni néhány verset. Kettőt minimum. Ki írta őket, nyögte ki Dezső a realizmus maradékát megidézve, mintegy utolsó erejével. Mert most mintha az idős Psota Irén szirénhangja bűvölte volna bele az önfeladás főzőüstjébe, ő természetesen, ő írta, mert sokoldalú ember volt, kreatív lény, univerzumot vesztettünk el vele, a csillagos égbolt egy jelentékeny darabját.

– Tőlünk ment el, tőlem, suttogta a gyönyörű hang. – És még lenne valami.

– Micsoda – köhécselt Dezső.

– Maga a kedvenc színésze, Dezső. Képgyűjteménye van magáról, Dezső.

– Rólam. Hány kép?

– Legalább száz, százhúsz biztosan. Két mappa. Még főiskolás képek is!

Dezső hallgatott, százhúsz kép. Ő ötszázat saccolt. Annyi biztosan készült róla.

Jó, suttogta aztán a telefonba, vállalom, és üvegesen nézett maga elé.”

Tovább
Élet és Irodalom 2024