►Kemény György GYURIII! című kiállítása augusztus 31-ig látható Budapest Új Városházi Galériájában, Gerlóczy utca 2.

Gyakran gondolkozom azon, hogy lehetséges-e belépni egy másik ember fejébe, végigkövetni a gondolatok szertelen áramlását, és együtt áramlani velük, felfedezni egy imaginárius labirintus rejtett útvonalait, a belső összefüggések különös hálózatát. A 90. születésnapját ünneplő Kemény György kiállítása Budapest Új Városházi Galériájában pontosan ilyen. A boltívek alatt lebegő nyomatok különös, labirintusszerű teret teremtenek, utakat és rejtekutakat villantanak fel, összefüggések sűrű szövetét – teret engednek a formák, a gondolatok végtelen áramlásának. Amit látunk, nem más, mint szabad játéktér – Kemény a kezdetektől fogva szabad játéktereket hozott létre, azokban a korszakokban is kereste a játékban megélt szabadság lehetőségeit, amikor a szabadságot erősen korlátozták.

A 2015-ös Velencei Biennálé Okwui Enwezor által rendezett központi kiállításának tetőpontjai közé tartozott Georg Baselitz Avignon-sorozata (2014). A nyolc monumentális festményen ugyanaz a motívum ismétlődik – a mélyfekete háttérből a művész a képmező szinte egészét kitöltő, fejtetőre állított önaktja világlik fel. A testszínű festékmasszát a Jackson Pollock-i csurgatást idéző rajzolatok konkretizálják, mégsem számolják fel a részletek absztrakt vonásait. A kép teste mintha azonossá válna a művész testével, ám Baselitz végső soron mégis a festészet történetével mint lemeztelenített korpusszal foglalkozik: a manierista torzításoktól az expresszionista képalkotásig, az absztrakt expresszionizmustól a pop-art szekvenciális formaképzéséig (gondoljunk a művész a bécsi Kunsthistorisches Museumban rendezett, Nackte Meister című 2023-as tárlatára, amely korszakokon átívelő művészettörténeti párbeszédekre épült).

► A szöveg német változata elhangzott április 15-én a berlini Collegium Hungaricum Lakner László 90. születésnapja alkalmából szervezett eseményén. Számunk képanyagát a művész munkáiból válogattuk.

Lakner László életműve felmérhetetlenül tágas. 2004-ben, amikor a Ludwig Múzeum megrendezte a retrospektív kiállítását, és hosszan bolyongtam a múzeum egész épületét kitöltő tárlaton, ez a tapasztalat ragadott meg. Az a szellemi tágasság, amely a képekben materiális, érzéki formát öltött. A tapasztalat pontosan annyira volt szellemi, amennyire érzéki. A művészettörténeti, irodalmi, kultúrtörténeti, történelmi, filozófiai referenciák szenzuális festészetté váltak. Hosszan álltam a képek előtt – az egymásra rétegződő festékfelületek érdessége, nyers materialitása, lazúros képisége, a beléjük karcolt jelek rejtélyessége nem hagyott nyugodni.

► Kerry James Marshall The Histories című kiállítása megtekinthető a londoni Royal Academy of Artsban január 18-ig.

„Egyáltalán nem érdekel a fekete mint metafora. A feketeség ténye (the fact of blackness) foglalkoztat a jelentéstől függetlenül” – fogalmazott Kerry James Marshall Benjamin Buchlohnak minden bizonnyal Frantz Fanont parafrazeálva. Marshall The Histories című gyűjteményes kiállításának középpontjában a feketeség van, még azokban az esetekben is, amikor a monumentális festmények felületének jelentős részét harsány színek töltik ki. Történetek és történelmek íródnak (újra), miközben Marshall körüljárja a fekete tényszerűségét. A fekete lehet társadalmi tény: a kirekesztés, a megbélyegzés, a kolonializáció, a dehumanizálás, a láthatatlanság tényének felmutatása. A fekete lehet materiális tény: egy-egy vásznon akár nyolc-kilencféle fekete is megjelenhet – marsfekete, elefántcsont-fekete, szénfekete. A fekete alakok nem árnyékok, hanem testek. Marshall a különféle feketék kombinálásával hozza létre a testiesség érzetét. A fekete mindemellett vizuális tény is: a kompozíció tonális végpontja, amely a látvány egészét meghatározza. Miképpen szorulnak újragondolásra az európai festészettörténet hagyományai, ha a bőrszínt (inkarnátot) a fekete árnyalataira cseréljük? Milyen módon válhat a fekete képszervező elvvé?

► Radák Eszter: Elmúlt már végre a vasárnap?, Virág Judit Galéria, szeptember 25-ig.

Közhelyszerű megállapítás, hogy a műalkotás végső soron a létezés alapkérdéseire kérdez. Miért van inkább a valami, mint a semmi? Hogyan jön létre a semmiből a valami? Mit jelent a semmi és mit jelent a valami? Hogyan ragadható meg a mindent kitöltő üresség? Az üresség persze önmagában is valami, különösen, ha szavakkal hivatkozunk rá vagy képeken próbáljuk reprezentálni. Van a Zohárban néhány mondat, amely mindig megragadta a fantáziámat: „Mielőtt a Szent, áldott legyen, megteremtette a világot, a betűk titkosak voltak. A világ teremtése előtt kétezer évig nézegette őket és gyönyörködött bennük.”1 Egy üres univerzum tele betűkkel, vagyis a dolgok intellektuális megkonstruálásának, a struktúrák megalkotásának lehetőségével. Az univerzum nyitott jelentéstani és fizikai értelemben is. Miképpen lehet megküzdeni ezzel a nyitottsággal?

► A szerző esszéjét teljes terjedelmében a következő számaink egyikében közöljük. A kiállítás szeptember 25-ig látható a Virág Judit Galériában.

► Loránt Anikó „Minden szépből van” című kiállítása február 2-ig megtekinthető a Budapest Galériában.

„Az a baj a modellel, hogy rétegek nélküli. A valóság pedig annyira vibrál a rétegek között.” A ceruzával írt mondatok Loránt Anikó egyik vegyes technikájú papírmunkáján olvashatók egy absztrakt kompozíció alatt. Mintha egy gráfot látnánk, amely egyszerre modellez emberi kapcsolatokat és tágabb, szinte kozmikus léptékű relációkat, a természet és az univerzum működését, miközben a modernizmus utópiáit és hagyományait is idézi. Nem több vázlatnál, vizuális gondolattöredéknél, amelyet az enigmatikus mondatok mellett egy gyermekrajzokhoz hasonlatos egyszerűséggel ábrázolt, „napkezű” emberalak egészít ki. „Kutatom annak a módját, hogyan lehet letisztult, de naivan egyszerű fogalmazással kifejezni bonyolultan összetett dolgokat” – írta egy ízben a művész, és valóban, mintha a térben kiterülő, installációvá váló, gondolati mintázatokká rendeződő rajzok „naiv egyszerűséggel” utalnának a „bonyolultan összetettre”, a „rétegek között vibráló”, olykor maszkok mögé bújó, rejtőzködő valóságra.

(Borsos Lőrinc A jövő gyermekéhez című kiállítása január 21-ig megtekinthető a szentendrei MűvészetMalomban.)

A művek szűkszavú posztszürrealista és poszthumán tárgykölteményekként összegzik Borsos Lőrinc kételyeit és dilemmáit a transzcendencián innen, az emberközi kapcsolatokon túl. Mintha a tárgyak egy analízis eszközei lennének, ám egyúttal ereklyék és fétisek is. Csonttöredékek (szinte okkult konnotációkkal), az egyik fal mögött pedig egy ökölre helyezett paróka alkot szexuális utalásokkal teli, vulgáris és obszcén bábalakot (A fiúk frufruja az agresszió, 2023). A záróteremben pedig pszichedelikus, villódzó fények között sejlik fel egy faágakból és más anyagokból összeállított, szakrális allúziókkal teli, mégis rozoga trónszék (Tron, 2023).

(Lucian Freud New Perspectives című kiállítása január 22-ig látható a londoni National Galleryben.)

A kiállítás legrevelatívabb momentumai közé tartoznak Freud egészen korai festményei, amelyeket az East Anglian School­ban Cedric Morris tanítványaként festett. Közöttük is a Menekültek című 1941-es festmény a groteszk figurák Otto Dix festészetére is emlékeztető csoportjával, amely szinte elsüllyed az impasto képalap mocsárszerű masszájában. Az ironikus-játékos alakformálás vélhetően traumatikus tapasztalatokat fed el, a berlini születésű művész családjának kényszerű menekülését a nácik elől, az otthontalanság permanens érzetét.

(David Hockney A Year in Normandy című kiállítása február 14-ig látható a Musée de l’Orangerie-ben.)

Hockney kiállítása azonban mégsem a perspektíva és a perspektívátlanság képelméleti kérdéseinek tematizálása miatt bír különös jelentőséggel, hanem azért, mert a szűkre szabott fókusz ellenére nyílik meg rendkívül tágas szellemi perspektívák felé. Hockney hosszú ideje a banalitás képeit alkotja meg, paradox módon a jelentéktelenség felvállalása által válik jelentőségteljessé.

Művészete örömteli, szabad játék, amely mentes a megfelelés bármiféle kényszerétől. A normandiai táj apró változásait nyomon követve azonban képes érvényes állításokat megfogalmazni a művészettörténeti hagyományok sorsáról, a képhasználatok változásáról, a médiumok egymásra hatásáról és folyamatos körforgásáról.

(Galántai György Magassági lépéskötelék című szobra megtekinthető a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet előtt, a Szabolcs utcai Bókay-kertben.)

A szobor felzendül, amint erre egy másik mű, a Zendülő talp (1983) címe is utal, amely egy lefordíthatatlan szójátékot is hordoz: a zendülés utal az avantgárddal asszociált forradalomra (Petőfit idézve: „Talpra magyar”, Tót Endrét idézve: „Talpra magyar avantgarde”), ám utal a hangra, a zenére, és a zene szóban megbújó zenre, a végső egyensúly keresésére, az egymást kiegyenlítő ellentétek éteri és utópisztikus harmóniájára.

(Nádler István „Mindig – amikor – akkor” című kiállítása október 22-ig tekinthető meg a Kisterem Galériában.)

(Philip Guston Now, elhalasztva 2022-re.)

(A Bak 80 című kiállítások megtekinthetők az Acb Galéria összes kiállítóterében február 28-ig és a Fészek Galériában január 17-ig.)

A változatlan változó. Talán ezzel a szókapcsolattal jellemezném Bak Imre életművét, amely a változó világ impulzusait visszatükrözve keresi a változatlant, a változatlan alapkérdésekből kiindulva, lépésről lépésre haladva-építkezve mutatja fel a változást. A szavakkal játszva akár úgy is fogalmazhatunk, hogy Bak Imre művészetében a változás állandósága és az állandóság változása figyelhető meg. Az életmű stiláris, motivikus szempontból, sőt, a kérdésfelvetés lényegét tekintve is rendkívül koherens, mégis folyamatosan változik, alakul. A változás maga azonban sosem írja felül azt, ami állandó.