► Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt. Szerkesztette Kemény Aranka és Ferencz Győző. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2026, 469 oldal,6999 Ft

A könyv legvallomásosabb írása az 1958-as Kő és hiúság. Ebben az lepett meg leginkább, hogy milyen jól ismerte magát: „nem érhetem el azt, amire képes lennék (…) csak a körülmények miatt? Nem. Lustaság van bennem, gyöngeség. Többet kellene dolgoznom.” Ahányszor előveszem Nemes Nagy összegyűjtött verseit, mindig arra gondolok, hogy miért nem írt több verset.

A hegy tetején álló szanatórium olyan volt, mint egy hatalmas kastély, talán az is volt valamikor, de az is lehet, hogy egyből szanatóriumnak épült. Nagy, lejtős, fákkal és bokrokkal tarkított, titokzatos kertjében Misi kedvére mászkálhatott, és a szanatórium emeleti ablakából esténként sokáig bámulhatta a csillogó, kivilágított Budapestet, mely a mozgó autókígyók reflektoraival úgy hatott, mintha egy lassított tűzijáték lenne.

Az egyik szobatársa, egy még nála is kisebb fiú, meg volt győződve róla, hogy a Mókár szeme villog odalent. Misi ezt butaságnak tartotta.

Rózsika tehát nem maradt a falujában, ahol valószínűleg ugyanolyan tisztes, szorgos, gazdálkodó és mindent beosztó paraszt­asszony válhatott volna belőle, mint dédanyámból. Fejkendős, otthonkás, mezítlábas, kapálós, rendszerető, tiszta. Rózsika tehát Pestre ment, de nem cseléd vált belőle, vagy gyári munkás, mint a hozzá hasonló falusi lányokból, hanem színésznő, aki a századelő Budapestjét jól ismerhette. Ez volt a város fénykora. Egyébként a családi emlékezet megoszlik a színésznőség és a táncosnőség között. Talán mégis a táncosnőség a valószínűbb. Valahogy úgy képzelem őt el, ahogy Szép Ernő Lila Ákác című regényének női főszereplőjét, aki szintén a táncosnőpályát választotta, és aki a valóságban is létezett. Tehát a századelőn tényleg volt egy táncosnői réteg. Persze Rózsikának a színpadon lehettek prózai vagy énekes szerepei is, ez egyáltalán nem kizárt.

► Szabó T. Anna: Vigasz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 170 oldal, 3999 Ft

E felsorolásból kitűnik, hogy a versformák örömtelien széles skálát ölelnek fel. Hogy mi köze van ennek a tartalomhoz? Az, hogy e színes forma-kavalkád az emberi létezés gazdagságára utal, és akkor már mindjárt a címadó vigasz fogalmánál vagyunk. Nem sötét, nem monokróm verseskötet ez, ahogy a gyász témája diktálná, hanem vigasztalóan gazdag. Idetartozik az a meglátásom is, hogy ez a kötet nem a lét felett sajnálkozó, hanem a létezésnek örvendő könyv, amely hisz egyfajta misztikusnak nevezhető állandóságban, a boldogság győzelmében, amit például az 1800-as évek végének Komjáthy Jenője is hirdetett Schopenhauer pesszimista filozófiájával szemben. Talán meglepő, de erős kapcsolatot érzek a két alkotó közt különbözőségeik ellenére is.

Gyerekkoromban is voltak zebrapintyeim, két fehér madár. Ketrecük az ágyam melletti szekrényen állt. Aljára puha homokot hintettem, s odú gyanánt egy kilyukasztott kakaósdobozt akasztottam be, amiben gyűlni kezdtek a tojások, és a pintyek szorgosan ültek rajtuk, de a kikelésből semmi sem lett, ugyanis hamarosan kiderült, hogy mindkét madár tojó. Mivel gyerekkoromban fehér pintyeim voltak, szerettem volna a lányomnak is egy hasonló tojót szerezni. A hím zebrapintyet egyébként gyorsan megtaláltam: egy szép tarkát, szürke alapon fehér foltokkal. Olyan kicsi volt, mintha egy pillangót tartanék a kalitkában. Emlékszem, milyen izgatottan hoztam haza a papírdobozban egy hűvös, tavaszi napon Újpalotáról. Ültem a buszon, éreztem, ahogy a madár mocorog a dobozban, és kint már sütöttek az első, tavaszi napsugarak.

Úgy láttam a táblán, hogy még van időnk, és úgyis észrevesszük. A kedvezőtlen időjárásnak köszönhetően rajtunk kívül csak egy család volt kint, de ők is hamar távoztak. A lányom csúszdázott (előtte zsebkendővel gondosan letöröltem a vizet) és hintázott (erről is letöröltem). Azon a nyáron tanulta meg hajtani magát, pont a negyedik születésnapján, és még mindig nagyon büszke volt frissen szerzett tudományára, ahogy én is. Azután csöndesen homokozott kicsit (a kissé nedves homokból nagyszerű formákat készíthetett), amíg a hidegtől behúzott nyakkal be nem jelentettem, hogy indulunk. Szerencsére nem kérette magát, és addigra már besötétedett.

Például most azt képzelem el, hogy volt egy vidéki városka – nagyközség –, amiben állt egy általános iskola, aminek volt egy őrse a nyolcvanas évek végén, ami a Mickey Egér Őrs névre hallgatott, mert akkoriban már nyugati mesehősökről is el lehetett nevezni őrsöket, és tavasztól az őrsgyűlések is általában arról szóltak, hogy elmentünk négyen-öten a nagyközség szélén álló víkendházakhoz, és a kertjükbe bemászva gyümölcsöt loptunk: cseresznyét, meggyet...