„Nem ezért jöttünk ide Levédiából!” (Bëlga)

Kérjük, válassza ki az alábbi lehetőségek közül az oda nem illő elemet!

a) a tenger zúgása,
b) mediterrán helyszínen játszódó komfortkrimi félfamentes lapjainak surrogása,
c) gyöngyöző dobozba zárt helyi láger szisszenése,
d) sókristályos kavicsok ropogása a gumitalpú papucs alatt,
e) hullámok fölött köröző sirályok vijjogása,
f) egy Carpe Diem-sláger ordítása egy JBL hangszóróból.

És amikor kezdenénk kellemetlenül érezni magunkat, hogy egyre több az ősz hajszál a fejtetőn, a ránc a homlokon és a diklofenák-tartalmú kenőcs a fiókban, Fluor Tomi ismét kézen fog minket, és utat mutat. Célirányosan cammog a kényelmesnek látszó fellépős mackóban, a túlmozgásos táncoslányok gyűrűjében, metálmasztodonokat überelő lángshow-val és konfettizáporral megtámogatott dinamizmussal letolja a maga nyolcvan percét, majd közli, hogy most muszáj kicsit megpihennie a backstage-ben, lerogynia a kanapéra, benyomnia egy szelet pizzát, de azután hajtjuk tovább az afterparti szekerét. Ó, kapitány, kapitányom! A te igéd igazság.

„Oh költészet, fogadj be templomodba / Fogadj be engem papjaid közé!” (Szendrey Júlia)

Marha nagy vers, bólogatnak elismerően az egybegyűltek, és hangos tapssal jutalmazzák a költőt. Marha nagy vers, mondogatják, ezután semmi nem maradhat ugyanúgy, ahogy eddig volt. Ady érezhette így magát 1906-ban. A költő megadóan hallgatja az elemzéseket a pódium mögül, szerénytelenül bólogat, elvégre csak sikerült kicsavarni Petőfi kezéből a váteszbotot, arcára mégis leheletnyi méltatlankodás ül ki, ugyanis hallatlan, hogy az Euterpétől letaglózott auditórium ünnepélyes ovációja sem képes megtörni a Múzeum körút zaját, nem pattannak le a villamosról csillogó szemű emberek, nem torpan meg a tömeg az aluljáróban, hogy éljen, annyi év hasztalan várakozás után végre megszületett a Marha Nagy Vers, rohamra, irány a Nem­ze­ti Múzeum lépcsője!

Zavar a helyzet, és nemcsak azért, mert a Jelenések könyvébe illő tetűjárványok is úgy kezdődnek, hogy ugyanazt a csákót meg fátylat nyomják több száz óvodás fejébe, hanem mert előző évben, amikor a koncepció szerint egy rolleren kellett feszíteni, sokkal emancipáltabbnak éreztem magam. De senki sem kiáltja velem, hogy „Én vagyok Spartacus!”, egyedül meg kevés vagyok megtörni a status quót, úgyhogy az óvónővel a paraván mögé vonulok, és magamra rángatom a fehér gúnyát. És akkor beüt a krach. Jópofán pörög a szoknya, jó móka a fátyol, közelebbről megnézve nem vészes a csipke sem: egy óvatlan pillanatban beránt a csajos daráló.

„Urizálni úri gyerekek tudnak, én parasztgyerek
vagyok, annak születtem.” (Rogán Antal)

Kedves Gyula! Beszélnem kell veled, mint Balássy a Balásyval. Vallomással tartozom: interjúd szíven ütött, és nem hagyhatom szó nélkül. Nem tehetem, mert mialatt a riporterrel együtt értetlenül bámultalak ötszáz alkalmazottad állami gondozásba adása közben, tekintetem a taktikusan bekészített papírzsebkendő-stószra tévedt, és rádöbbentem, mennyi közös van bennünk.

„Há’ ez itt a kert!” (Mocsoládi Névtelen)

Állok a teraszon, csípőre teszem a kezem, a levegőbe szimatolok. Se aluljárós húgyszag, se szmogfelhő, se a kapaszkodó utasok hónaljából lecsapódó pára. Brit tudósok szerint a vidéki ember várható élettartama évekkel több a városi emberénél a levegő minősége miatt. De mivel üssük el azt a pár pluszévet, ha nincs egy valamirevaló mozi a környéken? Állok a teraszon, és felmérem a területet. Felmenőim között háromgenerációnyi bolgárkertész, mégsem dobban meg a szívem a kiélt föld illatától. Pedig műveljük kertjeinket, mondja Voltaire, ő azonban még nem hallott a permakultúráról.

„Ifjúságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá, s kezdetben biztató szerencsém is. (...) Én azt egyszerre elhagytam, s választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből vannak fonva, s nimbusza nem világít, hanem éget.” (Jókai Mór)

Péntek este vacsora mamánál, mielőtt még a Szívek szállodája divatba hozta volna. A Kuznyeck lakótelep négy olajszagot árasztó háztömb súlyával nehezedik rám. A szűk panellakás nappalijában ülünk, a kör alakú asztalon elegáns horgolt terítő, rajta foltokban opálosra kopott vastag fólia. Mama elénk csapja a fazekat, és szed, saját belátása szerint. Bármely tányérban hagyott falat hidegháborús konfliktust szülhet, ezért gépiesen kanalazunk. Mama remekül főz, specialitása a becsinált leves, amelyről sokáig eszembe sem jut, mennyire nem szerencsés elnevezés egy fogásnak, és mivel az étel az egyetlen szeretetnyelv, amit gyakorol, ezért bármit készítsen is, mind egy morzsáig lenyomja a torkunkon. Mama arcán nincsenek nevetőráncok, legalábbis amióta apám megnősült, és a szerelemről már régóta úgy vélekedik, mint a Szeged mellől elszármazott dédnagyanyám, aki filmek csókjeleneteinél hevesen felkiáltott: „Seggöm közétek!”

„Elképesztő.” – Krasznahorkai László

Hogyan készüljünk fel áramszünetre, állásinterjúra, nyelvvizsgára, szülésre, háborúra, zombiapokalipszisre, dobja fel a javaslatokat a keresőmotor, de az igazán ínséges időkben, amikor egy huszonhétezer lelket számláló alföldi fürdőváros becsülete forog kockán, cserben hagy bennünket, némaságot fogad, egyetlen tippmorzsát sem ejt el, hogyan lehet felülmúlni a Svéd Akadémia Nobel-díjas íróhoz címzett köszöntését, aki képes volt azzal sújtani a szóban forgó település elfoglalt önkormányzatát, amelynek költségvetést kellene írnia, járdaszakaszok felújításáról kellene döntenie, emléktáblákat kellene koszorúznia, hogy éppen ezt a helyet szemelte ki világrajövetelére.

– Ahogy megbeszéltük.

Lehajol, megigazítja a gyereken a csokornyakkendőt. A kisfiú a gallért húzogatja, a nyakbavalót tartó kalapgumi vörös foltot hagy a bőrén. A szemében elszántság, de bólintása esetlen, amitől nyugtalanság támad az apában. Leguggol a gyerek elé, gyengéden megfogja a vállát.

– Nincs ebben semmi rossz. Elbeszélgetsz vele, megkérdezed, hogy van. Elmondhatnád a verset, amit magyarórára tanultál. Attól odáig lesz.

A kisfiú elnéz az apja mellett, az orrnyerge fölött mélyülő ránc. Egyik, majd másik oldalra húzza a száját, mintha megrágná a szavakat.

A családunkban keringő legromantikusabb és leginkább keresztény-konzervatív történet nagyszüleim megismerkedésének filmszerű históriája. A fiatal falusi nővértanuló a közeli mezővárosba kerül, ahol egy péntek délután beül a helyi kis templom leghátsó sorába. A tömeg elnémul, a karvezetői pódiumra fellép egy fiatalember mogyoróbarna öltönyben. Arcát nem látni, csak a fülcimpáját, amiről nagymamám tizenkét sorral hátrébb is megállapítja, hogy tökéletes. És természetesen baromi erős: családunk sorsa fülbevalóként függ rajta. Snitt. Nagyszüleim bejárják a nővérszálló környéki utcákat, szigorúan két lépés távolságra egymástól. Valahányszor elmeséli mama, elpirul, mint egy tinilány, és hozzáteszi: tata azért nem fogta meg a kezét, nehogy valaki a gyülekezetből a szájára vegye őket. Mama szerint vadromantika, szerintem generációkat megnyomorító filozófia, amely elülteti a rettegést és a szégyent minden nüansznyi gesztusunkért.

(Megtörtént események alapján) És akkor ott ültél, Pál. Ott ültél a szomorú szemű Ady képe alatt, aki cinkosan hallgatott feletted. Ott ültél, lekanyarítottál egy falatot a krémesből, és amikor a kisvillát a szádhoz emelted, találkozott a tekintetünk. És ahogy a pillantásom a bajuszodat púderező porcukorra siklott, kiábrándultam az írói létet övező romantikus fantáziákból. De mindent sorjában.

Kétezertíz: betöltöm tizenkettedik életévem, először vág mellbe az elkerülhetetlen mulandóság gondolata. Könnyeim a csokimázra potyognak, a csüggedt sóhajoktól ellobban a számos gyertya. A család biztosra veszi, hogy ajándékfronton siklott félre a hadművelet – ugyan melyik tizenkét éves ne vágyna tíz pár zoknira vagy egy kötött szvetterre? –, egzisztenciális válsággal nem számolnak.

Ennek a történetnek íze van. Húsleves, sült hús, töltött káposzta, attól függően, a karácsonyi ebéd mely pontján merül fel. Most éppen halászléízű, mama a piros lében úszó pontypatkó fölött fog bele. Úgy meséli, mintha maga is ott lett volna. Most először hangzik el nélküled. Később, amikor a mosogatógépbe pakoljuk a paprikás peremű tányérokat, anya jelentőségteljesen a konyhapultnak dől, és közli: szerinte meg kellene írnom. És monda nékem: írd meg, mert e beszédek hívek és igazak. Kezem megáll a levegőben, majd a tányért lassan a helyére csúsztatom, és felemelkedem. Ezt nem lehet megírni. Látom, nem érti, miért nem. Nem lehet megírni, mert giccses. Vér futja el az arcát. Higgye el, ha én ezt elküldöm bármelyik szerkesztőségbe, visszadobják.

Hosszú volt az éjszaka, félóránként ébresztett a telefon. Először megmértem a szaturációd, majd ha szükségessé vált, megnyitottam az oxigénpalackon a csapot. A levegőt is beosztással kellett mérni, hétvégente nincsen szolgálatban a palackcserét végző férfi, hétfőig kell várni a telefonnal. Ötre sosem tapasztalt, bódult fájdalom tepert le, hiába rezgett a telefon, hiába hallottam a nyögéseidet, képtelen voltam kikelni az ágyból. Az alvó tanítványokra gondoltam, és nem éreztem megvetést.

Megvirradt, őszi, erőtlen fény vonta be a szobát. Körülálltunk, szemügyre vettünk, mint nagyviziten szokás. A kicserepesedett szádon szívtad be a levegőt. A mellkasod nyugtalanul, ütemet vesztve hullámzott. Meg voltam róla győződve, hogy inni kell, ez majd megoldja a gondot. Öntöttem a Part utcából hozott artézi vízből, és felszívtam egy nagy fecskendővel. Mert nálad van az életnek forrása.

   „– A problémák nélkül minden rendben van (…)?
– Persze, úgy minden fasza.” (Radics Péter)

„Már pirkadatkor az ablakból kémlelte az utcát. A postás fél tíz után pár perccel érkezett, és pontosan kiszámolta a konyhaasztalra a hatvankétezerháromszázhúsz forintot. Két húszezres, két tízezres, egy kétezres, egy kétszázas, egy százas, egy húszas. Egyszer kíváncsiságból lemérte a konyhai mérlegen, huszonnyolc grammot nyomott, alig többet, mint a lelke. A nadrágzsebébe gyűrte a papírpénzt, leemelte a fonott kosarat a kamra felső polcáról, és útnak eredt. Amint Icuka meglátta, a húspult mögé perdült, és már emelte is a parizerrudat, de Lajos határozottan intett, hogy tegye le, és egy jó darab húsos szalonnára bökött, meg a paprikás főtt sonkára, hogy abból kér tizenöt dekát. Tizenhét lett, maradhat? Maradhat, felelte Lajos, Icuka legnagyobb döbbenetére.”

Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül. Vasárnap reggel rögtönzött hadászati kiállítást tartanak a város főterén, felvonulnak a honvédség legújabb gyalogsági járművei. Egy kisfiú széles mosollyal lép a nyolc láb magas tankhoz, alig éri fel a lánctalpat, az anyukája büszkén lő egy fényképet róla. Nagy az öröm, jövőre még nagyobb részt különítenek el a költségvetésből hadseregfejlesztésre. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.

A szőnyegen kuporog, lábai átnyúlnak a dohányzóasztal alatt, körülötte összefirkált tankönyvek, laptop a maszatos üveglapon. A gyerek másnapi környezetismeret-háziját rakosgatja össze. Advent első vasárnapja van. A gyerek unottan lógatja a fejét a kanapéról, és nyávog. Az asztalon koszorú, magányosan pislákoló gyertyaláng. Az asszony a hálóban fekszik, a hétköznap felvett sorozatepizódokat pörgeti, amióta ő az egyetlen kenyérkereső a családban, gyakrabban vállal túlórát, így nem ér haza az adás kezdetéig. A nappaliban hideg ledfény, az illatgyertya fahéjas lónyálszagot ont magából. A gyerek feláll, felmászik a heverő háttámlájára, tornászoktól ellesett mozdulattal lendíti a lábát, egyensúlyoz, közben sürgeti apját, aki mohón görget a képtalálatok között. Gémeskút, gulya, racka juh, karikás ostor, délibáb, túzok, kilenclyukú híd: nyolcvanezer-százharmincöt hektárnyi szabad tér, megközelítőleg tizenhatmillió, egymás mellé felhúzott panellakás területe. Leragad az egyik kép előtt, a monitort beteríti a pixelbe sűrített pusztaság, azon gondolkodik, mennyit kellene szaladnia ahhoz, hogy elérje a távolban felsejlő erdőnyelvet.

Az EU-s pénzek lehívása után megkezdődtek a főtéren az óriáskerék, a Korom-rezidencia kertjében pedig a medence munkálatai. Mindkét projekten a Károly sógorának érdekeltségébe tartozó Betyár Építőipari Kft. mérsékelten motivált, a szakképzettséget leleménnyel pótló munkatársai dolgoztak. Korom Károly egyik helyről a másikra perdült, kézben tartott mindent. Előbb szakértelemmel végigmustrálta a fémlemezeket összefogó anyacsavarokat – ő maga is húzott rajtuk, biztos, ami biztos –, aztán átszelte a főteret, hogy szemügyre vegye, hogyan kínlódnak a mesterek a mozaikos burkolóval. A faluban napokig nem lehetett közlekedni, a munkagépek elállták az utat. Az emberek csoportokba verődve bámészkodtak a körbekerített terület körül, az asszonyok töpörtyűs papuccsal meg kőbambival kínálták a kitikkadt melósokat, akik gyakran ott felejtették magukat a sörpadon. A projekt határideje lejárt, de még sehol sem tartottak, ezért Károly bekeményített, éjszaka is munkára fogta a dolgozókat. Fél tizenkettőig recsegett az ütvefúró és csörömpöltek az alkatrészek. A harmadik éjjel ápolási osztályra került Ilonka néni intravénásan kapta a Xanaxot.

Faggyal érkezett a november, a talaj nyirkos-hideg, kora reggel dér ül a föld repedéseiben. Féltem őt, nem tudom, hogyan bírja, mert akármeddig elvan étel és víz nélkül, de a hideget nem állja. Mindennél jobban gyűlöl fázni. Azóta, hogy egy télen megfagytak a lábujjai, mert mezítláb kellett iskolába járnia, rejtegette a lábfejét, iszonyodott látványától. Nyaranta is vastag zokniba bújtatta, nehogy bárki megláthassa, hogyan rágta meg és köpte ki húsát a hideg. Mielőtt lábamra adta a cipőt, mindig tüzetesen megvizsgálta a lábfejem, és megállapította, hogy pontos mása az övének. Ugyanúgy íveltek a körmök, ugyanúgy görbültek az ujjpercek, ugyanolyan párnácskás volt a talpunk. Akárhányszor felvonatozott hozzánk, hozott vastag fonalzoknit, amit ő kötött nekem. Virtuózként bánt a kötőtűvel, a legtöbb ruhadarabját maga készítette, többek között azt a méregzöld kardigánt is, amit olyan sokszor viselt. Lehet, most is az van rajta, csak színe egybemosódik a levelek árnyalatával.

Harmadik napja nem hagyta el a lakást, az arca vakító fehérre sápadt, kiégette a monitor fénye. Ül az ágyon, háta a falnak támasztva, tornáztatja a lábujjait, próbálja kimorzsolni a közéjük ragadt zokniszöszöket. Az ujjbegyei csipsztől ragacsosak, meghúzza a kólásüveget, ahogy a reklámokban látta, majd gargarizál. A szénsavas lötty marja a fogait. Ahogy kifogy a zacskó, ráfanyalodik a mellkasára tapadt morzsákra. Cary Grant és Kathrine Hepburn egy dinócsontváz tetején csókolóznak. Miért nem lehet minden ilyen egyszerű?