Jó kis fogás a mesék feneketlen tengeréből, ahol mindenféle érdekes dolog horogra akadhat; még olyan is, amire aligha számíthattunk tudatában annak, hogy milyen csalit használunk.

A rövidke történetet, amelyet az alábbiakban jórészt a saját szavaimmal elmondok, egy alapjában véve víg kedélyű (másképp fogalmazva, ugye: piknikus alkatú) református lelkész ismerősömtől hallottam. Előre kell bocsátanom, hogy a csattanónál hangosan elnevettem magam, mire ő a számra tapasztotta tenyerét, s mintegy elnézést kérve: az égre pislantott. Én meg – pillanatra – mintha megláttam volna visszatükröződni szemében a Mennyboltot. Pár előtte álldogáló, tenyerében szórakozottan aprópénzt csörgető angyalkával.

Egyébként a horgászaton túl is erősen felkapott Orfű – mert róla beszélünk – térségében már a történelem előtti időben laktak emberek. Ezt a környéken megtalált használati eszközök is igazolják. A különféle régi szerszámok mellett az újabb kori intenzív jelenlét bizonyítékául pedig többek közt a tó közelében elhelyezett rozsdás bojlerek, kidobott tévék, valahonnan begyűjtött használt fiókok és elkoptatott autógumik szolgálnak, amelyek megtekintése nem is mondható ingyenesnek, hiszen a strand látogatásáért az illetékesek „sarcolnak” rendesen.

– Úgysem bírják már sokáig – mondta egyikük, az ülő férfiú, azt a hatalmas tócsát szemlélve, amelyet maga elé/alá izzadt. Mintha jómaga is elcsodálkozott volna az izzadvány nagyságán, de ezt nem tette szóvá. – Kidöglenek, kik? – kérdezte a másik férfi, aki az előzővel szemben állt, szétvetett lábakkal, mint a rodoszi kolosszus, miközben holmi fura, kereplőszerű, azzal együtt valamiféle szerteágazó ostorra emlékeztető szerkezettel csapkodta a hátát; akár egy valódi flagelláns, szenvedő arccal. – Kik nem bírják már sokáig?

– A háborúzó felek. Ők. Kidöglenek! Tutira vehető. Nem lehet a végtelenségig háborúzni. Mióta is folyik már az a banzáj?

Volt nekem a távoli időkben egy jó nőismerősöm, aki nagyon szép pecséteket tudott faragni burgonyából. (Mi így mondtuk, csinálni krumpliból.) Ő barna volt, én meg még túlnyomórészt zöld – ahogy azt a híres Eric Burdon tudta énekelni egykori saját magáról, előadni azzal az ő állati blues-poprock bandájával, a nem kevésbé híres Animalsszal. A jelentős (kor)különbség ellenére azért – az az én kis barátnőm meg a nála kisebb én – valahogy nagyon szerettük egymást. Ő szerelmi vágyat ébresztgetett bennem, én pedig őbenne anyai ösztönt lobbantgattam. Így pecsételgettünk át egy, majd több nyarat is. Mindig emlékezni fogok rá, amikor véletlenül krumplit és festéket látok együtt.

Szent Borgesius bestiáriumában van egy állat, amelyiket sokan – magával ragadó hangja alapján – inkább madárnak hajlamosak hinni, mintsem annak, ami. De ez az állat nem madár, testét toll helyett piszokszín szőrzet borítja, kicsinyeit pedig jól fejlett könnymirigyeiből táplálja. A Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból című könyvben úgy áll: táplálja, míg azok „a saját bánatukra nem állnak”. Ugyanott olvasható, hogy ez az állat leginkább hódra vagy vízi patkányra emlékeztet, ám megtévesztő módon, ugyanis valódi hazája nem a folyók, tavak és mocsarak lápos vidéke, hanem a magas örökzöld erdők, elhagyatott szirtfokok, a magasban imbolygó szel­lem­vá­rak, bagolyhuhogós, denevérsurrogós barlangok. Ám mivel már minden megborult ezen a világon, így a bőgőpatkány is egyre gyakrabban ereszkedik-merészkedik le elefántcsonttornyaiból az emberek közé, így aztán találkoztak már vele egészen szokatlan helyeken is.

Egyrészt, mert állati messze van Újpesttől – légvonalban 11 815 km –, másrészt mert baromira nincs ott semmi. Turistáknak nem, legfeljebb hibbant kalandoroknak való atoll. Azaz egy gyűrű alakú korallzátonyokból álló, sekély lagúnáját körbeölelő lakatlan sziget valahol a Csendes-óceánban, majdnem másfél ezer kilométerre Mexikó partjaitól. Szárazföldi területe nem éri el a két négyzetkilométert, főleg az ember számára ehetetlen, mérgezést okozó narancssárga szárazföldi rákok és rikácsoló tengeri madarak népesítik be. Amúgy jelenleg Franciaország külbirtoka, ám franciával ott aligha találkoznánk. Természeti kincsekben – madárürüléket leszámítva – módfelett szegény, ugyanakkor meglehetősen színes története van.

A nap már lebukott a házak mögé, s feljött az égre – ahogy néhai Bada Dada művész úr is mondani szokta volt – az éj égi vándora, a Hold, amikor édesanyjával és édesapjával kéz a kézben Gyulavárin a templomhoz értek. Oda, ahol őt, a kis Bay Zoltánt egyszer, évekkel azelőtt megkeresztelte a református pap. – Történt ez utóbbi ünnepélyes aktus valamikor a sok újjal, mindenféle technikai nóvummal, nagy felfedezéssel kecsegtető huszadik század küszöbén, amikor is a kis Zoltán rémületében, tőle telhető erővel elordította magát, majd sírva fakadt. Ennek köszönhetően így maradt meg a családi emlékezetben az a nagy és szent pillanat.

(B. B.-nek)

Mintha ma lett volna. Meglehetősen jó hangulatban gyalogoltam Újvidék központjától a Futaki piac felé a jobbik kezem, vidámabbik arcom oldalán, amikor is megálltam egy kicsit bámészkodni az egykori Torpedo kirakata előtt. Valódi vadászpuskát nem árultak ott, de légpuskát igen, meg mindenféle horgászeszközt. Érdekes: petárdákkal. Ma sem tudom, pontosan miért. Hogy egybehangoltan nagyobbat szóljon a légpuska, vagy inkább azért, hogy egy üres valamibe belegyömöszölt köteg petárdával elkábítsuk a halakat, mielőtt begyűjtenénk őket? Akkor meg minek a felszerelés? Nem tudnám pontosan megmondani. Mindenesetre a vadászat nem vonzott, annál is inkább törtem a fejem akkoriban – jórészt a mi Új Symposion folyóiratunk műszaki szerkesztőjének, Maurits Ferenc képzőművésznek és szenvedélyes horgásznak a hatására –, törtem a fejem: a villantózáson.

Néha csak úgy a távolban szólal meg, mintha nem is akarna az ember privát szférájába betörni. – Ah, szó se róla! Ő csak úgy van egy kicsit, mindjárt meg is szűnik, semmi komoly. Szinte véletlenül létezik, tulajdonképpen ő nincs is. Ott vegetál valahol a nemlét határán, ügyet sem kell vetni rá, és ha úgy teszünk, az a legjobb: nekünk is, meg neki is. Elmúlik mindjárt, belevész a semmibe, mert a lét ilyen kérészéletű valami. Jön és megy, aztán mintha nem is lett volna. Aprócska visszhangja se marad a falak között. Még egy pici lyuk sem utána, márpedig az sokkal kecsegtetőbb lenne, ha jobban belegondolunk. Ha legalább egy icike-picike maradna, mert az végeredményben némi derűlátásra adhatna okot azt illetően, hogy egyszer majdcsak befejeződik.

Úgy mesélte, írta Debreczeni, hogy amikor befutott a vonat a végállomásra, a szerelvény élén lévő személykocsikból kiugráltak a kísérő tábori csendőrök. Ketten-hárman csörtettek egy-egy vagonhoz letördelni az ólomzárakat. Rozsdás csikorgással pattantak a reteszek, felszakadtak az ajtók, friss nap és hűvös levegő ömlött be. Akkor nagy levegőt vett, mondja, majd társai ólomszín arcába nézett. Közben – mint tükörből – látni vélte a magáét is, és abban a pillanatban megrémült. Aztán úgy rémülten hunyorgott a túlontúl erős fényben.

Volt neki az a díszes kis furulyája, amelyről azt állította, hogy eredeti Duna-parti fűzfából faragta. Különös előszeretettel játszott rajta valami olyasmiket, amikről édesapánk, a kisebbségi magyar tanárból lett kabarésztár olyanokat tudott mondani, hogy az eredeti hegyi kóló meg szirti tangó, vagy ilyesmi. Bosnyák banzájba való, kecskeriszálásra, sas-sasszézásra jó. Olyat sose hallottunk tőle, hogy errefelé is igazándiból passzentos lenne, stimmelne a vajdasági (koca)laposon. Legfeljebb elmosolyodott, biccentett, aztán ment a dolgára a legfrissebb kis komikus jelenetével, villámtréfájával, odamondogatós kupléjával a fejében. Mi, gyerekek viszont maradtunk hallgatni Mevludin bácsi fennakadt szemű – mindig úgy játszott –, rövid, viszont annál átszellemültebb koncertjeit a mosókonyha építésének viszonylag gyakori szüneteiben.

Tehát a szóban forgó, Budapesten taxizással is foglalkozó, amúgy amatőr dzsessztrombitás tatár férj mesélte egyszer neki, Hédinek, hogy odahaza náluk, azon a tájon, ahol született és a gyermekkorát töltötte, volt, azaz van is egy nagy puszta. A puszta közepén pedig egy feneketlen kút. Igazából még a legöregebbek se emlékeztek rá, ki és mikor ásta-építette oda, ahová, kerítette körbe, azonban nem is ez a lényeg. Hanem az – a környékbeliek közül mindenki tudta –, hogy ha abba a kútba valaki beledob egy akár kisebb, akármilyen mütyür tárgyat bármelyik halott ember személyes holmija közül, nagy eséllyel meg fog jelenni előtte az illető szelleme.

Hommage à Bálind István festőművész, szívből jövő jókívánságok az Óbudai Társaskörnek

– a nyugdíj előtt álló erdész egy reggel valami kutyafélét lát az udvarában, a somfa alatt; kicsit agárszerű keveréket, amelyik jobban farkaskutyára, de még inkább farkasra emlékezteti, ha csonka farokkal is

– az állat sebesült, az erdész közeledtére megpróbál felállni, de nem megy neki, mert úgy látszik, meglőtték a hátsó fertályát; előbb morog a közeledő emberre, de igazából már arra sincs ereje, csak egy dühös, kínnal vegyes, könyörgő tekintetre

– az erdész pokrócot kerít, azzal takarja le, úgy nyalábolja fel, hogy a sebesült ne tudja megharapni, de az már olyat nem is próbál; felkerül a terepjáróra, eljut az állatorvoshoz, aki kiszedegeti belőle a söréteket, majd visszakerül az erdészlakba, ahol örökbe fogadják
 

(Istenes változat) Mondá az Úr, eleinte inkább csak magának, majd lassan-lassan a saját elképzelt művének, Ádámnak, hogy íme, ütött az óra, ideje elkezdeni a teremtést. Lévén ötödike az univerzumi időszámítás szerint, márpedig az sok jóval kecsegtető nap, még az égi babonák szerint is, hát Isten elérkezettnek látta a pillanatot. Nosza, nem is késlekedett. – A teremtést az alapokkal kezdjük – magyarázá, miközben nagy összpontosítással gyurmázott. – Íme, az egyik lábad, ezzel fogsz a földön járni, ez meg a másik, ezzel fogsz a levegőben járni.

A világvégéről írja minden idők egyik legfantasztikusabb írója, a dél-amerikai Julio Cortázar az ő csudabogarairól, kronópiókról és fámákról szóló könyvében, hogy mivel az írástudók állhatatosan tovább folytatják a tevékenységüket, az a kevés olvasó, aki még megmaradt ezen a földkerekségen, foglalkozást változtat és beáll írástudónak. Az országok így egyre inkább az írástudók meg a papír- és tintagyárak országaivá válnak. Nappal az írástudókéi, éjszaka pedig azoké a gépekéi, amelyek kinyomtatják az írástudók műveit. Először a lakások bizonyulnak kicsinek a bennük levő könyvtárak számára; akkor a városok vezetői kénytelenek lesznek (ez már folyamatban is van) feláldozni a játszótereket a könyvtárak bővítése céljából. Ezután következnek a színházak, a szülőotthonok, a vágóhidak, a kocsmák és a kórházak. A szegények téglának fogják használni a könyveket, cementtel összeragasztják őket, a könyvekből falakat emelnek, és majd könyvkalyibákban laknak. Akkor aztán a városokat is kinövik a könyvek, elárasztják a vidéket, lelapítják a napraforgót, a búzamezőket, így jó, ha az útügyi igazgatóságnak sikerül elérnie, hogy két magas könyvfal között szabadon maradjanak az utak. Néha ledől egy-egy fal, s ebből borzalmas szerencsétlenség származik.

Tudnivaló, hogy Kisasszonyfa egy apró, a szomszédságával főleg földutakkal összekötött település a magyarországi Baranyában, a Dél-Dunántúlon, rakás vakondtúrás békés társaságában. Tavalyelőtt mindössze száznyolcvankilenc lelket számlált, amikor a helység közjegyzője címeres-okleveles dr. Balázs János volt. Persze lehetett ez másképp is azokban a réges-régi időkben, amikor dr. Balázs János még fel sem tűnt, még távoli ideaként sem, porszemként a láthatáron, hogy megállapíthassa a szomorú tényállást a szerényke létszámmal kapcsolatban. Mindenesetre Kisasszonyfa mindig kevés lelket számlált, azonban akadtak közöttük olyanok, akik valóságos szellemi óriássá nőtték ki magukat. Vagy ha nem is éppen gigászivá, de jelentős intellektuális magasságokat értek el, így a többihez képest ott röpködhettek az elérhetetlen gondolati régiókban. Jó példának okáért egy apa és a kedves fia, jelesül a két Istvánffy: Pál és Miklós. Mindkettejüket a lúdtoll repítette valóságos szárnyakként, csak az egyiket szépírói, a másikat történészi. Róluk szól ez a műfajilag nehezen meghatározható, visszatekintő történet. Azért is érdekesek ők számunkra, mert ha összeadjuk kettejüket, összerázzuk mintegy, majd a szemünk előtt tartva újfent jól megvizsgáljuk, akkor abban a csodás spiritus liquidusban felismerhetjük a mi munkánk lényegét is.

Akkor már nyolcadik napja játszottam fogadásból Beethoven Holdfény szonátáját csak annyi megállással, amennyit a test funkciói mindenkoron elengedhetetlenül szükségessé tesznek. Mivel úgy gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, felhívtam a Rekordok Könyvét, hogy amennyiben érdemesnek tartják, írják bele ezt is bővítés előtt álló kiadványukba. Némi csodálkozásomra belementek azzal a kikötéssel, hogy egy ellenőrnek szüntelenül jelen kell lennie. És így is lett. A kontrollszemélyzet valamelyik tagja – bánatomra mind búskomor férfi – ott ült egy támlátlan széken a falnál. Szemem sarkából láttam, hogy kinek előbb, kinek utóbb, de menthetetlenül oldalt billen a feje, majd hosszú küzdelem után bedobja a törülközőt.

Úgy kezdődik, hogy észreveszem: egy nagy álkaszáspók befészkelte magát hozzám, majd elkezdte kifeszítetni csillámló fonalait az életfa és Szűz Mária mögéje csúszott imádságos képe között. – A francba! – Némi gondolkodás után mégsem bántom, elnevezem Francnak, majd szövögetem tovább a számítógépnél olvasófogó mondataimat, ahogy Franc a maga hálóját amott. Csak ám úgy veszem észre, velem ellentétben ő játszi könnyedséggel teszi dolgát. Végül túlszövi magát. Elkezd arcátlanul terjeszkedni, már lassan eléri a falon a képeket, alatta a kisszekrényen meg már behálózta a Színházi kalauz 1962-es kiadványát. Megpróbálom megregulázni. Nem ölöm meg, mert mintha kezdeném sajnálni, ugye, mert itt vagyunk mi ketten már egy ideje, azért mégis megpróbálok visszavenni a terjeszkedéséből. Kissé megnyirbálom a művét, csakhogy Franc picit sem enged agresszív politikájából. Mire visszajövök a boltból, már csaknem ott tartunk, ahol tartottunk a kiflim, az uborkám és a két söröm előtt.

Váratlan fordulat

Patak vizéből ivott a bárány, amikor a farkas hátulról megközelítette. Vadul förmedt rá a bestia a gyámoltalan kicsi jószágra.

– Nem megmondtam, hogy ne itt igyál?! Szépen figyelmeztettelek, legalább ötször, hogy amoda menj, lejjebb. Nem értesz a mondott szóból? Itt összekavarászod a vizemet, aztán én hogyan igyak belőle?

– Neeem kavarászom – bégetett a bárány –, csak így lefetyelek egy picit a színéről.

– Mi az, hogy nem kavarod – hergelte magát tovább a farkas –, most akkor én hazudnék? Látom, mi történik! Elég volt ebből, ezt tovább nem tolerálhatom. Mindjárt megeszlek.

­­– Ne egyél meg, kérlek – fogta könyörgőre emez.

– Nincs pardon – keménykedett amaz.

Akkor hirtelen felcsillant a bárány szeme.

– Jó, megehetsz, de elébb mutatok valamit, rendben?

A rendkívül fontos politikai események csinnadrattájában és a szűnni nem akaró háborúk pergőtüzében újabban elsikkadt az a hír, hogy űrkutatók csapata újfajta rakétát szerkesztett, amellyel a kultúra sűrítményén át az emberi civilizáció reprezentatív keresztmetszetét juttatták az űrbe. Hátha ott a nagy végtelenben valamiféle megértőbb lélekre találunk, ha már ugyanez itt lent nem sikerül nekünk egymás között a Földön. Persze az, hogy az illetékesek nem is verték nagydobra, részben szándékos volt. Ne legyen belőle újabb hőzöngés, hogy már megint kész vagyont herdáltak el valakik a kultúrára.