► Jenny Saville kiállítása, Ca’ Pesaro, Velence, megtekinthető november 22-ig.

„Ha továbbra is ugyanúgy beszélünk – úgy, ahogy a férfiak évszázadok óta te­szik –, akkor cserben hagyjuk egymást.” Ez Luce Irigaray belga feminista írónő és pszichoanalitikus szövegfoszlánya, amely tükrözötten van belekarcolva Jenny Saville 1992-es Propped című munkájába. Ez a kép volt az első, amelynek a reprodukcióját korábban láttam a művésztől. Azóta vágyom rá, hogy élőben is megpillanthassam az alkotásait. Erre Velencében egy barokk palota épületében, a Ca’ Pesaro múzeumban adódott lehetőségem. Saville munkái személyes megtekintésének elsöprő ereje van, aminek a visszaadására képtelenek a reprodukciók. (Ismét beigazolódik Walter Benja­min aurafogalmának létjogosultsága.) Súlyos, húsba és lélekbe, zsigerbe markoló, ellentmondásokat nem ismerő, kitörölhetetlen hatású alkotások.

► Amit megőrzünk, amit továbbadunk – Mesterek és tanítványok, Apollo Gallery, március 13-ig.

Az emberi létezés alapvető tétje és mindennapos motivációja, hogy az egyén nyomot hagyjon maga után a világban, ezáltal magát a világ repedései közé szője, birtokolja az időt és a létet. Annak, hogy magunkból egy darabot átadjunk, továbbörökítsünk, egzisztenciánk egy részét a mindenség körforgásába engedjük, legalapvetőbb módja megszerzett tudásunk és tapasztalataink átadása a következő generáció számára, tehát a tanítás. Az Apollo Galleryben Nagy Nikolett Colette által megrendezett, Amit megőrzünk, amit továbbadunk – Mesterek és tanítványok című tárlat ennek a folyamatnak a vizuális és textuális reprezentálására és bemutatására tesz kísérletet egy csoportos kiállítás keretein belül, és el is éri célkitűzéseit.

► Kara Elizabeth Walker: Dispatches from A – and the Museum of Half-remembered Histories, Sprüth Magers Galéria, Berlin, megtekinthető április 4-ig.

Felfelé zuhanó arctalan alakok, színes kollázsok, olykor a levegőben röpülő karok, fejek, lábak. Horrorpanoptikumok és csendéletek egymás mellé rendezve. Tánc, iszony és erőszak. Az amerikai történelem újraírásának és a mítoszteremtés igényének lenyomatai. Kara Walker amerikai festőművész a berlini Sprüth Magers Galériában megrendezett Dispa­tches from A – and the Museum of Half-remembered Histories című tárlata a történelemírás esetlegességére és fikciós voltára, a történelmi narratívák szubjektivitására hívja fel a figyelmet. Fókuszba helyezve a XIX. századi Amerika elhallgatott és fel nem dolgozott történeteit. Gyönyörködtet, elkápráztat, elriaszt, és nem vigasztal meg. Erős hatást gyakorol.

► „Egy része…” – Válogatott művek a Szalóky-gyűjteményből, Várfok Galéria, 2026. január 24-ig.

A rendszerváltás utáni Magyarországon a műgyűjtés jelentős változáson ment keresztül a piacgazdaság és az új tulajdonosi szemlélet megjelenésével és az újdonsült gyűjtők kulturális és gazdasági tőkefelhalmozásával, társadalmi státuszuk megerősödésével. A galériáknak és az aukciós házaknak megnőtt a jelentőségük a művészetközvetítés szempontjából. A Várfok Galéria 1990-ben az elsők között nyílt meg a magánkézben lévő, kereskedelmi, kortárs művészettel foglalkozó galériák közül. Jelentősége és fontossága nem vitatható a fennállása óta eltelt harmincöt évben, hiszen számos fontos és tehetséges művészt ismertetett meg a közönséggel és futtatott be – ezeket a tevékenységeket a mai napig magas kvalitással folytatja.

► Grace Weaver: Mothers, Galerie Max Hetzler, Berlin. Megtekinthető november 29-ig.

„Gyengédség nélkül / nem vagyok több, / mint testem / cselédje” – ez Zilahi Anna Család című verse, amely az idén jelent meg a Gyengédség című kötetében. Ez a gondolat szolgálhatna Grace Weaver New York-i, jelenleg Berlinben élő és alkotó festőművész Mothers című kiállításának mottójául is. A tárlat a Max Hetzler Galéria charlottenburgi terében kapott otthont, és nőket, gyermekeiket hordozó anyákat ábrázoló, monumentális nagyságú táblaképekből álló sorozatot mutat be.

A kezében gyermekét fogó, azt ringató és vele törődő, őt ápoló anya a művészet és a művészettörténet-írás egyik legrégebbi, legelemibb és legnagyobb kultúrtörténeti hagyományú, mégsem elidegenített, nem közhelyszerűvé vagy túlhasználttá vált motívuma.

► Radenko Milak 21st century és Roman Uranjek across the universe című kiállításáról. A tárlatok november 29-ig tekinthetőek meg a Molnár Ani Galériában.

Az objektív, valós és a szubjektív, obszesszív idő találkozása. Fekete-fehér akvarellek és színes kollázstechnika. Az év minden napján egy fiktív kereszt papírra vetése vagy egy konkrét történelmi esemény megfestése. A Jugoszláviában született, jelenleg Bosznia-Hercegovinában élő Radenko Milak és az IRWIN csoporthoz tartozó, szlovén Roman Uranjek munkássága és művészete sok ponton és sokféle módon különbözik, sok ponton azonban hasonló, munkáik párbeszédbe állíthatóak egymással. A két, különböző generációhoz tartozó művész közös elvek, értékek és filozófiai rendszer alapján törekszik az értékteremtésre, vizsgálódásuk fókuszában többek között az áll, hogy mit jelent a kép, a műalkotás fogalma a digitális technológia korában.

► Tincuta Marin Gloaming című kiállítása a berlini Galeria Plan B galériában november 1-ig tekinthető meg.

„Mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton: »Miért vagyok én én, s miért nem te? Miért vagyok én itt, és miért nem ott? Hogy kezdődött az idő, és hol ér véget a tér? Életünk ezen a földön nem csupán egy álom?«” – hangzik el Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjében, ami jól rezonál a román származású, Kolozsváron élő és alkotó Tincuta Marin Gloaming, azaz Alkonyat/Szürkület című, a berlini Plan B galériában megrendezett első önálló tárlatára, annak egzisztenciális létkérdés-boncolgatásaira. A tárlat a 2025-ös Berlin Art Week keretein belül nyílt meg szeptember 11-én. A kiállítás a művész friss, erre az alkalomra készült munkáit vonultatja fel. A képek közül egyik sem visel címet, így az interpretáció a befogadó felelőssége és feladata.

► A Matzon Á–Z című kiállítás a Virág Judit Galériában augusztus 29-ig tekinthető meg.

Mit jelent ma az állandóság a mozgás zűrzavarában, mit jelentett más korokban? Kevés annyira misztikus, mégis profán titkot rejt a világunk, mint a pont, a vonal és a kör jelentésrétegeinek a megfejthetetlensége – már maga Arisztotelész is bíbelődött a kerékparadoxon megoldásával. Megmagyarázhatatlanságuk és jelenlétük egyaránt megingathatatlan és egyetemes emberi tapasztalat. Matzon Ákos sorozataiban újra és újra rákérdez arra, hogyan viszonyulhatunk e minket körülvevő jelekhez, ezek megszelídítésére és formázására törekszik.

Willem de Kooning állítása szerint az olajfestéket arra találták ki, hogy megfessék vele a húst. Ezzel analóg kijelentés lehet, hogy az akvarellt pedig arra, hogy Szüts Miklós megformálja vele a táj rezdüléseit, meglibbentse benne a szellemet, piszkos- és törtfehér színeivel kitöltse az ember hiátusa után tátongó, megfércelt felszínű űrt. Ahogyan valójában nincsen megfelelő szavunk a képein érzékletesen megjelenő fenségesre, úgy nincsenek szavaink Szüts Miklós hiányára sem. Annyira megkérdőjelezhetetlenül nincsen most itt velünk, amennyire kietlen és mindenek által elhagyatott a tér a festményein. A festészet ott kezdődik, ahol nincsenek mondatok, ezzel jár, hogy a lét is ebben a pontban zárul.

► A kiállítás megtekinthető április 14-ig a Godot Intézetben.

A Van Dyck-barna, az ultramarinkék, a skarlátvörös, de legfőképp: a barna, a barna, a barna. Ezerféle világszép barna és szürke és drapp és homokbarna és mogyoróbarna és rézbarna – mindegyik egyéniség. Mindegyik másképp önálló és autonóm Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet festményein, mindegyik önnön jogán kerül a vászonra. Nem virít, nem feltűnősködik, viszont rendíthetetlenül jelen van és közöl.  Mint ahogy funkciója és szerepe van minden – a művész házaspár képein elhelyezett – lépcsőnek, vasúti sínnek, sziklának, térnek, gyárépületnek, tengerpartnak, kádnak és mellékhelyiségnek.