► Kosztolányi Dezső: Levelezése II. Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte Sárközi Éva. Lektorálta Buda Attila és Veres András. ELTE HTK – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2026, 822 oldal, 6990 Ft

Az átlagos olvasókat (akik közé magamat is sorolom) nyilván a két nagy szerelem viszontagságai érdeklik elsősorban. Ki volt valójában a „fecskelány”, a szabadkai Lányi Hedda, a későbbi költő-műfordító Lányi Sarolta húga, valóban szerették-e egymást a hét évvel idősebb Kosztolányival? Vagy csak kamaszkori vágyaikat vetítették egymásra? A ránk maradt szövegek stiláris hőfoka nem hagy kétséget afelől, hogy mindkét oldalról nagy és komoly érzelemről volt szó (bár Hedda válaszlevelei nem maradtak fenn, a naplója viszont a költő leveleihez hasonló szenvedélyről tanúskodik). Heddának így ír Kosztolányi: „néha nem tudom te vagy-e én, vagy én vagyok te…”; „Te fecske-lelkű, fecske-könnyűségű, repülő, táncolva repülő lány, te kék égben, kék vizeken csicsergő madár! Te én!! Te költő, te isten, te minden!!!” Látszólag szép, romantikus – és a helyzetből adódóan platonikus –, vagyis a vágyat minden beteljesülés fölé helyező szerelmi érzésről van szó. Mindezt érthetővé teszi, hogy a lány még a tizennegyedik életévét sem töltötte be 1907 szilveszterén, amikortól a szerelmüket datálják.

A Szép Szóban megjelent írások közül az újabb „Neovojtina”, a Művészetek és műfajok a legismertebb. Ennek az esszének a hangvétele a Nyugat-korszak Ignotusát idézi, ahogy játékos öniróniával érzékelteti, hogy az irodalom területén mennyire ingatag lábakon áll bármiféle jövőjóslás. Ugyanakkor a saját példáján azt is megmutatja, hogy mindennek ellenére a műfajok és általában véve a művészet jövőjének kérdése folyamatosan izgat minket. Tudatában van annak, hogy aki például a regény halálát jövendöli évek óta, óhatatlanul komikus szerepkörbe kerül, hiszen szinte percenként újabb regény jelenik meg a világban, amely jobbára meg is találja az olvasó­közönségét. Ám ennek elismerésével is fenntartja azt az állítását, hogy a műfaj jelentősen változott a korábbi évtizedekben. Wagner 1860-as megjegyzését veszi alapul, hozzátéve, hogy „aki a megállapítást s jóslatot, hogy, nyersen mondva, a költészet részint átmegy a zenébe, részint helyébe a filozófia kerül, akkor elolvasta, vallóját okvetlen félbolondnak, alkalmasint nyeglének s mindenesetre írástudatlannak tarthatta. Félek, hogy ha akkor élek, én is annak tartom.” Saját korára vonatkozólag azonban egyre inkább érvényesnek tartja azt a képletet, mely szerint a költészet nyelve a regényben talál otthonra, míg a tradicionális epikába behatolnak a tudományoknak és a filozófiának a prózaírás számára hozzáférhetővé tett elemei.

► Kálmán C. György: Szórul szóra így igaz. Esszék, kritikák. Balassi Kiadó, Budapest, 2025, 206 oldal, 3800 Ft

Kálmán C. György generációjának meghatározó jelentőségű kritikusa volt. Mostani posztumusz kötete, amelyet Veres András és Szolláth Dávid rendezett sajtó alá, szerintem vitathatatlanná teszi ezt az értékítéletet. A kötet három évtized (többnyire a kilencvenes és a kétezres évek) írásaiból áll össze. Mélyen egyetértek a szerkesztői előszó állításával, mely szerint „írásaira kritikaíró mesterkurzust lehetne alapozni”. A szövegek (többnyire újra-) olvasása során elsősorban azon gondolkoztam, hogy ha én tartanék ilyen mesterkurzust, vajon milyen visszatérő módszertani, szemléleti vagy stíluselemeket választanék kiindulópontként. Mindenekelőtt talán azt hangsúlyoznám, hogy Kálmán C. közismerten széles körű és alapos irodalomelméleti tájékozottságából adódóan szívesen alkalmazta azokat a terminológiai elemeket, amelyek az említett évtizedekben kurrensnek számítottak. De nem akárhogyan, és főleg nem nyakra-főre. Például nem szerette az elméleti terminusok konfrontálását.

► Komoróczy Géza: Ékírás és asszi­rio­ló­gia Magyarországon. Meg­is­mer­tük-e a Gilgames-eposzt? Kal­lig­ram Kiadó, Budapest, 2024, 429 oldal, 4990 Ft

Komoróczy a laikusok számára is érthetően helyre teszi a fogalmakat: így elmagyarázza, hogy a „turáni” kifejezés „a perzsa mythológikus földrajzból ered”, ahol Érán (Irán) „Mi”, míg Turán „Ők” jelentésű. Az ékírás megfejtésének hosszú, de annál izgalmasabb történetéről is képet kapunk a könyv elején. Ez a történet csak nemzetközi kontextusban értelmezhető, a különféle nációjú és motivációjú kutatók egymásra támaszkodó, vagy éppen heves viták során kialakuló közös teljesítményeként. Mindebből hosszú ideig csak az ősnyelv és az őshaza kérdései foglalkoztatták a hazai tudományosságot. Nemzetközi szinten a XIX. század végére alakult ki konszenzus a sumerekről, így arról is, hogy „meddő maradt az igyekezet, hogy a sumernek rokonságot találjanak bármilyen élő vagy holt nyelvben”. Mi közünk van nekünk, magyaroknak mindehhez? „A magyarság ethnogenezise hosszú, ma sem lezárt folyamat, a magyarok nem ősei és nem utódai a sumereknek” – írja Komoróczy Géza.

Az ÉS könyve decemberben – Parti Nagy Lajos: Hadd legyek hűs. Összegyűjtött versek 1970–2023. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2023, 758 oldal, 7999 Ft

Olyan fontos költeményekről hosszú elemzést kellene írni, mint amilyen a Rókatárgy alkonyatkor, körül kellene járni az olyan humorral teli „ciklusokat”, mint a A dublini vegyszeres füzet (Leopold Bloom édesapjának költeményei), vagy éppen a Szívlapát (holaha zanzák). (Ez utóbbiból származnak az olyan, (legalábbis reményeim szerint) közszájon forgó sorok, mint a „hezitt állok, mást nem tehetek”, vagy a „hazám hazám te min – de nem”, s végül, de nem utolsó sorban az „édes hazám, ne vedd szivedre / hadd legyek hűs”. A versolvasó magyarok számára (senki se kérdezze, nem tudom, mennyien vannak) ezek klasszikussá vált szövegek. Pedig még csak ezután lép színre Dumpf Endre a maga Létbüféjével, vagyis az „őszológiai gyakorlatokkal”, amelyek 1993 és 2017 között gyűltek vaskos kötetté. Mit lehetne mondani a kórházban a kórterem és a büfé között tébláboló „D. E. idővasutas” verseiről? Talán annyit, hogy személyiségként egybefoghatatlan (ellentétben, mondjuk, Kálnoky Homálynoky Szaniszlójával, aki hozzá képest koherens karakter). Mégis ráismerünk, amikor így szól a büfés nénihez: „engem a nyelv a számba lóbál”. Nem más ő, „csak a papír és rajt e kis grafitnesz”, leállíthatatlan nyelvi gépezet, működésének nincs kezdete, se vége. A kisujjában van a magyar költészet Petőfitől és Aranytól Adyn, Juhász Gyulán keresztül József Attiláig és Pilinszkyig (ez utóbbi mintegy fordított metalapszisként megjelenik „P. J. betegünk” személyében is). Kimeríthetetlen versanyag ez, talán ezért is tartanak tőle az irodalmárok.

Roland Barthes 1979-ben írt egy cikket Proustról, amelyben azt próbálja megfejteni, amit „az alkotás enigmájának” nevez. Ezt úgy érti, hogy szerinte majdnem minden, amit Az eltűnt idő szerzője 1909 őszéig írt, csupán töredék: kis elbeszélések, esszék, cikkek, szövegdarabkák. Gasztronómiai hasonlattal élve, minden összetevő megvan, de az étel „nem áll össze”. 1909 szeptemberétől minden megváltozik, beleértve az író életformáját is. Ettől fogva a nagy mű, amelyet folyamatosan táplálni kell, eleven organizmusként növekedni kezd. Mi történt? Barthes négy lehetséges (alkotói) okot említ. Egyrészt azt, hogy Proust rátalált az én-mondás egy bizonyos módjára, amely meghatározatlanul utalhat a narrátorra, a hősre és a szerzőre; továbbá megtalálta az „igazi” neveket a szereplői számára; döntött a korlátok nélküli szövegáradat mint forma mellett. Végül pedig Balzac közvetítésével ráébredt, hogy bármelyik szereplő bármikor visszatérhet ebbe a szövegvilágba, miáltal megsokszorozódik a közöttük levő látens és explicit kapcsolatok lehetősége.

Az ÉS könyve februárban – Főleg szeress. Albert Camus és Maria Casarès levelezése 1944–1959. Fordította Kamocsay Ildikó. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 1213 oldal, 7999 Ft

A regényszerűséget a kapcsolat alakulásának dinamikája teremti meg. A partnerek gyakran reflektálnak korábbi önmagukra. „Gyerek voltam még” – írja Maria az első találkozásuk idejéről. „A bennem élő kis reménység nyomban elrendezett mindent: Francine és te gyakorlatilag különváltok, de a gyerekek miatt színleg házasok maradtok.” Négy évvel később ilyesfajta reményeket már nem táplál: világosan látja, hogy Camus nem fogja elhagyni Francine-t és az ikreket, még érte sem, akit „az Egyetlennek” nevez. Ezt a belátást azonban nem mindig tudja szelíd megadással fogadni. A hullámvölgyek időszakában nehéz pillanatokat él át. „Mivel nem vagyunk szabadok, a szívünk csak félig van nyitva, olyan, mint azok a kis sebek, amikről még eldönthetetlen, hogy gyógyulófélben vannak-e vagy halálosak.” 1950 áprilisára a szakítás rémképe is felmerül: „képtelen vagyok folytatni eddigi életünket, ha továbbra is egy másik asszonnyal kell osztoznom rajtad”. Közli Camus-vel, hogy visszaadja a szabadságát, és felszólítja, hogy felejtse el, ám hozzáteszi: „mindig megtalálsz, ha nagyon akarod”. Néhány nap múlva már máshogy látja a dolgokat.

Az ÉS könyve októberben – Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában II. Virágzó lányok árnyékában. Fordította Jancsó Júlia. A jegyzeteket és az utószót írta Karafiáth Judit. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2021, 581 oldal, 4895 Ft

Örömmel fogadtam Jancsó Júlia döntését, hogy újrafordítja Proust művének azokat a köteteit is, amelyek nyolc évtizeddel ezelőtt Gyergyai Albert jóvoltából már megjelentek magyarul. Választhattam volna azt a megoldást is, hogy csak az új fordítást olvasom a franciával párhuzamosan; de a kíváncsiság nagy úr, nem tudtam kihagyni a Gyergyai-változatot sem. Nem csupán az összehasonlítgatás kedvéért (mikor, melyikük talált jobb megoldást), hanem azért, mert így észleljük a különbséget a magyar nyelv második világháborút megelőző, illetve mai állapota között. Magától értetődőnek tekintem ugyanis, hogy a kortárs fordító a mai magyar nyelv szókincséből, szólástárából, kifejezésrétegeiből merítve próbálja tolmácsolni az eredetit. Proust szövege nincs olyan messze tőlünk „az időben”, hogy archaizáló fordulatokhoz kellene folyamodni az átültetéséhez. Ugyanakkor persze arra is vigyázni kell, hogy a nyelvi aktualizálás ne legyen túl erőszakos. Magyarán: ne az jusson az olvasó eszébe, hogy ez vagy az a kifejezés nagyon nem illik a narrátor vagy valamelyik szereplő szájába.

Összességében véve a Virágzó lányok árnyékában jól, sőt helyenként nagyon szépen szól magyarul. Aki olvasott már Proustot bármilyen nyelven, föl tudja mérni, hogy ez milyen nagy teljesítmény. Egyetlen olyan szöveghelyet sem találtam, ahol a fél oldalt is meghaladó, alá- és mellérendelésekkel teletűzdelt mondatmonstrumok követhetetlenné váltak volna.

”Nincs olyan beszéde Bonaparténak, amelyben ne törne elő ellenszenve a Köztársaság iránt; de kevésbé utálta a bűneit, mint a szabadságjogokat.”  1813 decemberében a császár az általa létrehozott Törvényhozó testület (Corps législatif) képviselőit angol ügynököknek nevezte, mert a népszuverenitásról beszéltek. „Helyre akarják állítani a népszuverenitást?  Nos, ebben az esetben én vagyok a nép; mert bizton állítom, hogy mindig ott vagyok, ahol a szuverenitás.” Még a bukás előtt, 1814 elején is úgy tartotta, hogy „Franciaországnak nagyobb szüksége van rám, mint nekem Franciaországra”. (...) Bonaparte élvezte az általa legyőzöttek megalázását, és nem fukarkodott azoknak a becsmérlésével és sértegetésével, akik ellenszegültek neki. „Arroganciája egybeesett a boldogságával; minél inkább lealacsonyított másokat, annál nagyobbnak hitte magát. Féltékeny volt a tábornokaira, akiket saját hibáival vádolt meg, hiszen ő sohasem tévedhetett.” Chateaubriand egy másik, korszakokat összehasonlító megjegyzése a nyilvánosság szabadságát érinti. „Franciaországban még a Köztársaság idején, a hóhér könyörtelen cenzúrája ellenére is áttört az igazság; nem mindig ugyanaz a frakció volt a győztes; az egyik hamar lehanyatlott és az őt követő csoport tudósított arról, amit az elődje rejtegetett: szabadság volt az egyik vérpadtól a másikig, két levágott fej között. Ám amikor Bonaparte hatalomra jutott, amikor a gondolat szájkosarat kapott, többé már csak a despotizmus hangját lehetett hallani, amely csupán önmagát magasztalta, és nem tűrte, hogy másról is szó essék, az igazság eltűnt.”

Ismeretes, hogy Kant az úgynevezett „felsőbb fakultások” közé a teológiai, a jogi és az orvosi kart sorolja, míg a filozófiait „alsóbb fakultásnak” nevezi – ám különleges szerepkörrel ruházná fel. „Igencsak kívánatos, hogy az egyetem tudós közösségéhez egy olyan fakultás is hozzátartozzék, melynek – tanaiban a kormányzat parancsolataitól független lévén – szabadságában áll nem ugyan a parancsolás, ám hogy mindent megítéljen, aminek csak a tudomány, azaz az igazság érdekéhez köze van; mert ily fakultás híján az igazság (kárára a kormányzatnak is) soha nem kerülne napvilágra, ám az ész természete szerint szabad, s hogy mit tartson igaznak, abban nem fogad el parancsokat (nem fogad el semmiféle credét szabad credo helyett).” De miért nevezi Kant „alsóbbnak” a filozófiai kart, ha ilyen kiváltságot tulajdonít neki?  

Mertz Nándor: Áradat. Typotex Könyvkiadó, Budapest, 2019, 95 oldal, 5000 Ft

A mai olvasónak természetesen azt kell mérlegelnie, hogy a megható tiszteletadáson és megemlékezésen kívül mutat-e ez a kötet olyan poétikai minőséget (vagy a tragikus körülményekből adódóan inkább lehetőségeket), amelyek önmagukban is indokolják a publikálást. 1973-ban az Új emberben „D.” (gondolom, Doromby Károly, a Vigilia legendás szerkesztője) búcsúzott tőle. Úgy emlékezett, hogy a húsz éves költő egy zavaros tanulmányt és jó verseket hozott a szerkesztőségbe, amelyek közül néhány megjelent a lapban 1962 és 1963 között. Ő tehát látott fantáziát ebben az útkereső, tapogatózó költészetben, amely a mai szemmel nézve borostyán gyanánt zárja magába a hatvanas évek lírai sajátosságait, témáit, atmoszféráját. De azért a versekkel is „volt baj”, írta (a korra nem kevésbé jellemző módon) „D.”, nevezetesen, hogy „rendkívül komorak, pesszimista hangütésűek voltak”. Valóban döbbenetes a kötet elejére helyezett három sor, ha arra gondolunk, hogy a halálos balesetet az elromlott vasúti szemafor okozta. „Ravatal csendje fejem felett / Kókadt szemafor fejem alatt / szeretkezem a jövő romjain.”

A shakespeare-i modellhez képest kétségtelen újításnak számít az is, hogy Füst „egy alakban, Henrikben meri egyesíteni a hőst és a bohócot” (Radnóti Zsuzsa). Az életmű egészét tekintve úgy látszódhat, hogy az írónak egyetlen nagy alapélménye van az életről, és ezt minden munkájában más és más oldalról veszi szemügyre. A Henrikben is ugyanazt a megoldhatatlan kérdést teszi föl: az emberi akarat szabadságának kérdését járja körül újra és újra, miközben azt sugallja, hogy az ember nem ura a döntéseinek. Schopenhauerrel együtt vallja: akkor vagyok szabad, ha azt tehetem, amit akarok – de ki dönti el, hogy akarhatom-e azt, amit akarok? A tett az akarattól függ, de mitől függ az akarat? Alakjai végül mindig ugyanarra a következtetésre jutnak: „nem tehettem másképpen, mert én én vagyok”. Ez a felfogás magyarázza Henrik morális karakterének problematikáját: a teljes determinizmus feltételezése esetén az erkölcs csupán pszichikai reflex – ezt a végkövetkeztetést azonban mégsem tudja elfogadni az író, lázad ellene: ebből erednek a figura abszurditásba hajló gesztusai.

D. Magyari Imre: Párizs. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 376 oldal, 3990 Ft

A szerző valóban az elképzelt olvasóhoz beszél folyamatosan, sokszor megszólítja, reagál vélelmezhető reflexióira – párbeszédet folytat vele. Ez már önmagában is üdítő, különösképpen akkor, ha hozzátesszük, hogy D. Magyari Imrének nagyon kedves, de egyáltalán nem szarkasztikus humora van. Ezt úgy értem, hogy oldalanként több poént is elhelyez, de ezek a „tréfák” (a szó néha ott áll zárójelben, a félreértések elkerülése végett) nem valaki vagy valakik ellen irányulnak. Az a funkciójuk, hogy érzékeltessék a könyv írójának azt a (számomra rendkívül rokonszenves és mifelénk pedagógiailag is igen hasznos) felfogását, mely szerint a dolgok soha sem egyértelműek. Mindig minden szemügyre vehető más szemszögből is, s ez akkor világlik ki a legjobban, ha szelíd iróniával viszonyulunk hozzá.

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Fordította Jancsó Júlia. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 481oldal, 4395 Ft

Az új fordítás azonban nem akar mindenáron különbözni elődjétől: erre legjobb példa magának a mű egészének a címe. Az eltűnt idő nyomában a maga nemében telitalálat; más a helyzet a kötetcímmel. Gyergyai meg sem próbálkozott a Du côté de chez Swann lefordításával – erre is lehet érveket találni. Jancsó Júlia a pontosság-eszmény jegyében ezt a megoldást választotta: Swannék oldala, ami, mint köztudott, a regényben szereplő birtokok közti viszonyra utal. Az már a magyar nyelv sajátossága, hogy az „oldal” nem olyan egyértelmű, mint a Du côté de… kifejezés franciául. Az ilyen szöveghelyek nyilván éppúgy megtalálják majd a maguk híveit, mint ellenzőit – de ez egyáltalán nem baj.

„Il n’y a pas de hors-texte” (nincs semmi a szövegen kívül), jelentette ki Derrida. És bármit is értett ezen, az amerikai egyetemen kreatív írást tanuló diákok számára túl gyakran az lett a jelentése, hogy nem létezik semmi az énen kívül. Legtöbbjük úgy véli, hogy az írás saját énjük kifejezésére, vagy még inkább felfedezésére szolgál. A Grammatológiának ez a világszerte makacsul és évtizedeken át félreértett mondata jó példa arra, hogy egy teoretikus intencióit hogyan lehet egészen képtelen irányokban elferdíteni. A „nincs semmi, ami szövegen kívüli lenne” állítás bizonyára a mű legtöbbet idézett passzusa, Derrida pedig nem gondolhatta előre, hogy ilyen karriert fut majd be, mint ahogyan azt sem, hogy a dekonstrukció, akarata ellenére, iskolává növi ki magát – erről egyértelmű elutasítással nyilatkozik a Levél egy japán baráthoz című híres cikkében. (Nem állom, meg, hogy ennek kapcsán ne idézzem Thienemann Tivadart. Amikor Bleyer Jakabot kinevezték a pesti egyetemre 1911-ben, kinyilvánította azt a szándékát, hogy iskolát akar teremteni. Thienemann megjegyzi: „Ez az, amitől mindig óvakodtam. Tudtam, láttam, hogy ami «iskola», az mindig torzítja, dogmává merevíti az eredetileg termékeny gondolatot.”)