A harmadik szoba tele hatalmas fekete zsákokkal, benne ömlesztve ruhanemű, játék, a jóég tudja, miféle háztartási kellékek. Dani szenvedélyesen gyűjtötte a játék repülőgépeket, mint más a matchboxot, egész halom arasznyi nagyságú repülője van, régi propelleres aeroplánok, modern F–16-os, lökhajtásos gépek, junkerek, háborús bombázók. Most mind elpakolva az egyik zsákba, a társasjátékokkal, a könyveivel, kinőtt cuccaival együtt. Tegnap idejött az iskolából ebédelni, imádja a nagyapja fasírtját. Beleznay morgolódott, hogy megint neki kell ebédet csinálnia, de az asszony már nem főz, kikopott a konyhából. Kettejüknek is rendszerint a férfi kotyvaszt ezt-azt. Elhatározta, vesz egy fej kelkáposztát, és nekiáll fasírtot gyártani, akkor persze már annyit, hogy eltehessen egy jó adagot a mélyhűtőbe is. Később előveszi, bármi főzelékhez jó feltétnek. Szokása szerint külön a fasírthoz gyűjti a száraz zsömlét, kenyérhéjat, serclit a kenyértartóban. Van már bőven, előző délután beáztatja, egész éjjel pancsol a konyhában, hogy időre meglegyen az ebéddel. Görnyed az asztal fölé, pucolja a fokhagymát, két nagy fejet, mert a fasírtba is bőven kell, a kelkáposztába is az őrölt kömény mellé, még az ujjai is elgémberednek.

Most épp fél évszázada, 1968. március 8-án tiltakozó nagygyűlés zajlik a varsói Tudományegyetemen. Már pattanásig feszült a hangulat. Januárban „szovjetellenes” hangsúlyai miatt betiltják az évtizedek óta nem játszott nemzeti klasszikust, Mickiewicz Ősökjét. Az utolsó előadás után rebellis menet vonul a költő szobrához, sokakat letartóztatnak, két történészhallgató – Adam Michnik és Henryk Szlajfer – ráadásul virágot helyez Mickiewicz lábához, és tájékoztatja a nyugati tudósítókat a történtekről. Februárban a Lengyel Írószövetség varsói szekciója rendkívüli közgyűlésen ítéli el a hatóság fellépését, március 4-én a két hallgatót – a hatályos törvények nyílt semmibevételével – kizárják az egyetemről. A szolidaritási nagygyűlés, amely zárt kapuk mögött, az egyetemi város udvarán folyik, ez ellen kíván szót emelni. A két rebellis diákról közben kiderül, hogy zsidók, tehát nyilván ők a megmozdulás értelmi szerzői, a varsói munkásság nem is tűrheti tovább a provokációt, képviselői rohamkocsikkal törnek be az egyetem területére, gumibottal ütlegelik, verik-rúgják a tüntetőket. Nem nehéz rájönni, hogy álruhás rohamrendőrök. Ezzel veszi kezdetét a pártállami Lengyelország legsötétebb fejezete. A párt élén álló Gomułka érzi a vesztét, kiereszti a palackból a harmincas évek „nemzeti radikális” szellemét, így kontrázva rá fő riválisa, Moczar tábornok sovinizmusára. A diáklázadás végigsöpör az országon, de végül brutálisan elfojtják. A huszonkét esztendős Michnik ekkor már börtönben van. Jó nyolc év múlva szerezhet csak diplomát, levelező tagozaton, fizikai munkásként. A példátlan antiszemita-értelmiségellenes kurzus a maradék lengyel zsidóságot is elüldözi az országból, egyik kivándorló vonat a másikat követi, tele állampolgárságától, személyes vagyontárgyaitól megfosztott „cionistával”, köztük szép számmal afféle nem kívánatos, „lezsidózott” értelmiségivel is.
Ez volt a „lengyel március”, a legalantasabb társadalmi erőket meglovagló hatalmi harc órája, amely üzenetében is, hangulatában is épp az ellentéte annak, amit nekünk, magyaroknak március vagy a márciusi ifjak jelentenek. Adam Michnik, a Gazeta Wyborca főszerkesztője alig három héttel az után látogatott Budapestre, hogy egy varsói törvénymódosítás kellőképp felkavarta a nyugati közvéleményt, a Kaczyń­ski-féle kormányzat ugyanis börtönnel kívánja büntetni, aki nyilvánosan a lengyel nemzetet vagy a lengyel államot vádolja azzal, hogy a második világháború alatt segédkezett a holokausztban.

Az eredmény több mint tanulságos: egy nem mindennapi filmes tehetség pályája alkonyán előbb készít egy remekművet (Fekete csütörtök), majd egy újabb, hasonló nekirugaszkodással, sokak – hozzá nem értők – segédletével előállítja önmaga paródiáját.