A fiú, kezében a helyjegyekkel, leült a menetiránnyal szemben, az apa háttal. A Festőnek ez is tetszett. A vonat továbbindult, a Festő tovább zuhant a tájba. Kis idő után mégis azon kapta magát, hogy az újonnan jöttek felé sandít. A kifakult sportcipő nem hagyta nyugodni – a tájjal ellentétben ez folyton a szeme előtt maradt. Hogyan is lehetne lefesteni ezt a párost, tanakodott, a türelmetlen fiút, meg az apát a fiú régi cipőjében? Hogyan nézne ki a kompozíció, ami az összes törődést és félreértést egyszerre tudja megragadni a hátrafelé nézelődő öregség és a menetiránnyal szembeforduló fiatalság közt? A Festő összefonta vaskos ujjait, és somolyogva belecsúszott az ülésbe, felvéve a pozíciót, amit leginkább intellektuálisnak vélt.

Eltelt két év. Már egyetemista voltam, a gesztenyevirágok épp lehanyatlottak a fákról. Toto bácsi mint valami jelenés bukkant fel a fogadóirodában. Ugyanazt a barna kabátot viselte, amit az eltűnése napján, alatta csíkos hózentrógerrel. Megkérdezte a tulajt – aki kis híján kiesett a saját, tátva maradt száján –, hogy ugyan nem adna egy feketét cukorral. Semmit nem volt hajlandó elárulni arról, merre járt. A felesége visszafogadta (visszanézve hihetetlen, de ezt a részletet akkor természetesnek vették). Ha valaki nagyon nyaggatta a nevezetes két évről, Toto bácsi sejtelmesen mosolyogva bizonyos, teleshopokban reklámozott csodaszerekről kezdett beszélni.

Négy repülő érkezett, kötelékben – ezt a kifejezést aznap tanulta – és mintha cirkuszi mutatványt gyakorolnának, fehér füstkarikákat írtak a kémények fölé. A második hullámban érkező gépek – a bombázók – a karikák fölé repültek. Kisvártatva rengeni kezdett a föld, a házak ablakában hunyorgó napsütés rémülten elugrott. Az apja a hóna alá nyúlva felkapta – a lábai kalimpáltak, mintha úszni próbált volna –, és visszarohant vele tárnákba. A rengés éjszaka is folytatódott. Ettől még lehetett volna aludni, de a sziklatömb zavarta. A karbidlámpa fényében a nagy, gránit sziklatömb koromtól megfeketedett vésőfejre emlékeztetett. Az apja húsztonnásra becsülte, és ő csak annyit tudott, hogy az nagyon sok lehet, ha ugyan nem a legtöbb. És a derékalj pont ez alá volt kiterítve. A falu bombázásába beleremegett a szikla, és ő úgy képzelte, hogy az egy megjósolhatatlan pillanatban, figyelmeztetés nélkül elválik majd mennyezetről.

– Anyátok hol van? – kérdi, mert őt sehol nem látja, pedig amúgy mindenki itt, az egész család, és amikor a család látogatóba jön, akkor a felesége állandóan a vendégek körül sertepertél: kínál, etet és tukmál, de ő maga nem eszik, egészen addig, míg az utolsó unoka be nem fejezte az evést (és még akkor is az asztal sarkára húzódva, szerényen ölébe vett tányérból kanalazza a levest). Némi hallgatás után egy férfi rokon szólal meg:

– Ott van melletted a füzet az asztalon, olvasd el.

Asif Mirzát három nappal az eltűnése után, egy körözési plakáton láttam először mosolyogni. Születési helye: LAHOR. Születési dátum: 199?-1?-2?

Alacsony, barna bőrű fiatalember volt, olyan fémkeretes szemüvegben, ami mindig fölösleges szigort kölcsönöz az arcnak. Évszaktól, időjárástól és napszaktól függetlenül, a fejét kissé hátravetve, közönyös arccal rótta az egyetemi folyosókat – az őt ismerőknek is legföljebb biccentett. Ritkán beszélt, ahogy a világtól megundorodott emberek általában. A hangjára nem is emlékszem, igaz, az emlékekből a hangok vesznek ki a leghamarabb, ahogy minden a saját, kotnyeleskedő belső beszédünkre cserélődik. Valójában fogalmam sincs, hogy Asif valaha is megszólított-e engem. Az biztos, hogy egy alkalommal kommentárt küldött a szociális idegtudományi előadásomra – a kérdések és kommentárok a curriculumban jegyzett tanulmányokról mindig három nappal az előadás előtt érkeztek, hogy az előadónak legyen ideje felkészülni –, és nekem ez volt az egyetlen, jóllehet indirekt beszélgetésem Asif Mirzával. A témakör a kiközösítésre adott agyi válaszreakció volt.