Ma huszonöt éve volt egy kellemetlen szakításom. Nem ünneplem a fájdalmaimat, de ezen a napon valamiért mindig eszembe jut. Pedig aztán elég gyorsan új barátnőm lett. Gazdaságilag az nem volt különösebben sikeres időszakom. Az új nő, Martina, később komoly szerepet játszott az ideiglenes Izlandra költözésemben, amit nem értett senki a környezetemben, de én úgy éreztem, nincs más választásom. Gyakorlatilag elmenekültem előle. Vagy magam elől. Ezt azóta se tudom eldönteni.

A kislányával éltek, kettesben, az agglomerációban. Ez megnehezített sok mindent. Nem annyira a kislány, inkább az agglomeráció. A távolság. Óvatosan kezdtünk bele, tartottam tőle, mindentől, az egésztől, mert megéreztem Martinán, hogy nagyon kellene neki valaki. Nem titkolta, és ez kicsit visszariasztott. Meglassította a beleszeretést. Részemről kezdetben nem is akartam semmi komolyat, ő meg nagyon. Nem feltétlenül engem. Valakit.

Néha jön egy ellenállhatatlan érzés. Egy erős vágy. Hogy vajas kiflit akar enni. Csak úgy magában. Pedig van otthon felvágott. Paprikás szalámi, kolbász. Mindenféle zöldség. Szereti megpakolni velük a szendvicseket, mégis egyre többször kívánja ezek nélkül. Amikor leül a konyhában és kezébe veszi a kenőkést, mindig ugyanaz a kép ugrik be. Saját magát látja. Tizenhét éves, villanyszerelő-tanuló. Már nem lakik otthon. Másodikos korától egy hat évvel idősebb nővel él együtt. Ki is rúghatnák, amiért nem a gondviselőjénél lakik. A gondviselő az anyja, akivel viszont végzetesen összeveszett. Az osztályfőnöke tud mindent, de jó fej, nem árulja el senkinek. Nem jelenti fel.

A nyolcvanas évek elején járunk, Gáspár tizenhét éves. Apja már két esztendeje nem él, autóbalesetben halt meg, az anyjával nincs jóban. Sose volt. Most olyannyira nagy a baj, hogy amikor egy szeptember végi napon hazamegy, gondosan összepakolt kék sporttáska várja. Kis műbőr darab, benne Gáspár néhány cucca.

– Tessék – az anyja vérfagyasztó higgadtsággal mutat az élettelenül heverő, tömött tárgyra. – Fel is út, le is út. Kitanulod a szakmát, és megoldod magad az életedet. A többi holmidért később eljöhetsz. Lakni már nem fogsz itt.

Az egyik színésznő hisztérikus rohamot kapott, lemondta a forgatást. Hajthatatlannak bizonyult, inkább szerződést szegett, de nem maradt tovább. Hirtelen kellett keríteni valakit helyette. A rendező pezsgősüvegeket vágott földhöz. Előtte kiitta a tartalmukat. Borzalmasan telt az éjszaka, nem aludtam egy percet se, a szép csapócsaj járt a fejemben, egész nap meg akartam szólítani, de nem adódott lehetőség rá. Megkérdezem majd, mi kell ahhoz, hogy valaki csapó lehessen, gondoltam. Ő meg csak mosolyogni fog. De jól fog mosolyogni. Úgy alakult, hogy reggel fel kellett keresnem a vécét.

Megkérem, ne lihegjen a nyakamba. Tartson távolságot. Ezt már hallja a három újonnan érkező is, végül a fiatos nyitott ajtót, magának, de a renault-s nyomult be elsőként. A harmadiknak, akit a környék vagány zenésznek nevez, és aki helyzeti előnyben volt, nem jött ki a lépés. Kezében, fekete tokban a hangszere, talán amiatt nem tudott időben a kilincs felé nyúlni. Egyszer leütött egy rendőrt, itt, a pultnál, ezért nevezték el vagány zenésznek. Arra már senki nem emlékszik, melyikük szólt be először a másiknak.

Az még az előző klarinétja volt, el is tört az ütéstől. Éveken át szapulta magát a történtek miatt. A büntetését letöltötte, újra szabadon muzsikál. Sokszor eszébe jut, milyen érdekes, hogy ugyanúgy járt, mint ezerkilencszázhatvankilenc április másodikán az apja. Aki szintén egy rendőrrel került összetűzésbe. Az apja a belvárosi galeri tagja volt. Régóta utazott  rá a környék hírhedt rendőre, ha módja volt rá, kötözködött vele és a barátaival, fel is jelentette őket. Bíróság elé kerültek, de végül felmentették a csapat tagjait.

„Úgy alakult, hogy nekem sikerült randiznom vele. Ezt máig nem bocsátották meg a többiek. Már aki elhiszi. Bebizonyítanom nem sikerült. Talán nem is baj. A fellépések után mindig kaptunk egy jó vacsorát, aztán általában spontán buli keletkezett. Néha még táncoltunk is, csak úgy, magánszorgalomból lenyomtunk egy-egy irgalmatlan csürdöngölőst. Aközben azért már ki-kinéztünk, ki néz minket. Sose lehetett tudni, összejön-e valami. Fess magyar legények voltunk. Vagy azt gondoltuk magunkról. Azon az estén, amikor Janka Weber ott maradt, észrevettem, hogy bámul engem. Majdnem elájultam a gyönyörűségtől. Összeakasztottuk a tekintetünket. Amikor befejeztük a táncot, elindult kifelé. Na, gondoltam, ez az én pillanatom.

Egy üdülőszerűséget kell elképzelni, köröskörül erdő, telepített fák, kis tópart a közelben, madárfütty, szellő. Tiszta romantika. Cigizni ment ki. Összeszedtem magam, meg azt a keveset, amit németül tudtam, utolértem, és megszólítottam. Lassan emelte rám a tekintetét. Megijedtem, akkora szomorúság volt benne. Kicsit le is blokkoltam. Azt azért el tudtam mondani, hogy milyen gyönyörűnek találom. Fáradtan mosolygott. Még pár semmiséget dadogtam, aztán megkérdeztem, sétálunk-e. Nem, el kell indulnia. Oké, akkor viszont tudunk-e találkozni valamikor? Tudunk. Mikor? Holnap négykor. Hol? Itt.”

Nem ellene mesélem ezt, csak az öntudat miatt.

Vasárnap, mikor a lecsóparti volt, emlékszik, maga is itt maradt egész sokáig. A belső téren játszottunk. A lépcsőre raktak minket, ott fértünk el. Kábelek, hangszerek, minden franc. Délután volt beállás, próbálgattuk a hangerőt, a kontrollt, erre jön a csávó egy tálcával, egyenesen felém. Nem tér ki, csak odabök egy szót.

Arrébb.

Ösztönösen félrehúzódtam, de azért összenéztem a klarinétossal. Elengedtük, átugrottuk, nem hordozunk hülyeségeket magunkban. Másnap, hétfőn próbálunk a hétvégi ünnepségre. Cigiszünet. Jön megint a csávó, hogy beszélhetünk-e négyszemközt. Félrevon, mutatja a telefonját, és megint odavet valamit, de mintha köpne egyet.

Nem vagyok cseléd.