2015 második felében egyre inkább érzékelhetővé vált, hogy a kormány az iskolai tananyagot a társadalom ideológiai átformálására kívánja felhasználni. E kérdésben – a Történelemtanárok Egylete és a Tanítanék Mozgalom mellett – a társadalom- és humán tudományi intézmények számos munkatársa exponálta magát; egyre több hír jutott el hozzánk (a többes szám most az Iványi Gábor rektorsága alatt működő Wesley [wesley.hu] néhány vezető munkatársából álló informális kört jelenti) arról, hogy egyetemi és kutatóintézeti vezetők, folyóiratszerkesztők jelezték ott alkalmazott ismerőseinknek: véleménynyilvánításuknak ugyan nem állítanak adminisztratív korlátot, de jó, ha tudják, hogy saját intézményi érdekeiknek ártanak.

Orbán Viktor külpolitikáját sokan azért bíráljuk, mert az európai föderalizmus hívei vagyunk. Ez a cikk azonban nem ezt teszi, hanem arra mutat rá, hogy a szuverenitásvédelem szempontjából a Fidesz külpolitikai elveit helyeslő olvasó is károsnak kell hogy ítélje a konkrét orbáni külpolitikát: olyannak, amely rövid távú kormányzati célok érdekében feláldozza a stratégikus nemzeti érdeket.

Az 1975-ös Helsinki értekezletről lehetne sima történettudományi módon írni, meg lehetne – napjainkig tartó EBESZ-eseményeket elemezve – politikatudományilag. Az emlékezetpolitikus értelmiségit (mint e sorok szerzőjét) azonban az zavarja leginkább, hogy a saját életünket meghatározó egykori folyamatokról olyan nézetek vannak a köztudatban, melyek szerinte tévesek. S ez a kisebb baj: olyan nézetek, melyekből a jelenlegi teendőkre vonatkozóan tévkövetkeztetések adódnak. Tévkövetkeztetések, melyek nyomán olyan világot csinálunk, amelyben nem jó élni, s különösen nem lesz jó élni annak, aki 2010-ben vagy 2020-ban született.

A legjelentősebb tévedés, hogy a „békés egymás mellett élés”, illetve a Helsinki értekezlet fogalma – amikor az 1962 és 1990 közötti korszakra gondol – egy csoportba kerül számos ember tudatában.