► A szerelem megszállott rabjának története, Füge Produkció, Jurányi Ház, május 21. Író-rendező: Kárpáti Péter

Kárpáti Péter rendezése mintha később is építene arra az ambivalenciára, hogy a szöveg, a darab valósága, a mesés Kelet tele van kiszámíthatatlan, mitikus lényekkel, férfi és nő áthidalhatatlan hatalmi különbségével, és ehhez képest a játszóhely mint fizikai valóság és a Kelet összemosódik egymással. Ahogy Sehrezád mesélése közben Messaudi Emina és Kenéz Ágoston adogatják egymásnak az üveget, isznak, aztán összegabalyodnak a szőnyegen, az egy belvárosi bérház albérletében is történhetne, randin vagy házibulin.

► Csehov: Erdőszellem, avagy a föld az őrült, amely még a hátán hord benneteket, Radnóti Színház, május 20., rendezte: Valló Péter

A színészi játék nagy amplitúdójú, transzparens, már a tekintetváltások azonnal nyilvánvalóvá teszik a szereplők közötti viszonyokat. Valló Péter szokásosan színész- és kapcsolatközpontú, lélektanilag biztonságosan aládúcolt rendezése valamiféle belső predesztinációt ábrázol: a szereplők maguk azok, akik a külső körülményektől függetlenül is képtelenek kilépni saját besüppedt lábnyomukból.

► Biró Zsombor Aurél: Könnyű nekem a föld, rendezte: Máté Gábor, Orlai Produkció, május 10.

Máté Gábor rendezése kezdetben igyekszik rehabilitálni ezeket a saját szűkös értékrendjükbe szorult szülőket, még az apának is látjuk meggyőzően törődő pillanatait legalábbis a felesége iránt, de a cselekmény előrehaladtával egyre inkább úgy tűnik, nem akar  az előadás igazságot tenni senkivel, minden szereplője megkérdőjelezhető a maga módján.

► Frankenstein – A modern Prométheusz, rendezte: Hegymegi Máté, Vígszínház, április 22.

Talán a leginkább az az esszencia hiányzik az előadásból, amitől igazán tétje lesz a borzongásnak, és ez még fontosabbnak látszik egy olyan történet esetében, amelyet a néző ilyen mértékben ismer, és tudja a fordulatait, végkimenetelét. A Frankenstein egyik nagy témája az isteni hatalom magunkhoz vétele, a tiltott kísérlet az élet teremtésére, és ezt az alkotók is fontosnak gondolhatták, hiszen megtartották a sokatmondó alcímet (A modern Prométheusz)...

► Regős Simon – Cs. Nagy Adrienne: Keleti blokk, Radnóti Színház, április 9. Rendező: Regős Simon

Szóval ez a West Balkan 2011-ből, de nem, ez a KELETI BloKk 20011-ben. Regős Simon, Cs. Nagy Adrienne és Réder Ferenc szövege legalább annyira közeg- vagy világteremtő, mint amilyen erővel a látvány és a hang, zene, koreográfia hat. Iszonyatosan szórakoztató, ahogy a helyszínek és kulturális referenciák múlttal és jelennel játszanak egy irreálisan távoli jövőbe helyezve: Dunatest, Északi pályaudvar, 6-4-es magasvasút, Dromedár utcai fogda, Akkezdet Phiai helyett a Vékkzet Apái (vagy vala­mi ilyesmi), és akkor még szó sem esett a gazdag popzene-újrahasznosítá­sokról, átiratokról, amelyben az Első Emelettől a Zanzibáron át Demjén Ferencig bármi jöhet.

► Alan Ayckbourn: Igazából komédia, Pesti Színház, március 27.

Ez az androidok iránti jó szándékú attitűd hozzájárul ahhoz, hogy az Igazából komédián nagyrészt kellemetlen mellékzöngék nélkül lehet szórakozni. Éppen annyira elgondolkodtató, hogy tartalmas időtöltésnek érződjön, de könnyed maradjon, és az érzelmessége is csak néhány ponton közelíti meg a giccset – ami elég jó teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy mégiscsak egy android emberi öntudatra, érzelmekre, szerelemre eszmélését látjuk. De azért nem tökéletes az ütemérzék, bőszen szurkolunk, hogy amikor egy jelenet humorának az a lényege, hogy mi hat viccesen, és mi nem – mert éppen az öreg róka magyarázza a vígjáték működését a zöldfülű írónak, vagy éppen az író mutatja be a színpadi humor fogásait az androidnak –, akkor sikerüljön, hogy amit Szabó Máté rendező viccesnek szánt a szereplők humorérzéke szerint, az a közönség számára is vicces legyen. Mert elég kínos, ha nem az.

► Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem, Budapest Bábszínház, március 12.

Nem lehet elmenni a mellett a kifejezőerő mellett, ahogy a tárgyanimáció demonstrálja ebben az előadásban a bábjáték szimbolikus, áttételes gondolkodásmódjának könnyűségét és szabadságát. Ha a közös múlt feldolgozását valamilyen gyógyító tevékenységnek tekinthetjük, ahol a vizsgálódást kötözés és behegedés követheti, akkor különösen jelentőségteli, ahogy ez az előadás az ápolást mint munkát és mint emberi viszonyulást ábrázolja. Ebben pedig nagy szerepe van annak is, hogy tárgy­animációt alkalmaznak, és ahogy ezt Barna Zsombor teszi.

► Alexandre Bisson: Az államtitkár úr. Rendezte Máté Gábor. Pesti Színház, február 28.

Nyilvánvaló, hogy vannak műfaji sajátosságok, és kár lenne azon fennakadni, hogy mennyire jól fogyasztható poén az anyós életkora és kitartó csábítási igyekezete, vagy hogy már az előadás első tíz percében kifogyhatatlannak tűnnek a szép, de buta feleség, a fülsértően zongorázó feleség és a főzni nem tudó feleség paneljei. Ugyanakkor ha egy „korrupciós komédiában” korrupción azt értjük, hogy a férj hivatali előmeneteléhez a feleségnek vagy unokahúgnak le kell feküdnie a főnökkel, akkor erről esetleg érdemes lehet alkotóként, rendezőként gondolni valamit.

► Pintér Béla: Parasztopera, Radnóti Színház, február 3.

Kigyúrt kovbojokkal és repülőgépekkel telehímzett falvédők piros-fehérje borítja a színpadot a Radnóti Színház Parasztoperájában. A díszletbe az évad folyamán az arra járók is belehímezhettek a színház bejáratánál. A kedvelt és sokat játszott Pintér Béla-darabot Szikszai Rémusz sem először rendezi, több mint tíz éve a temesvári magyar színházban már készített belőle előadást. Ez a radnótis Parasztopera éppen azt mutatja, hogy ez már nem is kult, hanem klasszik, és nemcsak hogy elfér, hanem értékeli is a közönség a vidéki alaphelyzetből kibontakozó fanyar humort és sorsszerű tragikumot.

► Michael Ende – Gáspár Ildikó – Matkó Tamás: Momo. Rendezte Polgár Csaba. Örkény István Színház, január 30.

Sem a Gáspár Ildikó-féle adaptáció, sem Polgár Csaba rendezése vagy Varga Zsófia dramaturgként végzett munkája nem mutat törekvést arra, hogy legyalulja azt az egyenetlenséget, amely a Momo felnőtt- és gyermekközönségnek való rétegei között feszül. Ez a regényhű döntés egyrészt kedvez a nosztalgiafaktornak, másrészt viszont meg is hagyja az előadást a gyerek- és felnőttelőadások közötti organikus senkiföldjén, vagyis a tíz évnél meghúzott korhatár ellenére kicsit mindenkinek és igazán senkinek sem való.

► Mester és Margarita. Rendezte Bodó Viktor. Katona József Színház, december 13.

Bodó Viktor rendezett már Mester és Margaritát, a grazi színházban csaknem napra pontosan tizenöt éve volt a bemutatója. Ezúttal dramaturg sem támogatja a színpadi átiratot, Tózsa Mikolt mint „az improvizált szövegek szerkesztője” szerepel az alkotók között. Bár az előadás címe a névelőt leszámítva azonos a regényével, leveti annak a nehézkességét, hogyan adaptáljon, inkább szintézist kínál, a kiinduló anyag univerzumának élményét teremti annak abszurditásával, fekete humorával és transzcendens benyomásaival. Alig akad vendégszöveg és tágabb perspektívából utalás – az is leginkább az irodalmi folyóiratra fókuszáló jelenetekben, a kurzusművészettel kapcsolatban jelenik meg –, ez az előadás célirányosabban hömpölyög a saját közegében.

► A sárkányfutó átka. Rendezte Fábián Péter. Budapest Bábszínház, november 18.

Nem ez az első Budapest Bábszínház-előadás, amely a teljesítménykényszert vagy a szülői elvárásokat fókuszba helyezi: amikor Szofi az apja eltűnése miatt nem akar elmenni a saját sakkmérkőzésére, anyukája még azt is megpendíti, hogy mennyi pénzbe és ráfordított időbe kerültek Szofi sakkórái. A történet kezdetén sok utalást és jelzést kell összekötnie a nézőnek, amit a színészek nonverbális szinten erősen láttatnak: Spiegl Anna rokonszenves Szofijának bonyolult viszonya az anyjához és az edzőjéhez, akit Tatai Zsolt játszik mérsékelten, kedvelhetően, azt viszont nehéz összerakni elsőre, hogy az anya összejött az edzővel.

► némacsend, r.: ifj. Vidnyánszky Attila, Katona József Színház, nov. 18.

Annyira könnyű tehát gondolni valamit arról ebben a legelső pillanatban, hogy ifj. Vidnyánszky Attila éppen ebben a díszletben rendez Hamlet-átdolgozást a Katonában, hogy az már önmagában fricska. A rendező odateszi, megígéri ezt a helyzetet, és utána – ahogy a színlap száraz cselekményleírása, valamint  a közzétett olvasópróba és nyílt próba felvétele is hagyományos Hamletet, prózai színházat ígér – valami egész mást nyújt helyette. Merthogy aztán az történik, hogy valójában még csak nem is Hamlet, a királyfi itt a főszereplő, aki a túlvilági apai parancsnak engedelmeskedve mindent feldúl, majd megnyugodott kisgyerekként, apja kezét fogva totyog ki az öröklétbe, hanem a néma megfigyelő Horatio.

► Madame Tartuffe, rendező Kincses Réka, Pesti Színház, október 6.

Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeztervezésében Udvaros Dorottyát számos találó szettben látjuk, és az előadást nyilvánvalóan az ő markáns alakítása uralja és tartja valamelyest mederben. Ez a játék egyúttal valamennyit kisimít az egyenetlenségekből is, Udvaros Dorottyától egyaránt hihető a szofisztikált érzelmi manipuláció és a trágár, agresszív harsányság, sőt még az is autentikusan hat, ahogy a Rammstein zenéjére őrjöngve gyakorol tömeghipnózist. A szereplők között egyedül Tartuffe esetében válik időről időre lehetségessé a szerep mélyebb rétegeinek, lélektani dimenzióinak felvillantása, és ekképpen még az sem kizárt, hogy egy kissé nyitva maradjon, hogy lelkiismeretlen, cinikus csaló, vagy magát is átejti az élet végességével való szembesülés elkerülésének érdekében.

► Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma, rendező: Keresztes Tamás, Átrium

A két, amúgy hangulatában, tanulságaiban, társadalmi miliőjében és világnézetében is jelentősen eltérő darabot Keresztes Tamás rendezése, Bíró Bence dramaturgiai munkája és a három színész stílusa esztergálja nagyjából illeszkedő egységbe. Németh Gábor darabja isteni erőkhöz, angyalokhoz, történelmi kontextushoz, generációs örökségekhez, erkölcshöz nyúl munícióért. Biró Zsombor Aurél darabja inkább pszichologizál, mint moralizál, a melegség kevésbé konkrét probléma, mintsem az adott, örökölt értékrendtől való bárminemű különbözésnek a szimbóluma, és a központi apa-fiú tengely mellett jóval nagyobb hangsúlyt kap a tágabb család, a testvérség, a kedvenc gyerek és a feketebárány szerepe, és itt a női szerep fő funkciója sem merül ki abban, hogy a vágy tárgya lehet.

► @LL3t4rgIA, r.: ifj. Vidnyánszky Attila, Vígszínház, szeptember 21.

Georg Büchner darabjából, a Leonce és Lénából ifj. Vidnyánszky Attila és Németh Nikolett dramaturg lazán kapcsolt átdolgozásában a végeredményben az elrendezett házasság felelősségétől menekülő, de ismeretlenekként menthetetlenül egymásba szerető herceg és hercegnő gunyoros történetéből a neveken felül leginkább csak a felnőtté válással való szembeszegülés alaptémája maradt. Középiskolában vagyunk, van hozzá minden, iskolaőr, elhízott tornatanár, ordítozó igazgató és állandó fenyegetőzés az érettségivel.

(Szálinger Balázs: Kályha Kati, r.: Rusznyák Gábor, Radnóti Színház, 2023. jan. 23.)

Sok párhuzam adódik, a háború és a spanyolnátha-járvány, a távolságtartás, a bizonytalanság és a félelem motívumai nagyon ismerősek és aktuálisak, de Rusznyák Gábor rendezése mégis kevéssé érződik erre alapozni. Hiába kerülnek váratlanul az újságba a magyar aktuálpolitikába illő kishírek, az előadás a konkrét történelmi helyzettől nem igazán rugaszkodik el, nem mond többet annál, mint hogy az ember a történelem viharának kizárólag áldozata lehet. Az is távolító erejű, hogy a jelenetek végén kimerevedik a mozgás, majd villanás látszik, mintha lefényképeznék a végszót; ennyi marad utólag mindenki tragédiájából, kétdimenziós, régi képek.

(William Shakespeare: Szeget szeggel, r.: Rudolf Péter, Vígszínház, 2023. jan. 21.)

Hiába feszeget a Szeget szeggel története erkölcsi kérdéseket, mintha mégis teljesen hiányozna innen a morális iránytű, egyáltalán nem világos, mit gondoltak az alkotók az egészről. A dráma adja magát, hogy akár férfi-nő kapcsolatokról, házasságról, szerelemről, vagy éppen a hatalomról, államgépezetről, törvényről, igazságszolgáltatásról mondjanak vele valamit – és feltehetően lenne is mit mondani –, de gyakorlatilag egyik témáról sem jelenik meg valóban markáns, a puszta szövegen túlmutató tartalom.

(Szabó Magda: Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház, 2022. márc. 27. előbemutató)

Gáspár Ildikó rendezése szabadfordítás egy másik műfaj nyelvére, és a történet ezzel ledobja adaptációmivoltának minden nehézkességét. Az előadás még az írónő szemszögéből elbeszélt regény bűntudatos, egyszerre vezeklő és szenvelgő emlékműállítás jellegét, sőt annak visszásságát is megtartja, továbbviszi, közben pedig az emlékmű tárgyát és túlvilági címzettjét, Szeredás Emerencet minden szentimentalizmus nélkül mutatja fel mint megemlékezésre érdemes személyt.

(Aiszkhülosz–Szophoklész–Euripidész: Élektra, r.: Szőcs Artur, Miskolci Nemzeti Színház, március 9.)

Nem egyetlen markáns értelmezést kapunk tehát, inkább egy sok különböző aspektusból álló, több oldalról felvillantott, nem egyértelműen megítélhető Élektra lép a Miskolci Nemzeti Színház színpadára. Ugyanez igaz a főbb szereplőkre is. Szőcs Arturt azonban, úgy tűnik, mégsem a családi átok, és így az egyes szereplők vagy a testvérpár sorsa foglalkoztatja leginkább, hanem az, hogy milyen lehet ebben a városban élni, erkölcsileg leszerepelt, bűneiket nem is takargató, megdönthetetlenségükben mégis biztos vezetők alatt.