► XII. Friss Hús Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál. Budapest, május 30. – június 3.

Koncentráljunk hát a magyar versenyprogramra, amely az idén elképesztően erős volt. Ha összehasonlítom a cannes-i Directors’ Fortnight rövidfilmes válogatásával vagy a Berlinale játékfilmes versenyprogramjával – mely utóbbit zsűrorként volt szerencsém végigunatkozni –, hozzájuk képest a pesti mozitavasz bővelkedett friss, érzékeny munkákban. Gyönge darab a negyvenből, ha két-három akadt – ez nemzetközi szinten is kivételes arány. Új nemzedék dörömböl a kapuknál, egyetemekről és független műhelyekből; kérdés, nyernek-e bebocsáttatást, s ha igen – látva a zord kapuőröket –, mi lesz bent (s mi lesz kint) velük.

Konok, makacs és egyoldalú film ez. Benne az asszonyok kizárólag egyetlen szerepben, szülő, majd szoptatós anyaként vannak jelen, a férfiak még annyiban sem, rájuk csak természetes spermadonorként van szükség. A rendezőnő nem tesz könnyű, nézőbarát engedményeket, irgalmatlanul lassú ritmust tart, minden cselekedetet hosszan, részletezőn mutat. Mégsem sorolnám a slowfilm olyan mestereinek követői közé, mint Tarkovszkij, Angelopulosz, Reygadas vagy Tarr, mert utóbbiaknál a lassúság szervesen kapcsolódik a mozgókép végső, metafizikai tárgyához, az időhöz, míg Cambordánál pusztán részletező, kisrealista elbeszélői stílus, amely gyakran modorossá válik.

Mi mással ünnepelték volna a születésnapot, mint filmekkel. Három új premierjüket vetítették párhuzamosan a három teremben. Premierjüket, mondom, mert a Cirko nem csupán mozi, forgalmazó is. Más cégek igényes darabjait is játsszák, ám a saját forgalmazás biztosította szabadság teszi lehetővé az önálló, csak rájuk jellemző műsorpolitikát. Születésnapi filmjeik közül az egyik ínyenc csemege, gáláns ajándék. Chantal Akerman belga rendezőnő Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. című három és fél órás remekműve, amit a Sight and Sound legutóbbi szakmai szavazásán minden idők legjobb filmjének választottak.

Talán Fellini óta nem láttunk ennyire olasz filmet, értve ezen Itália összetéveszthetetlen levegőjét, életvitelét, ízeit és illatait. Nincs szó olyasfajta utánérzésről, amellyel másodvonalú Federico-imitátorok próbálkoztak, Rob Marshalltól (Kilenc) Paolo Sorrentinóig (A nagy szépség), elvégre Fellinit nem lehet utánozni, az ő személyes világa teljességgel másolhatatlan és folytathatatlan. Rohrwachernél ennél mélyebb azonosulásról beszélhetünk, amelynek gyökere, akárcsak Fellininél, az olasz mentalitásból formált filmstílus, komédia és dráma sajátos ötvözete.

Mélyen magyar létfilozófia ez, egy olyan országban, amelyben nem bízhatunk a hatalomban: ha ők államosítják a lopást, mi megoldjuk sufnituningban, ne nekik jusson minden. Az örök szegénylegények igazsága ez. E kort és mentalitást idézi meg Csáki László filmje, korabeli felvételekkel, tárgyakkal, slágerekkel, rekvizitumokkal és emlékező interjúk szövegeivel.

Glazer, akárcsak Lanzmann, érzelemmentes, hűvös távolságtartással mutatja be a történéseket. Tudják, itt nincs helye az érzelmeknek, moralizálásnak, mert azzal banalizálnák a botrányt. A kamera végig távoli beállításokkal pásztázza a családi idillt. A közelik és félközelik hiánya következetes esztétikai elképzelésről vall. Nemcsak arról van szó, hogy az arcközeli az érzelmek ábrázolásának és felkeltésének eszköze, hanem arról is, hogy akik az ördögi mechanizmus fogaskerekei, azoknak nincs arcuk, s ami ezzel azonos: nincs lelkük. Nem emberek.

(Kálmán-nap. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző: Hajdu Szabolcs.)

A szöveg olyan erős, hogy akár csukott szemmel hallgatva is átütne a dráma, ám a Kálmán-nap nem rádiójáték vagy kamaraszínpadi előadás, hanem hajlékony filmnyelven megkomponált mozgókép. Bántó Csaba kamerája a lehető legtávolabb kerül az ilyenkor szokásos plánozástól, a közeliknek és félközeliknek a párbeszédek ritmusát követő váltogatásától.

(Made in England. Angol dokumentumfilm. Író-narrátor-társproducer: Martin Scorsese. Rendező: David Hinton. A 2024-es Berlinale bemutatója.)

A Korda-vezette London Films és Powell–Pressburger The Archerse jelentette akkor, s még évtizedekig a tősgyökeres angol filmipart. Az ottani két nagy filmműhelyt megalapozó két magyar zsidó emigránsnál, Kordánál és Pressburgernél senki nem volt akkor angolabb a szigetországban. Nem véletlenül adta Scorsese a Made in England címet a Powell–Pressburger párosról készített dokumentumfilmjének, utóbbi Oscar-díjas unokái, Kevin és Andrew Macdonald pedig a nagypapáról forgatott portréfilmjüknek a Making of an Englishmant (Egy igazi angol úriember).

(Ne várjatok túl sokat a világvégétől. Román–luxemburgi–francia–horvát film. Forgatókönyvíró-rendező: Radu Jude. Uránia mozi, Budapest, febr. 3. és 24. A Cinema Niche bemutatója.) 

Ha valakinek, nekünk szól a Cinema Niche sorozata, amely alkalmi vetítéseken mutatja be a kortárs filmművészet mestermunkáit. Premierjeik így olyan exkluzív eseményekké válnak, mint egy-egy híres muzsikus vagy színtársulat hazai vendégfellépése. Talán ez a minőségi mozizás jövője: miközben a multiplexekben zakatol a mainstream, kivételes pillanattá lesz egy remekmű pillanatnyi felbukkanása. Parádés az eddigi névsor: Pablo Larraín, Jia Zhangke, Carlos Reygadas, Apichatpong Weerasethakul, Gaspar Noé, Terrence Malick, Hong Sang-soo, Hu Bo, többek között. Csemegék filmínyenceknek, akik megcsömörlöttek a plázamozik egyenkosztjától.

(Smoke Sauna Sisterhood. Észt–francia–izlandi film. Forgatókönyvíró-rendező: Anna Hints.)

A lélekszauna – spirit sauna – kifejezés Anna Hints sokszoros fesztiváldíjas, Európa Filmdíjat elnyert dokumentumfilmjében is előkerül. Öt asszony ül be Võromaa nyírfaerdejében egy kis fakunyhó sűrű füstjébe, hogy kibeszéljék magukat, s időnként megmerítkezzenek a közeli tavacska hűs vizében, telente a jégbe vájt lékben. Az észt rendezőnő filmje egyetlen ötletre és egyetlen témára épül. Az ötlet: a fürdőkabin félsötét, kavargó párájában mesélik el történeteiket az asszonyok. A téma: a női sors.

► Bárdos Judit: Etűdök az olasz és az orosz filmről. Áron Kiadó, Bu­da­pest, 2023, 425 oldal, 3800 Ft

Bárdos a filmszakemberek azon egyre csökkenő számú csoportjába tartozik, akik még zavartatják magukat tárgyuk, a film – időnként könyv, vers – által. A zsurnálkritika a műre koncentrál ugyan, ám nem képes kitekinteni mögüle, azt összefüggéseibe helyezni – ezért belőle koherens esztétika nem bontakozik ki. A mai filmtudomány – másik véglet – elszakad tárgyától, a műtől, s önkörében mozog. Miként Gilles Deleuze önleleplezőn, s tán önkritikusan is megállapítja: „A filmelmélet nem a filmre, hanem a film fogalmaira vonatkozik”. Bárdos jól ismeri a kortárs filmelméletet, idéz is belőle bőven, ám attitűdje a régi nagyokat idézi, akiknek munkássága még nem távolodott el a tárgyuktól, akik maguk is közel voltak a filmhez, s alakították is azt: Eisenstein, Balázs, Bazin, Morin, Sontag, Bíró. A filmről folytatott diskurzus mára szűk részszakmai profilú hozzászólásokra esett szét, ám Bárdos szövegei ezt a hajdanvolt egységet idézik meg – reményt keltve a filmszövegek értelmében még bízó olvasóban.

(Hatalom. Szlovák–magyar–cseh film. Rendező: Prikler Mátyás.)

A Hatalom szigorú filmnyelvi formalizmusa radikálisan különbözik az előző Prikler-mű közvetlenebb-dokumentarista kamerakezelésétől. A fix beállítások monotonon ismétlődő rendje annak a Roy Anderssonnak a stiláris következetességére emlékeztet – kevésbé ironikus-abszurd hangfekvésben –, akinek Pálos Gergely volt az operatőre.

(Hulló levelek. Finn film. Rendező: Aki Kaurismäki.)

A zene elvágyódást sugároz, ám a szereplők, felhajtván italukat, kilépnek a szürkeségbe, ahol csüggedten, beletörődve élik mindennapjaikat. Ebbe a világba csak a szerelem hozhat megváltást – a Hulló levelek az utóbbi évek egyik legszebb szerelmes mozija. Tökéletes ellentéte az érzelmes hollywoodi románcoknak, amelyek oly olcsóvá és hamissá teszik az érzelmeket.

(20. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2023. nov. 22–29.) 

Quo vadis, Domine? A félszáz, merőben különböző film nem adott, mert nem adhatott választ a péteri kérdésre, ám az idei, minden eddiginél erősebb mezőnyből, meglepetésre, nem a letargia csendült ki, hanem a remény. Ezt most óvatosan mondom, elvégre senki nem nézhette végig a párhuzamosan futó összes súlyos produkciót, amelyek mindegyike külön elmélkedést érdemelne, rovatunk ellenne velük jövő karácsonyig. Hogy miért éppen most a remény? Talán, mert nem maradt más.

(Semmelweis. Magyar film. Rendező: Koltai Lajos.)

Példázatos közép-európai, magyar dráma helyett hollywoodi hőstörténetet formáltak Semmelweis baljós életútjából. Ehhez arra volt szükség, hogy minden zavaró tényezőt kiemeljenek az életsorsból, elsősorban a második részéből, a hazatéréstől a megőrülésig. Amihez természetesen joguk volt, a régvolt históriák mindig szabad rablás tárgyai, ám Tóth Endrének kell igazat adnunk: egy nagy és igaz történet mellett mentek el, melynek nyomába sem ér az a mese, amellyel belőle sematikus melodrámát faragtak.

(Egy zuhanás anatómiája. Francia film. Rendező: Justine Triet.)