Mi hárman, kislányok füvet tépünk a ház mögötti kis dombon a húsvéti fészekhez, felpezsdít a friss fű, a kifordult föld illata, húgaim minden egyes fűcsomó leszakításnál hátraesnek, vég nélkül vihognak, ekkor felbukkan apa a ház sarkában, fehér ingujja világít a fekete mellény körül, ezt akkor viseli, amikor megy valahová (templomba a legritkábban), gyerünk, lányok, ma ünnep van, kiáltja oda, megriadunk, feltápászkodunk, nem nagyon akaródzik abbahagyni a fűtépdesést, mégis leporoljuk a szoknyánkat, és indulunk a falu egyetlen cukrászdájába, érthetetlen, hogy miért most jutott ez apa eszébe, még soha nem vitt minket így együtt sehova, éhesek sem vagyunk, de felkapjuk a mackófelsőt, és próbálunk lépést tartani vele, anya néz utánunk az ajtóból, keze a száján, majd kiált: nincsenek rendesen felöltözve, de senki nem fordul vissza, útközben virító ibolya illata derít jókedvre, a térdzoknit hagyom lecsúszni, a szél hűvösen nyalintja lábszáramat.

Vasárnap reggel van, nagy hó esett az éjjel, az egész környéket beborító, puha takaró eltöröl teret és időt, bent a meleg házban a kozmikus hatású, mégis intim hócsend és a lírai fehérség állati kotorék békés hangulatával ajándékoz meg. Ilyenkor az álom is mélyebb, és csak lassan ébredeztek, kinézel az ablakon, frissen megépített színpadként lebeg a táj, a szemközti ház fehér kucsma alól sandít rád, a fák lelógó ágai, mint nehéz terhet cipelő öreg aggastyánok, összeroskadni készülnek a vastag páncél alatt, a lejtős utcát még szűz hó borítja, ekkor hopp, kihunynak a sárga fényű utcai lámpák, így ékesség nélkül, tompa szemérmesen és pőrén tárul eléd a ház alatt húzódó, sűrű gesztenyés.