► Jean Giraudoux: Trójában nem lesz háború, Örkény Színház, május 4., rendező: Kovalik Balázs

 A Trójában nem lesz háború, ha nem is kimondottan cselekményes, de Lagarce-énál mindenképpen mozgalmasabb darab, a történelmi helyzetről pedig, amelyet kiemel, immár a jövőből kétoldalú tudásunk van: Giraudoux elmélkedését még csak az első világháború súlyos emléke és a közelgő válság szorongása táplálta, nekünk viszont már nemcsak arra van rálátásunk, hogy bizony a trójai háború is megvolt és elhúzódott, hanem hogy a negyvenes évek (és a többi) is rengeteg áldozatot követelt. De Kovalik Balázs rendezése nem erről szól, nem a múltat hánytorgatja, sokkal inkább a jelent (ahogyan egyébként a szerző is a magáét), és nem is a szélesebb értelemben vett geopolitikai felállást, hanem – a beszúrt poénokból egyértelműen – a hazai „háborús vészhelyzetet”.

► Shakespeare: Julius Caesar, Budaörsi Latinovits Színház, május 2., rendező: Alföldi Róbert

Ám a rendező jól mondja: ennek az előadásnak hétről hétre változni fog az akusztikája. Sőt, nyugodtan rá is tehetünk még egy lapáttal: máris napról napra mások a külső-belső visszhangjai. Pedig Alföldi Róbert nem aktualizálja túl a darabot, nem erőltet rá direkt megfeleltetéseket, mert ha ezt túltolná, az ártana a rendezés szavatosságának, épp csak annyira szövi bele a jelent, hogy ez az előadás azért csípjen, rúgjon és harapjon. Rámutatás helyett inkább megragadja és helyenként felhangosítja a lényeget: a győzelem ízét, a hatalom vonzását, ha úgy tetszik, az álszerénység mögül elővillanó cezaromániát, a politikusok működési mechanizmusait, a belső ellenzékek mozgolódását, a megújulás és a generációváltás szükségszerűségét.

► Rekviem, Katona József Színház, április 25. Író-rendező: Tarnóczi Jakab

Őszintén szólva az anyag az érzékeny közelítés ellenére is meglehetősen sovány, a párbeszédek nemigen lépnek túl a közhelyeken, ami annál is feltűnőbb, mivel a szereplők nem beszélnek kirívóan sokat – közben mégis a kelleténél többet fecsegnek ki –, a zene beszél, sugalmaz helyettük. Jó, ez utóbbi vállalt fogás, Tarnóczi rendezéseinél nem is meglepetés. Hunyadi Máté – és mellette a csellónál a nagyszerű Naszer Tamara – szó szerint központi szerepet kap, majdnem végig a jelenetek közepébe ékelődik, nyílt színen keveri a hangokból az érzeteket, Bencsik Leventével közös kompozíciójuk a feldolgozás mikéntjéről és mértékéről is elgondolkodtatja a nézőt. Mert a zenei szövet bizony jóval több teret és muníciót ad és hagy az intellektusnak, mint a szövegben foglaltak.

► Országkórus, Örkény Színház – Merlin, március 27.

Hogy is hangzik Gisèle Pelicot szállóigévé vált mondata? „La honte doit changer de camp”, azaz nem a megalázottaknak és megszomorítottaknak kell szégyellniük magukat, hanem azoknak, akik megalázták és megszomorították őket. Ahhoz, hogy ez teljesüljön, persze venni kell egy nagy levegőt, a nyilvánosság elé kell tárni az ügyet, ügyeket, ami pokolian nehéz tud lenni (már akinek, a nem játszmázóknak, azoknak, akik csak élnék a magánéletüket). De a méltóságunkért megéri. Nos, ezt tette az sok-sok ember, aki annak idején jelentkezett az Örkény Színház felhívására, hogy szívesen beszélgetne másokkal a gyerekvállalásról (pró és kontra), és ebből született az Országkórus összefoglaló cím alatt futó este második, állampolgári színházi része, illetve kerete.

► Marxtőkéje, Nemzeti Színház, március 28.

Anélkül, hogy szándékomban állna bármelyik felet megsérteni, teszek egy merész kijelentést: Vidnyánszky Attila hasonlóképpen működik, mint Pintér Béla. Túl a nagy, sarkalatos műveken – ami persze nem zárja ki, hogy a későbbiekben egyikük is, másikuk is alkothat még jelentőset – mindketten összegeznek, koherens életművet építenek korábbi elemek újrafelhasználásával és motívumok átfedésével. Ám a szemlélet- és léptékbeli különbségek szemet szúrnak. Vidnyánszky eszméket visz színpadra, saját sziklaszilárd meggyőződéseit foglalja nagyszabású összművészeti víziókba, míg Pintér, aki nyilván szintén meggyőződésből dolgozik, kőkemény kordokumentumokat kínál hol egyszerűbb, hol csiricsárébb tálcán; másként mondva: előbbi befelé vizsgálódik, és azt projektálja, utóbbi nyitott szemmel jár az országban, és leszűr belőle dolgokat.

► Csehov: Ivánka bácsi, Budaörsi Latinovits Színház, március 8.

Ezer színpadi sziporkát (és apró következetlenséget) sorolhatnánk még, ugyanis ebben az Ivánka bácsiban azok viszik a prímet: nézni és fülelni kell, ugyanakkor nem egyszerű a címszerepet egyébiránt széles spektrumon alakító Alföldi Róbert vöröses bilifrizurája alá belátni, mert mindent ő sem tesz ki az asztalra belépős, törtfehér hálózsákjából. De az alaphang már az első percekben megvan, csak ugyanúgy működik, mint a szerelem ebben az álmatag, beletörődő világban, nem igazán szökken szárba, következésképpen kiteljesedni pláne nem tud: a groteszk fel-felvillan, de megmarad sugallatnak és közjátéknak.

► Kelemen–Török–Rozenkrantz: Drive, Jurányi Ház, március 6.; Un loup pour l’Homme: Nagymama-projekt, Trafó, március 7.

Kelemen Kristóf a kezdetektől színház és valóság határán tapogatózik, a Staféta-programban harmadmagával – Török Tímea és Teresa Lucia Rosenkrantz oldalán – most is dokumentumszínházi előadással rukkolt elő: a címe Drive, és alapvetően a munka világát vizsgálja. Nem is annyira három történeten, sokkal inkább három életen, pályán keresztül, amelyekből persze csak szeleteket kapunk, de fontos és őszinte szeleteket. Örömökkel, fájdalmakkal, küzdelmekkel, jóval és rosszal, egészséggel és betegséggel.

► Vadászjelenetek a határ mellett, Weöres Sándor Színház, Szombathely, január 31.

Ha a forgatókönyv nem lenne ennyire ismerős, talán el is tudnánk engedni magunkat a nézőtéren, hagynánk, hogy az ironikusra hangolt frázisok magukkal sodorjanak, de minden felkaccanás valahogy kesernyés szájízt hagy maga után, és a dolgok előrehaladtával ki-ki már inkább csak zavarában nevet, amikor valamelyik puskával felfegyverzett helyi erő átesik a lábán. Mert Alföldi bevonja a közönséget, no nem erőszakosan – ahogy egyébként az átirat is könnyednek tűnik, a kanavászba illő mondatok összehalászásához mintha nem végtelen kutatómunkára, csak értő, figyelmes hallásra lett volna szükség (hírolvasás, tömegközlekedés) –, hanem épp csak annyira, hogy a néző ne egészen kívülállónak érzékelje magát. A pap kifelé prédikál, a szereplők köztünk ülnek, az igéhez mi is felállunk velük, az embervadászat köztünk, a mi nézőtéri sötétünkben zajlik vakító fejlámpákkal, és a végső, afféle gogoli szembesítés is nekünk szól.

► Kárpáti Péter és barátai: Rühes kutya, Trafó, 2026. január 21.; Láthatáron csoport: Zug, Szkéné Színház, 2025. december 13.

Mi kell ahhoz, hogy egy ember kezet emeljen a másikra? Ezt a kérdést nyilván lehetetlen röviden megválaszolni, mert hát a bűn gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, és évezredek alatt „kifejlődött” formái valószínűleg minden képzeletet felülmúlnak. De szűkíthetjük a témát a párkapcsolatokra: és ahhoz mi kell, hogy egy férfi megüssön egy nőt, egy nő eltegyen láb alól egy gyereket, egy asszony megmérgezze a férjét? Ezek a felvetések sem számítanak újdonságnak – és örök aktualitásukat is hiába tagadnánk –, van miből meríteni: Kárpáti Péter a bodrogközi népmesekincsből kapott ki és adaptált kortárs drámává egy kevésbé ismert darabot, Widder Kristóf pedig a nagyjából száz éve elhíresült tiszazugi méregkeverő asszonyok többszörösen feldolgozott precedensét gondolta tovább Korda Bonifác drámája és Bazsó Adrienn interjúi alapján.

► Pedro Almodóvar – Samuel Adamson: Mindent anyámról, Budaörsi Latinovits Színház, január 6.

Az előadás nem az eredeti forgatókönyv, hanem Samuel Adamson adaptációja alapján készült, ami inkább jó döntésnek mondható. Adamson ugyanis Almodóvar nyerseségét és a filmvásznon remekül működő naturalizmusát szerkesztéssel pótolja ki: flashback-keretbe helyezi a cselekményt, ugrál az időben oda-vissza, és nem lineárisan, nyomozásszerűen tárja fel a rejtélyt, hanem szétszórt töredékekből rakja, helyesebben rakatja velünk össze. Zsótér pedig mindehhez következetes szimbólumrendszert társít, igyekszik absztrakcióval elkerülni a könnyes szentimentalizmus mocsarát.

► Chicago, Katona József Színház, Kamra, január 4.

Székely Kriszta azt választotta, hogy a sztorit fizikailag korlátozott, levegőtlenebb térbe zárja, egyben a közönségnek szinte testközelbe helyezi. Nem az értelmezési horizontot tágítja, sőt, hanem a színészeket edzi. Előbbi egészen határozott döntés, ugyanis a darabot Szabó-Székely Ármin dramaturggal „csontra” húzta. Sok jelenetből csupán töredékek maradnak, amelyek nemegyszer a szó szerint élő, elevenen lüktető zenével kísért dalok verzéi közé ékelődnek, de a történet így is tökéletesen követhető. Ügyes fogás ez annak érdekében, hogy az előadásban ne annyira kőszínházi rutint, mint inkább éjszakai mulatói légkört keressünk. Vagyis Székely a zenészekre és a színészekre rakja a felelősség oroszlánrészét: itt nem lehet elbújni, minden egyes levegővétel és mozdulat számít, mert hallatszik és látszik.

► A Répakirály, Budaörsi Latinovits Színház, október 10. és november 26.

Kovalik csak részben dolgozott az 1871-es eredetiből, inkább a 2015-ben Laurent Pelly kitaposta nyomvonalon haladt tovább, és a Lyoni Operában elhintett magvakból kitermelte Budaörsön az előszeretettel hungarikumnak titulált operettműfaj aktuális és ezáltal némiképp romlandó „magyar narancsát”. Színre ez már minden szempontból megfelel a honi – ha nem is elvárásoknak, de legalábbis – állapotoknak, ami jelen esetben elsősorban azon múlt, hogy a környezet is megkapja a megfelelő dramaturgi (Ari-Nagy Barbara), prozódiai (Závada Péter) és zenei (Furák Péter) gondozást annak érdekében, hogy a mese-, sőt tündérjátékba oltott operetta buffából szatirikus zenés színjáték, vérbeli magyaros pastiche legyen.

► Ostromdressz, Örkény Színház, október 1.; Tél, avagy a fal füle, Liszt Ünnep, Zeneakadémia, október 15.

De szerencsére maradtak, sőt születtek olyanok, akik utólag – a gyász és/vagy a felszabadulás könnyeivel, hittel vagy épp hitetlenül – tanúságot tehettek és tehetnek, ki az egyik, ki a másik oldalról. Kinek az elmondhatatlan rémségek irracionalitása, kinek az emberség lett a második világháború meghatározó tapasztalata. És tartozunk azoknak is, akik az emberség próbáját kiállták, legalább annyival, hogy észrevesszük, meghalljuk őket, és ha csak egy előadásnyi ideig is, de beleérzünk a helyzetbe, amelybe ott és akkor, a történelem egy adott vérzivataros pillanatában így vagy úgy beleálltak.

► Octogon, Katona József Színház, Kamra, október 10.

Hogy mitől tud az építészet metaforaként működni a mai Magyarországon, azt nemigen kell magyarázni – elég felsétálni a Várba vagy rágurulni egy autópályára, és meg is vagyunk. Innen már csak cselekményt kell építeni a mag köré, abba figurákat helyezni, nekik karaktert adni, őket hússal és vérrel feltölteni, mindezt (kicsit) színezni, (jobban) árnyalni, súlyozni, és az elsőre unalmasnak tetsző tervezőirodai élet a színpadon is remekül működik, sőt készségesen tágul egyetemes érvényűvé. Nem a nagy szó kedvéért, de Máté Gábor az Octogonban ennek iskolapéldáját adja. Erre szokás azt mondani: míves rendezés.

► Kemény Lili: Az orosz barát, Örkény Színház, október 23.

Isten látja lelkemet, nem akartam én ebből (is) nemzedéki kérdést csinálni. De nem is én csinálok, hanem „a fiatalok” teszik, akikre most az Örkény Színház csapott le. Kemény Lili (szül. 1993) felkérésre írt és október 23-án a nagyszínpadon bemutatott Az orosz barátjának rögtön az első jelenetében elhangzik az egyik nagy öregtől (Znamenák István), hogy „a ti generációtok” – pedig ez még nem is az övék, hanem nagyjából a szüleiké; ergo a nemzedéki szembenállás, egymás irodalmi példákkal is bőségesen illusztrálható oda-vissza vádolásának motívuma gyakorlatilag civilizációs állandónak mondható –, innen jutunk az előadás végére egy mai, másképp sötét Extázis-életérzésbe (az összevetéshez lásd: Katona József Színház, 2023, rendezte: Tarnóczi Jakab, szül. 1994). Azaz a néha terhesnek ható burokban felnövéstől az élet időnként kiszámíthatatlan viszontagságain és a lázadáson, minden megtagadásán át egyfajta parttalan elveszettségbe, ahonnan más nem nagyon rángathatja ki az ember lányát, csak a csoda – vagy mivel csodák nincsenek, az, aki felnevelte. Jelen esetben a végkifejlet mesébe illik, bár inkább rémmesébe, de persze ebből még bármi jó kikerekedhet.

► Pintér Béla és Társulata: Kabuki, Átrium, október 14.

Változatlanul állítom, hogy Pintér Béla korunk legjelentősebb drámai kabarészerzője. Egyszerre simogatóan régimódi és hasogatóan aktuális – mégpedig olyan időtállóan, hogy darabjaiból, már ha egyszer bekerülnének a Nemzeti Alaptantervbe, az utókor sokat megtudhatna arról, milyen időket élünk –, élesen politizál, de közben határozottan közművelődési funkciót lát el, és annyira nagyon magyar, még akkor is, amikor japanizál, hogy mutasson nekem a NER nála különbet!

► Leláncolt Prométheusz, Szkéné Színház / Tér 12, 2025. október 4.

Szóval úgy tűnik, Viktor Balázst a zsarnokság természetrajza, dinamikája, sugara és kisugárzása izgatja, azt igyekszik lehetőleg absztrakt keretek között maradva kitapogatni, még ha finom utalásokat megenged is arra vonatkozólag, hogy az ókori demokrácia bölcsőjében fogant, régmúlt (?) történeteket, jelen esetben az előrelátó, emberbarát lázadó másodgenerációs isten kálváriáját a mában értelmezzük.

► Podlovics Laura: Moonlight Pictures, Jurányi, 2025. szeptember 20.; Juhász Maja – Kovács Luca: Nyitott ház – mostakkor maraton. S01E01-09, Trafó, 2025. szeptember 13.

A szeptemberben a Jurányiban bemutatott Moonlight Pictures nem személyes történet, mindenfajta egyezés a valósággal a véletlen műve, csakhogy a szerelem és a párkapcsolat hullámzó dinamikáját végigjáró opus kanavásza és párbeszédei olyannyira hétköznapiak, hogy azt még a holdvilágos éjszakák álomporos hangulata sem segít fiktív távlatokba emelni. Hiába a csinos és romantikus napraforgómező-alap, Kurta Niké és Georgita Máté Dezső – helyenként bájos, máskor valamivel energikusabb – játéka, a sejtelmes, puha fények és a kezdetben izgalmas vaksötétek (...) a mély érzések ábrázolásában nem sikerül igazán mélyre menni. Persze, mert a Moonlight Pictures nem lélektani dráma, inkább szimbolista előadás szeretne lenni, nem a mit, hanem a hogyan lenne a lényege, az érzetek érzékletessé tétele, ám ehhez a Jurányi kamaraterme ellentmondásos módon egyszerre túl nagy és túl kicsi.

► Spiró György: Árpád-ház, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka; Városmajori Szabadtéri Színpad, 2025. augusztus 28.

„Miért lennénk mi mások? Fölöttünk is ugyanaz az ég van” – tágítja Spiró a kontextust, az absztrahálás munkáját ő eleve elvégezte, és még csak nem is példázatba foglalta. Pedig lenne ezzel a darabbal mit mondani a mai közállapotainkról (is) – félreértés ne essék, még sugalmazni sem szeretném, hogy egy ilyen színpadi értelmezés jóra vezetne! –, arcoskodásról és arctalanságról, a hatalom természetrajzáról, az anyagilag és morálisan lesilányított társadalomról, az Árpád-házhoz hasonlóan önmagát lassanként felfaló színházi szakmáról.

► A Pelicot-tárgyalás, Avignoni fesztivál, július 18.

Európa legrangosabb színházi fesztiváljai közül kettő mindenesetre nem ment el szó nélkül e mellett a méltán történelminek nevezhető per és a kiállásáért minimum nagyrabecsülést, de főleg és elsősorban tiszteletet érdemlő asszony, Gisèle Pelicot mellett, aki nyílt tárgyalást kért, és ezt a döntését egy percig sem bánta meg. Mert ebben a perben nem az volt a lényeg, hogy a férjét és azt az ötven másik férfit pellengérre állíttassa és büntetésül bezárassa, hanem az, hogy mással ilyen ne fordulhasson elő. Hogy beszéljünk végre arról, mi folyik a zárt ajtók mögött. Hogy ne hallgassunk.