„Markó rendkívül reflektált költészetet művel” – írja Balázs Imre József szép tanulmányában, A hasonlat egyik oldalá-ban (Holmi, 2001. február). Ez is hagyomány a magyar, s közelebbről az erdélyi magyar irodalomban is: Markó Székely Jánosról meséli, aki kollégája volt a Látó-előd Igaz Szónál, hogy nyakkendős, zakós, mindenféle szokás-rabja ember volt, aki azonban váratlanul provokálta a közönséget, például Ars poetica című 1973-as, először előadásként elhangzott esszéjében, amikor kijelentette, hogy a költészet halott. Székelynél ugyanannak a reflektáltságnak a következménye a provokáció, mint amelyet Balázs Markónak tulajdonít.

► Körkép. Válogatta Szegő János. Magvető Kiadó, Budapest, 2026, 296 oldal, 5999 Ft
► Szép versek. Válogatta Turi Tí­mea. Magvető Kiadó, Budapest, 2026, 304 oldal, 5999 Ft

Folyamatosan figyelem a kortárs irodalom mozgásait, jelenségeit, hullámvölgyeit, hullámhegyeit, és többnyire ismerem azoknak a műveit, akiket beválogattak, így aztán nem is lehet engem nagyon meglepni, legfeljebb azzal, hogy ki mit gondol szép prózának-versnek.

Maradjunk talán annyiban, hogy a Körkép és a Szép versek egyfajta eligazítás, tájékoztató, térkép, waze arról, hogyan írnak ma Magyarországon, illetve magyar nyelvterületen. Mindkét kötetben vannak ugyanis olyanok, akik Csíkszentkirályon, a jugoszláviai Darázson, Dunaszerdahelyen, Kolozsváron, Munkácson, Pozsonyban, Szatmárnémetiben, Székelyudvarhelyen, Topolyán vagy Zentán születtek vagy élnek, a síp tehát sokágú.

Nem a nagy gesztusok világa ez, ahol a közös lehelet olyan, mint egy vallomás: a férfiak nem borulnak térdre, a nők pedig nem hatódnak meg. Közhelyellenes, előítélet-romboló, kemény világ ez. Erdélyiként az is érdekes a számomra, hogy az etnikai származásnak semmiféle jelentősége nincs: Mustafa Mukkerman nem „magasabb rendű”, mint Géza Hutira, magyarok és románok között pedig szintén semmi különbség, holott a szerző bizonyára tudna ezt-azt mondani magánemberként, sőt, még Caragiale fordítójaként is.

A táj inkább ellenséges, mint szép, noha borzongató szépsége révén jelentős szereplője a történetnek. De mi is a történet? A történet az, hogy mi annak nevezzük, mert ahol több ember van, ott az elvárásaink szerint történnie kell valaminek.

Szikszai Rémusz 1969-ben született Nagykárolyban, a romániai határ menti kisvárosban. 1994-ben végzett a marosvásárhelyi színin, ahogy akkoriban még nevezték, évfolyamtársai között olyanok voltak, mint az egykori temesvári igazgató, Balázs Attila, vagy az évtizedek óta Kolozsváron játszó, a Kalákával Kányádi-műsort készítő Bogdán Zsolt. 1997 óta Budapesten él, és amit még tudni kell vagy lehet, azt az alábbiakban olvashatják.

Török-Illyés Orsolya színésznőt, több film szereplőjét és az Obiectiva Theodora című nagy sikerű rádiójáték társszerzőjét muszáj volt felkérnem egy interjúra: vonzott az őszintesége, a belemenőssége, a tehetsége. Így aztán meg is kerestem, és ugyanazt tapasztaltam, mint korábban: egy hiteles embert kérdeztem, aki úgy küszködik magával, hogy az egész személyiségét újra és újra átformálja közben.

Egressy Zoltán: Attenborough reflektora
Fancsali Kinga: Nem a haláltól
Jónás Tamás: Dræn
73 új vers
Sopotnik Zoltán: Cigányvég

​​​​​​​--------------------------------------------------------------------------------

Rostás Zoltán szociológust, aki Székelyudvarhelyen született 1946-ban, akkor ismertem meg igazán, amikor 2022 októberében Bukarestbe költöztem, egy olyan városba, amelyről a szüleim is csak az előítéleteiket tudták sorolni a korrupt politikusokról és az alvilágtól megszállt kerületekről. Ezekben amúgy sem hittem, de Rostás Zoltán egyénisége, személyisége, habitusa teljesen eltávolított ezektől a nem is csak magyar agyakban működő sztereotípiáktól. Nyitottsága, intelligenciája, s az, hogy mint ő maga mondja, inkább megfigyelőként, mint szenvedélyes résztvevőként elemzi a világot, nagy „agynyitogató” hatással bírt a számomra.

► Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések. Magvető Kiadó, Budapest, 2025, 344 oldal, 5999 Ft

„Az interjú a hiúság műfaja, a beszélgetés nem” – idézi az Örök párbeszéd című előszóban Pál Sándor Attila magát Esterházyt. Ő, mármint Esterházy, mindig képes volt megmutatni az interjúban a beszélgetést – legalábbis az esetek nagy részében: az Index.hu fórum olvasóinak kérdéseire írt válaszok nem mindig ilyenek (113–123.). Jellegében azonban mégiscsak olyan volt ez az ember, hogy máshonnan látott: szerintem ezért röhögtünk és röhögünk még ma is annyira egy-egy mondatán. De ha nem röhögünk, a humor akkor is ott van: a szemléletben, a látásmódban. És a humor nem szatíra: a humor empatikus és megbocsátó. Ezért hiányzik Esterházy. Még csak azt sem mondhatom, hogy „mindenütt ott van, csak itt nincs”, mert nem nagyon látom a szemlélete öröklődését.

Én Várady Szabolcsot az elveszett-megvan ellentéte miatt szeretem. Ez a híres Vajda-idézet fordítottja: „Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, / Az el nem nyert éden fájdalma van.” Váradynál az van meg, ami teljesen és végérvényesen elveszett, hiszen az illetők meghaltak. És mégsem veszett el. Akár a csodálatos A halottakkalt, akár a nem kevésbé csodálatos Járkálunk című verset olvasom, mindig elszorul a torkom. No de miért?

Hát talán azért, mert nincsenek itt elmondhatatlan bravúrok. Olyan az egész, mint a varázslatos Jutalomjáték, Kardos G. György utolsó regénye. Az is csak egyszerű mondatokból és váratlan poénokból áll. Tévedés ne essék, nagy bámulója vagyok a formaművészetnek, de a villogás olykor elterel. Kardos G. is, Várady is úgy csinálja, hogy alig veszi észre az ember.

„Nem kellett az olvasóknak. Ma se kell” – mondja Réz a Parti Nagynak adott rádióinterjúban. Ez is vonzott, ez a magány. A magány, ami egzisztenciális: mert ugyanott derül ki, hogy Nagy Lajos haragudott a szegényekre, hogy miért nem lázadnak a szegénységük ellen. Egy szocialista, aki a szegényekre is haragszik – hát ez azért csodálatos, valljuk be.
Nem lehetett zászlóra tűzni: azt hiszem, ez volt a baj vele. Aki árnyal, az nem való zászlóra, bármennyire őszinte és hiteles is különben. Vagy velünk vagy, vagy ellenünk – tertium non datur. Úgy kellene gondolkodni, ahogy nem lehet, illetve néhányan nem tudnak.

► Ágoston Vilmos: Kegyelemkenyér, avagy a szabadság állapota a népi demokráciától az amerikai álomig. Pont Kiadó, Budapest, 2024, 336 oldal, 4708 Ft

TGM Kolozsvári esszék című könyvében „láthatatlan bajkeverőnek” nevezi. A Kegyelemkenyérből az derül ki, hogy Ágoston nagyon művelt, értelmes, félelmetesen tájékozott és érdeklődő ember – ez erdélyiségéből fakad: azokban az iszonyú években, a nacionalista diktatúra őrületében más lehetőség nem volt egy értelmiségi számára, mint műveltnek és érdeklődőnek maradni –, akinek a célja nem esztétikai, hanem egzisztenciális. Azért nem író, mert nem a szép mondatokat tartja a legfontosabbnak, hanem a világ megértését. Ezt viszont nem tudja és nem akarja úgy űzni, hogy teljesen eltávolodjon a legszemélyesebb valóságtól.

Mircea Cărtărescu: Szolenoid. Fordította Koszta Gabriella. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2023, 572 oldal, 7119 Ft

„Soha nem azért írtam irodalmat, hogy könyveket adjak ki, hanem azért, hogy bennük éljek” – írta a szerző a Theodoros kapcsán. Azt hiszem, ezt kell megtanulnia annak is, aki a Szolenoidot kezdi olvasni. Mindenesetre az elbeszélő alakjának megválasztása a lehető legpontosabb írói invenció. A román irodalom tanára természetesen esetlen, hiszen milyen is lehetne a világnak ezen a részén, ahol a tanár egy alulfizetett, olykor rémületes körülmények között dolgozó pária. És hogyan is menekülhetne mindebből, ha nem az álmok révén, amelyek világot alkotnak? Nem véletlen, hogy az egyik legszebb rendszerváltás utáni film, a Filantropica (Nae Caranfil, 2002) főhőse is tanár.

Azt hiszem, a Kaddis abból meríti erejét, hogy „retorikusan” pesszimista, stilárisan azonban gyönyörű és veretes – valami olyan feszültséget érzek itt, mely Radnóti Sándort az Auschwitz mint szellemi életforma című szép bírálatra ihlette, s egyfajta thomasmanneszk éthoszt sejtett ki a műből. Munka az ásás is, amit a Celan-poéma és Kertész műve is emleget, hiszen ez utóbbi elbeszélője a levegőbe ássa a saját sírját a tollával, de, s ezt a toll már előrevetíti, munka az írás is, méghozzá kemény és mondhatni vak munka, aki végzi, se hall, se lát, kizárólag az írásra mint önfenntartó és önbeteljesítő műveletre figyel.

Román triptichon
Gabriel Chifu: Végpont, és újra
Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye és más történetek
Elena Vlădăreanu: Európa