► Juan Gabriel Vásquez: Feliza ne­vei. Fordította Zelei Dávid. Open Books Kiadó, Budapest, 2026, 367 oldal, 5999 Ft

Meg kell hogy mondjam, Juan Gabriel Vásquez kitűnően érti a dolgát. Úgy hangolja egybe ezt a több idősíkon játszódó sorsjátszmát, mint egy soktáblás sakkszimultánt, ahol a valóság és képzelet egyidejűleg van játékban. Amikor a fekete-fehér tények vesztésre állnak, csatasorba állítja Pablo Leyva „vonakodó emlékezetét”, s amikor a megbízható tanú szavai is elfogynak, szépírói leleménnyel pótolja az élethézagokat. S ahogy tette azt korábbi regényei némelyikében, mint a Man Booker-díj rövidlistájára felkerült 2015-ös történelmi thrillerében (La forma de las ruinas), ami nálunk Emberi romok címmel jelent meg 2019-ben, most sem titkolja személyes érintettségét. A végzetes nap (1982. január 8.) többszöri újramondása pedig piros felkiáltójelként értelmezhető a társadalmi amnézia ellen, egyszersmind validálja a velős García Márquez-mondat háttérigazságát, miszerint a történelem kegyetlen fintoraként Feliza Bursztyn Kolumbiában hazára talált, de végül száműzött-hontalanként Párizsban szakadt meg (bánatában) a szíve.

► Pier Vittorio Tondelli: És más sza­bad­elvűek. Fordította Katona-Gom­bos Luca. Figura Könyvkiadó, Budapest, 2025, 194 oldal, 5799 Ft

években számos utánnyomást megért a correggiói prózaíró zajos sikert aratott pályaindító műve.     

Tondelli könyvét itt és most olvasni olyan, mint tripla szaltót ugrani az időben. Mindamellett, hogy az És más szabadelvűek a 70-es évek talajvesztett fiataljainak hangját szólaltatja meg, azáltal, hogy ifjú férfiak és nők (korfüggetlen) életpillanataiba ad betekintést, dialogikus viszonyt alakít ki a (mindenkori) befogadóval. Miközben megfogalmazza nemzedékének tomboló vágyait, ecói értelemben vett „nyitott műként” kitágítja a beszédmezőt. A lazán egymásba kapcsolódó hat történeten keresztül olyan, sok esetben mába nyúló neuralgikus pontokat érint, mint a kábítószer-függőség, az egyneműek közötti szabad szerelem érzelmi libikókája, a marginális léthelyzetben lévők túlélési-meghalási stratégiái, és nem utolsósorban a fatális élményhajszolás. Maga a szerző epizód-regénynek nevezte a könyvét, ami – tekintve a tudatosan szerkesztett kötetkompozíciót – abszolúte helytálló.

Majd két évtizednyi csendes-nyugodt kutatói életet hagyott maga mögött szinte egyik napról a másikra, amikor második regényével (Les Yeux de Mona, 2024) berobbant az irodalmi életbe. A művészettörténész-író Thomas Schlessert 2025-ben az év szerzőjének választották Franciaországban, sikerkönyvét pedig negyven nyelvre fordították le. A francia bestseller Lukács Laura kitűnő tolmácsolásában Mona szeme címmel tavaly jelent meg magyarul.
A világsikert meghozó regény cselekményét egy sokakat érintő probléma mozgatja, ami a címszereplő kislányt is fenyegeti, s ez nem más, mint a látóképesség hirtelen elvesztése. Miután a szülők alaposan kivizsgáltatják Mona előzmények nélküli „vakságrohamát”, abban bíznak, hogy nem következik be a legrosszabb forgatókönyv. Természetesen a kislány nagyapja is aggódik, de úgy dönt, hogy megismerteti unokájával a legnevesebb párizsi múzeumokban fellelhető remekművek segítségével a világ rejtett-látható szépségeit. Teszi mindezt azért, hogy Mona minél több esztétikai-érzelmi élménnyel gazdagodjon, amennyiben végleg megvakulna. Az pedig, hogy Mona elveszíti a látását, vagy sem, a könyv utolsó lapjain derül ki.
Thomas Schlesserrel nemcsak a beavatás-regényéről, de az év elején megjelent legújabb könyvéről is beszélgettünk (Le Chat du jardinier), amit jó eséllyel A kertész macskája címmel olvashatunk majd magyarul.

A valódi személyiségét ugyanolyan homály fedi, mint amilyen enigmatikusak a szépirodalmi művei. A nyolcvannyolc éves szerzőnek esze ágában sincs előbújni írómagányából. Mindezek ellenére a hazai rajongók idén örömtáncot lejthettek, mert Ellenfényben címmel nálunk is megjelent a hatodik – Against the Day, 2006 – Pynchon-regény. Az amerikai író könyveit olyan remek fordítók ültették át magyarra az elmúlt évtizedekben, mint Széky János (A 49-es tétel kiáltása, 1990; Súlyszivárvány, 2009), Farkas Krisztina (Beépített hiba, 2013), Gy. Horváth László (Kísérleti fázis, 2015) és Greskovits Endre (Ellenfényben, 2026). A két enciklopédikus metaregény (a Súlyszivárvány és az Ellenfényben) kiváló könyvtolmácsaival az Írók Boltjában találkoztunk, ahol Thomas Pynchon központi helyre kihelyezett Shadow Ticket című, 2025-ös regényének árnyékában beszélgettünk. Az eddig sem volt titok, hogy jövőre megjelenik a könyv magyarul, de amennyiben sikerrel zárul Pynchon-konspirációnk, folytatódhat a hazai kiadástörténet.

► Thomas Pynchon: Ellenfényben. For­dí­tot­ta Greskovits Endre. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2026, 1000 oldal, 10 999 Ft

Ahogy a korábbi Pynchon-műveknél, úgy a tengernyi szereplőt felvonultató Ellenfényben esetében sem a keresztutakban bővelkedő szüzsén van az elsődleges fókusz, mindamellett kapaszkodóink azért vannak. Ilyennek számítanak a keretes szerkezetű narratíva kulcsfigurái, a Kellemetlenség nevű léghajó legénységének tagjai (Véletlen Cimborái), akik kontinenseket átszelve utazzák körbe a Földet, és mindvégig kompaszként segítenek a tájékozódásban. Lényegében nemcsak a Véletlen Cimboráira, de az összes kitalált és valós-fiktív karakterre érvényes, hogy minden egyes életpillanatukat, legyen az vérbosszú, szerelmi légyott, tudományos vizsgálódás, nyomozómunka, kémtevékenység és a többi, kölcsönzött időként élik meg a háború vészjósló árnyékában.

► Claire Keegan: A csendes lány. Fordította Nemes Anna. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025, 85 oldal, 4490 Ft

Kezdhetném azzal, hogy már az első, 1999-ben megjelent novellagyűjteménye (Antarctica) két igen rangos elismerésben részesült. A sok évvel később, 2007-ben publikált, hét rövid történetet tartalmazó kisprózakötete (Walk the Blue Fields) pedig újabb jelentős díjat eredményezett. Akár úgy is folytathatnám, hogy az eredetileg 2021-ben közreadott kisregénye (Small Things Like These), magyarul 2023-ban Ilyen apróságok címmel napvilágot látott könyve előbb elnyerte a rangos Orwell-díjat, majd felkerült a Booker rövidlistájára, s bár végül nem kapta meg a nagy presztízsű irodalmi elismerést, meghozta számára a nemzetközi ismertséget. Igazság szerint azért vonakodtam az írói pedigrével indítani ezt a könyvismertetést, mert Claire Keegan sok-sok pályatársához hasonlóan nem attól formátumos alkotó, hogy odaítélnek neki egy díjat, vagy sem. Az ötvennyolc éves ír szerző egy-egy rövidprózájának narratív hangja attól impulzív erejű, ahogyan képes a hallgatással megtörni a csendet, következésképp artikulálni a néma történeteket.

► Ali Smith: Gliff. Fordította Mes­ter­há­zi Mónika. Magvető Kiadó, Bu­­da­pest, 2025, 240 oldal, 5699 Ft

Briar/Brice és Rose szemben találják ugyan­is magukat George Stubbs Egy oroszlántól megrémült ló című festményével, majd megismerve a kép háttértörténetét, ki nem fogynak a kérdésekből. Amikor pedig a főszereplő felfedezi a könyvtárszoba gazdag szótárgyűjteményét, elgondolkodik a szavak mögöttes tartalmán. Ekkor szerzünk tudomást a skót eredetű ’gliff’ szó jelentéseiről. Ez a „felvillanyozóan poliszém szó”, ami lehet egy rövid vagy múló pillanat, sejtelem, ijedtség, egy pofon, de akár gyors ütés, és még sok egyéb is, ezáltal tekinthető amolyan töltelékszónak is akár. Ha úgy tetszik, a gliff: minden és semmi.

Alighanem nincs olyan ember, aki élete során ne tenné fel a kérdést: mi lett volna, ha... Ez olyasvalakire is igaz lehet, akinek a döntései utólag őt igazolják. Bár művészettörténész-családba született, Gerevich József nem felmenői professzióját, hanem az orvosi hivatást választotta. Igaz, már pszichiáteri pályája legelejétől összekapcsolódott nála a szakmai érdeklődés és az otthonról hozott, más-más művészeti ágakra irányuló nyitottság, olthatatlan kíváncsiság. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mégsem esett messze az alma a fájától, mint az elmúlt több mint ötven év alatt született sok száz művészetpszichológiai tárgyú írás, illetve féltucatnyi tanulmánykötet. A pszichiáter-íróval bepillantottunk számára fontos, traumákkal terhelt művészsorsok mögé, és többek között a „mi lett volna, ha...” kérdésre is választ kerestünk.

 

► Paul Auster: Ember a sötétben. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2025, 203 oldal, 5490 Ft

Bárhogy számolom is, már több mint három évtizede annak, hogy részemről életre szóló, ámde mindvégig egyoldalú ismeretséget kötöttem Paul Austerrel. Történt mindez a 90-es évek legelején, amikor Vághy László kitűnő fordításában elolvastam tőle az akkor magyarul is megjelent elmebolygató regényhármasát (New York-trilógia). Majd ahogyan sorban érkeztek az újabb és újabb remekbe szabott kötetei (Holdpalota; A véletlen zenéje; Mr. Vertigo; Leviatán; Az illúziók könyve; Brook­lyni balgaságok; Láthatatlan; 4321…), egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy hosszúpályás gyorskorcsolyázó lendületével rovom az Auster-köröket. Ahogy csökkent a követési távolság, úgy élesedett a kép. Újra és újra rácsodálkoztam arra, hogyan képes könyvről könyvre egymásra vetíteni a félsötét emberárnyakat a szürkésfehér papírnegatívra.

Amikor először olvastam tőle egy nagyobb lélegzetvételű esszét, és ez nem tegnap volt, úgy tűnt, mintha a magyar Susan Sontag hangját hallanám. Évekkel később úgy érzékeltem, Lydia Davisszel vannak szoros szellemi rokonságban, majd arra jutottam, hogy istenigazából senkivel sem mutat hasonlóságot, mert olyan, mint a prímszámok. A különféle műfajokban létrehozott szövegeiben úgy montírozza egybe a nyelvi és képi rétegeket, hogy mindeközben tripla fordulatos gondolatcsavarokra is képes. 
A Rio de Janeiróban született és tizenkét éves koráig Brazíliában nevelkedett Bán Zsófia esszé- és novelláskötetek után (Amerikáner, Esti iskola, Próbacsomagolás, Amikor még csak az állatok éltek, Turul és dínó, Lehet lélegezni!) idén mikrotörténetekből építkező, négygenerációs (női) családregénnyel (Alétheia él) jelentkezett. Az összetéveszthetetlen hangú író-esszéistával műfaji határátlépésekről, az emlékezés-felejtés ikerpárjáról, az egyéni és társadalmi múltrekonstrukcióról és nem utolsósorban a hiánynarratívákról beszélgettünk.

 

Megszólalásig hasonlít a nyílt tekintetű szomszéd srácra, akivel bármikor szívesen meginnál egy teát. Látva a pódiumbeszélgetéseit, ahol ugyanolyan éles figyelemmel fordul a szakmabeliekhez, mint az ismeretlen olvasóhoz, ez az érzés még inkább felerősödik. Paul Lynch, merthogy ő lenne a szimpatikus „szomszéd srác”, mielőtt írói pályára lépett, a dublini Sunday Tribune-nál dolgozott filmkritikusként. Az elmúlt bő egy évtizedben öt könyve jelent meg, legutóbb a 2023-as Prophet Song. A Booker-díjjal jutalmazott regény Bartók Imre fordításában – A próféta éneke – idén nyáron jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. Az elsöprő erejű könyv azzal szembesíti az olvasót, hogy mit tehet az egyes ember, ha a szülőföldjén, napjaink Írországában, egyik pillanatról a másikra talajvesztetté válik. Mi a helyes egyéni válasz arra, ha az ismert világ, a liberális demokrácia átfordul autokráciába, és immár a szeretteid élete a tét? Bár a regényt a kritikusok zöme „sötét, nyomasztó disztópiaként” aposztrofálja, A próféta éneke sokkal inkább az itt és most dermesztő realitásának szépprózai artikulációja. Az ír szerzővel történelmi áthallásokról, (örök) emberi sorskérdésekről és a remény paradoxonáról is beszélgettünk.

A legelső, ami eszembe jut róla, az az életderű. Annak ellenére, hogy fordulatokban gazdag, már-már pikareszkregény-szerű volt a gyerekkora, hamar kiderült betű- és képszeretete. Jóllehet tizenhat évesen szíven ütötte Kassák Lajos költészete, mégsem irodalmárként, hanem történészként írta be magát a tudományok nagykönyvébe. Standeisky Éva sok évtizede folytat élénk párbeszédet a XX. századdal. Olyan kötetek köthetők a nevéhez, mint az 1987-ben megjelent A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája, 1944–1948, az 1996-os Az írók és a hatalom, 1956–1963, a 2005-ben napvilágot látott Gúzsba kötve vagy a 2007-es Antiszemitizmusok, valamint a két összefoglaló mű: a 2010-ben publikált Népuralom ötvenhatban és a 2015-ös Demokrácia negyvenötben. A műfajilag nehezen megfogható könyvei nem mindennapi élményt nyújtó társadalom-, eszme- és kultúrtörténeti munkák.

Immár négy évtizede jelennek meg írásai Kassák Lajosról. Az első gyűjteményes kötet – Kassák, az ember és a közszereplő (2007) – a XX. századi magyar irodalom és festészet meghatározó alakjának gondolkodói és közéleti tevékenységét vizsgálja, elsősorban az 1945 és 1956 közötti politikai, közéleti szerepvállalására fókuszálva. A kimeríthetetlen életmű kapcsán született újabb munkák az idén tavasszal megjelent Kassák-könyvben – A mindenséganya köldökzsinórján – kaptak helyet. Standeisky Évával a sorsfordító véletlenekről, a történelemről, alkotáslélektanról és a fényképezésről is beszélgettünk.

Amikor megismertem, rendszerint nyakkendőt hordott, de hajnali írómagányában már akkor is ingujjra vetkőzve rótta a sorokat. Tizenéves kora óta megszállott Beatles-rajongó, szenvedélyesen kutatja a múlt rejtett titkait, mindemellett lelkes focidrukker. Budapesten született, de „nevelővárosának” Szolnokot tekinti. A Tisza-parti városban érettségizett, majd 1996-ban a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem politikatudomány szakirányán szerzett diplomát, és mindmáig köztisztviselőként keresi a kenyerét. Kis híján három évtizede, 1997-ben jelent meg az első regénye, A nagy degeneráció, az idei könyvhéten pedig immár a huszonegyedik nagyepikai művével – a Hídvárossal – jelentkezett.

Benedek Szabolcs rendkívül produktív és sok műfajú szerző, aki történelmi tárgyú fikciói és közérzetregényei mellett kultúrtörténeti munkák sorát írta meg az elmúlt években. Bár régóta tervezi, hogy visszavesz a munkatempóból, ennek ellentmondani látszik nemcsak a könyveinek száma, hanem a napi- és hetilapokban olvasható recenzióinak, tárcanovelláinak és esszéinek mennyisége is. Az íróval művei geneziséről, magántörténelemről, Budapest-mániáról és Szolnok-nosztalgiáról, illetve a búvópatakszerűen felbukkanó Beatles-imádatáról is beszélgettünk.

► Rachel Cusk: Parádé. Fordította Dudik Annamária Éva. Park Könyvkiadó, Budapest, 2025, 214 oldal, 5499 Ft

Elképzelésem sincs, mennyien ismerhetik itthon a kanadai–brit prózaíró könyveit, de az szinte biztos, hogy aki olvasta tőle – Kada Júlia kiváló stílusérzékkel megvalósított fordításában – a 2021–2022 között megjelent Körvonal-trilógia köteteit, a világért sem hagyta volna ki a két éve, immár Nádor Zsófia szintúgy bravúros tolmácsolásában napvilágot látott A vendégházat sem. Magyarán, aki egyszer rákap a szerző elliptikus elbeszélésmódjára, átérzi regényszereplőinek életdeficitjeit, menthetetlenül Cusk-függővé válik.

Bár az elmúlt huszonöt évben többször is felterjesztették a Nemzetközi Booker-díjra, mind ez idáig nem kapta meg az elismerést. Ahogy azt egy tíz évvel ezelőtti, az Irish Timesnak adott interjúban Colm Tóibín elmondta: „Az elsőnél még csalódott voltam. A harmadik már vicces volt.” Az ír regény-, novella- és esszéíró Bookert azóta sem, de a szintén rangos Costa-díjat elnyerte a hatodik regényéért (Brooklyn, 2009). Magyarul elsőként az eredetileg 2012-ben kiadott könyve – The Testament of Mary (Mária testamentuma, fordította Szabó Herta, 2015) – jelent meg, amit 2016-ban a Brooklyn követett, Greskovits Endre fordításában. Két évvel később látott napvilágot a 2014-es Nora Webster, immár Kada Júlia magyarításában. A negyedszázada, 1999-ben publikált The Blackwater Lightship (A blackwateri világítóhajó, fordította Greskovits Endre) 2019-ben vált elérhetővé a hazai közönség számára is. A tavalyi évben pedig, három hónappal a nemzetközi debütálást követően, ismét Kada Júlia fordításában, magyarul is megjelent a Brooklyn folytatása, a Long Island. Colm Tóibín neve a mozirajongók körében is ismert lehet, mert két regényéből – A blackwateri világítóhajó, illetve a Brooklyn – sikeres filmadaptáció készült. A hatvankilenc éves ír szerzőt egyebek mellett a regényei keletkezéstörténetéről, a lelki hontalanság mibenlétéről, illetve a zajtalan csendtörésekről kérdeztük. A beszélgetés végén Colm Tóibín még azt is elárulta, hogy évtizedekkel ezelőtt mivel töltötte az idejét Budapesten.

► Sally Rooney: Intermezzo. For­dí­totta Dudik Annamária Éva. 21. Század Kiadó, Budapest, 2024, 414 oldal, 6490 Ft

A túlnyomórészt Dublinban játszódó Intermezzo kulcsszereplői: a harminckét éves Peter Koubek és a nála egy évtizeddel fiatalabb öccse, Ivan. Míg a báty jó svádájú, sikeres ügyvéd, sakkzseninek tartott fivére egyetemi diplomáján épphogy megszáradt a tinta. A nemzedéki szakadék mellett kettejük feszült kapcsolatát apjuk korai elvesztése is mélyíti. A keszekusza romantikus szálak sem segítenek abban, hogy a Koubek testvérek szót értsenek. Peter egyszerre két nőbe is szerelmes, így az öccsével egyidős Naomiba, és ex-partnerébe, az életkorban vele egyező Sylviába, aki egy súlyos, krónikus fájdalommal járó baleset következtében képtelen a hagyományos szexuális együttlétre. Ivan viszont a férjétől különvált, harminchat éves Margarettel éli át a nagybetűs szerelmet.

Isaac Bashevis Singer: Régi igazságok és új klisék
Susan Sontag: A nőkről
Orhan Pamuk: A naiv és szentimentális regényíró
Murakami Haruki: Mesterségem a regényírás

--------------------------------------------------------------------------------------

► Paul Auster: Sunset Park. For­dí­totta Pék Zoltán. 21. Század Kia­dó, Budapest, 2024, 284 oldal, 5990 Ft

Zavarba ejtő könyv a Sunset Park. Részint hamisítatlan Auster-fikció, ami az előbbiekben említett művek közül leginkább az eredetileg 1992-ben megjelent Leviatánnal rokonítható. Másfelől viszont afféle – fotónegatívokból és éles képekből egyaránt építkező – több hangra megírt szövegmontázs, amely egyidejűleg láttatja a sokszereplős történet sebzett figuráinak fény-árnyék kontrasztját, akik a 2008-as gazdasági világválság idején próbálják újrahangolni félresiklott életüket. Azáltal pedig, hogy a regényidő és a valós idő majdhogynem egybeesik, még hangsúlyosabbá válik a könyv központi gondolata: a fizikai és lelki otthontalanság kérdése. Ráadásképpen mindez kiegészül az amerikai szerző kedvelt, egyik írói védjegyévé vált cselekményformáló eszközével, az eltűnés-motívummal, ami újabb réteggel gazdagítja, vagy éppenséggel fedi el az értelmezési tartományt.

► Hét nyelven beszélünk / We Speak the Same Language. Szer­kesz­­­tette Lázár Júlia, Imreh András. Labirintus Kiadó, Budapest, 2024, 160 oldal, 2990 Ft

Maga a verseskötet idén debütált, de létrejöttét megelőzte egy 2023-as nemzetközi költőtalálkozó. Történt ugyanis az, hogy két elsőrangú költő, műfordító – Lázár Júlia és Imreh András – ötlete nyomán, tavaly áprilisban Balatonfüreden adtak vers-randevút egymásnak hat különböző európai ország lírikusai. Az immár több mint negyedszázada Magyar Fordítóházként funkcionáló Lipták-villában zajlott kéthetes művészeti együttgondolkodás eredményeként született meg ez a többszólamú és soknyelvű versantológia. 

Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes
Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány
Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed 
Donatella Di Pietrantonio: Anyám, a folyó 

-----------------------------------------------------------------