A katedrálüvegen át csak az árnyékát lehetett látni a küszöb felett. A narancssárga karikákon, mint sörösüvegek alján keresztül nézett be a fény, árnyékot vetve a két gyereklány testére a víkendház emeleti szobájának egyik ágyán. Sarokba tolva, fal mellé szorítva, hosszában feküdt a két heverő, amire felállva anyám esténként papuccsal a kezében kergette röptében a szúnyogot.

Gina apja hirtelen nyitott ránk. Ő úgy fordult le rólam, mint meglőtt katona élettelen teste tud árokba hullani.

Tematikus próza-összeállítás – „Anya azt mondta”
Az anyák napja és a gyereknap között csak két hét van, egy egészen aprócska ív, sokkal kisebb, mint amit az élet rajzol.
A rovatban e héten anyás, apás, gyerekes prózák – emlékezetgyakorlatok. A tematikához még az e heti tárca is illeszkedik.

Anyám egyedül nevelt minket, apám szerencsét próbálni indult a határon túlra, Münchenig meg sem állt. Számomra mindebből csak a lélegző hiány maradt, a cserben hagyás, melyek mint anyám növényei burjánoztak, a kerti indák fojtó ezüstszalagjaként. Összecsúsznak a terek, a valóságok feszültek egymásnak, én két világ közé szorultam. A nők, akik azokat a magokat ültették, rég földben pihentek, kora őszig a tövisek felett rózsáik virágoztak csupán. Nekem buszjegyre, bérletre nem telt, szigorúan megvolt minden forintnak a helye, márkás ruhák helyett turkálóból öltözködtem. Kincsvadászat a frissen hajtott anyag helyett, miközben hozzám nőtt a vágyakozás tüskéje, a kirakat előtti ácsorgás és a fokozódó düh. A biztonságos az maradt, ha lázadok. Ha elutasítom, amit ad az élet, semmiben nem szenvedek hiányt, hiszen idegen marad tőlem a bőség.

Talán ezért tetszett a Kill Bill egyik jelenete, ahogy a koporsóból mászik ki az isteni Uma, és visszaemlékezésből tudjuk meg, milyen utat járt be, aminek hála, szert tett arra az erőre, amivel ki tudja szabadítani önmagát. Jártam eleget edzőterembe, futottam eleget különféle parkokban és betonon. Végül a csípőfájdalom állított meg, az kényszerített térdre. Szerettem volna az a nő lenni, aki képes feltámadni, de erre hiába fogom, hogy annyiszor végeztem magammal. A kudarc sűrű olaj.

Hetek óta szüntelen esik. Lisszabon lassan víz alá kerül, a házfalak hínárként lebegnek a Tejóban, máshol korallzátonyokat alkotnak, melyekbe belekövült az idő. Most már keresztben, széltében-hosszában is ömlik a víz, a tetőn elmozdulnak a cserepek, a szél belekap, megemeli őket, hogy közelebb jöhessen az ég, kapukat nyit az Istennek belépni.

Látni, ami van, és beengedni a heteken át ömlő esőt, mint magunkba a felismerést a lét természetéről, nem más, mint alázattal fejet hajtani a bennünk élő Teremtő előtt. Menni, ha tudjuk is, van, akivel egyetlen este lesz közös, más pedig nem mozdul belőlünk évtizedeken, életeken át, még ha fizikailag nincs is jelen.

A keménységet anyáimtól tanultam. Nem tudok kegyetlenebbet, mint a fagyos elutasítást, amit mi, nők vagyunk képesek teremteni. Szembemenve a befogadással, gondoskodással és lágysággal, ami lényegünk. Túl az ünnepen, a fényeken, visszafagy minden érzelem a csonkolt és bántalmazott test fölött, elfeledkezik önmaga áramló, vízzel teli csobogásáról, és bárki legyen körülötte, gyermek, férfi, másik asszony, megdermeszti a levegőt, és mozdulatlanná merevíti az életet. Tagadja azt.

A fény helyett én folyamatosan a sötéttel néztem farkasszemet. Vágytam arra, ami mindig is megvolt, amit bennem rejtett el a Teremtő, és vesszőfutásba kezdtem, hogy megbüntethessem magam gőgösségemért. Istennek megbocsátani nem tudtam, hát a helyére álltam, és lelöktem őt. De aki Istent játszik, végül maga könyörög, hogy vegye le róla ezt a terhet a Teremtő. Legyen meg mégis az ő akarata a személy kicsinyes földi vágyai helyett.

Halak ették meg a felázott bőrt. Az elszarusodó hámrétegek, a csont körül leszopogatott hús és a szemem kocsonyája. Nem volt mivel tapintani. Nem volt mivel mozdulni. És nem volt mivel látni sem többé. Aki megvakul, annak a mélytengeri homokdűnék ringatják a testéből azt, ami megmaradt. Csikorgott a homokszemcse a csontok alatt, ennyi maradt belőlem, ez lett a hangom is. Ha odafönn egy-egy nagyobb hajó elhaladt, görgetni kezdett a tenger, élettelenül hagytam, történjen meg ez is, addigra megtanultam, milyen ketten lenni vagy többen, de mindenképp a testen kívül, otthontalan.

Történt egyszer, hogy egy halász tűnt fel a vízen. Idegen volt ő, hisz a környékbeliek elkerülték az öblöt, tudták, élettelen testeket ringat a víz, hitték, szellemként kísértem őket és a gyermekeiket. A férfi messziről jött, tekintetében bogarak páncélos fénye csillogott. Teste sebekkel és horzsolásokkal volt tele, máshol, ahol ép volt még, tintával maratta a bőrt, telerajzolta figurákkal. Mintha térképet járna be, vánszorgott ott a só, kiült, aztán lepergett, hol a ladikra hullott, hol a vízbe vissza. Hosszú utakról mesélt a teste is.

Van egy buszmegálló valahol egy szigeten, hosszú út vezet el odáig. A buszmegállóban nincsen senki, egyetlen falfirka jelzi, hogy járt már erre ember, na, meg a buszmegálló maga, hiszen valaki meg kellett hogy építse, csak úgy a semmiből hogyan is teremhetne ott. A palatetőn hangosan dobol az eső, dobogása szívritmusra emlékeztet, mindegy, mekkora sugárban ömlik is vagy épp csak cseperészik, mindentől függetlenül ugyanazt játssza. Mint egy lemezjátszó elakadt tűje, visszaugrik egy korábbi dallamra. Az út ott ér véget a buszmegálló mellett. A falba torkollik, pedig messziről érkezik bárki, aki eljut idáig. 

Látok egy férfit a pala alatt gubbasztani, az út a térde mellett szélesedik ki, pedig nincs egymáshoz közük, mindössze annyi, hogy a végigjárt utakat megszereti az ember. Megszokja, és azt hiszi, lett köze hozzá, sőt, akár azt is, hogy az övé. Pedig az út senkié, esetleg az éppen rajta haladóé, a talpaké és a lábnyomé, azé az egyetlen pillanaté, amíg és ami érinti.

Mit jelent az, hogy az út egy falba ütközik?

Ülsz az autóban, szereted az utazás paradoxonát, amikor eldönthetetlen, te haladsz vagy a táj benned, kívül vagy-e magadon, vagy valóban van valaki, aki téged szemlél, míg hiszed, hogy haladsz valamerre. A kormányba eleinte szinte kapaszkodsz, merev a hátad és az egész testeddel érzed az autót, a farpofákon felnevetsz, mert igaz, hogy érzik azok is a kavicsokat, amiken megdöccen a kerék. Előre nézel.