Lehet egy nyilasnak hinni? Az újpesti nyilasház főnökének? Hagyni, hogy kézen fogjon, vezessen le a lépcsőn, a villamoson. Akkor még nem tudta anyu, hogy a holokausztban van. Még nem volt lekönyvelve a dolog. Ott állt előtte egy kék szemű, néha úgy emlékezett, hogy derűs, jóságos tekintetű bácsi, és azt suttogta neki, ő Isten angyala. Így utólag már nem hitt volna neki anyu, de szerencsére fogalma sem volt arról, hol van. A főnök az Mindenható. Ennyit tudott. Ő a jó Isten, de legalábbis esetleg Isten angyala.

Már nem emlékszem azokra az időkre, mikor még szabadon éltem, akár csak gondolatban, mért nincs barátja, kérdezi az orvos, így nem lehet...így ez nem fog menni, porig alázva várakozom, hogy véget érjen a vizsgálat, mért nincs barátja, maga szűz, a jóistenit magának, apáca szeretnék lenni, suttogom, az orvos hírt hoz a másvilágról, gondolom, mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, gondolom, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, otthon ismeretlen virágokból készítek ülőfürdőt, és nehéz illatú zsíros krémmel kezelem magam, amit a piacon vásároltam egy öregasszonytól, napsárga, lila mályva, vaníliaszínű virágok forrnak a fazekamban, a pára betölti a konyhát, arra gondolok, hogy a növények szépek még halálukban is, szépek és egyszerűek, nem beszélek a bajomról senkinek, Zsónak se, azt mondják, dilis vagyok, mélyen, nagyon mélyen hiszek Istenben, olvastam valahol, hogy csak egy bizonyos határig tud együttérezni az ember… Jézus számára nem létezett az a határ. De ez régen volt. 

Ha kritikus szemmel nézem a képeim, mint a húgom, akkor szétesnek foltokra, vonalakra, hideg, merev arcokat látok, közönségessé válik a kék a reggeli fényben, átmegyek apámhoz, a Híradót nézi, a fejhallgatója a fülén, néha elfelejtkezem erről és kérdezek ezt azt, úgyse felel, nézem vele a Híradót én is, figyelem a politikusokat, apám figyel és elemez, dühöng, én meg figyelem, ahogy ismétlődnek és ismétlődnek ugyanazok a mondatok, van olyan politikus, akinek szépnek látom a lelkét, pedig azt mondják az emberek, hogy ilyen nincs, hogy a politikus mindig csak a saját hasznát nézi, hogy naiv vagyok, én mégis szépnek látom némelyiket és őszintének, mint azt a virágot, aki kinyílt a sötétben, és van, akit Hitlernek látok, van ilyen politikus is, és ha az illető hirtelen népszerűvé válik, akkor úgy érzem, nagy baj van, nem tudok logikusan gondolkodni, a politikát is úgy figyelem, mint a zenét vagy régen Izraelben a tengert.

A költő közben rábeszélte Juszufot, hogy bérelje ki eladhatatlan pincehelyiségünket. Kezem nyomán fölszikráztak a neonok, főztem nekik a kávét, már Ézsauról beszélgettek, és Jákobról. A költő hevesen magyarázta a kis márványasztalka mellett, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Mielőtt elment, Juszuf kezet fogott velem is. Kőkemény a keze. Egy volt irgun-tag kézszorítása jutott eszembe, Joszié. Őt Izraelben mutatta be nekem a költő egy ásatáson. Juszuf és Joszi maga a békesség és az erő.

Papa undorodott a békáimtól. Szerette az életet, de undorodott az élőktől, míg meg nem halt. Csak saját magát szerette, meg engem. Rajongott értem. Azt mondta, a szerelme vagyok. Anyuval utálták egymást.

Nyugalomra hangolva, mindig ezt hallom. Besokallok. Anya egész nap az én régi gyerekszekrényemhez simulva ácsorog, el van varázsolva. A Klasszik rádiót hallgatja, a zenét néha megszakítja egy nyálas férfihang. Nyugalomra hangolva, mondja anyunak. Anya nem eszik, nem iszik, a szemein undok váladék.

Babák vannak a tűzben... ismerős pici babák... Te nagyon gyorsan bokszolsz, rúgsz, bokszolsz belülről, míg föl nem ébredek.

Mikor letettek mellém, arra gondoltam, lám-lám, álomszép kislány. Az infúziós cső és a katéteren lógó pisiszacskó mellett fekvő antik angyal. Apád mondta így, antik. Nagyon bealudtál. Egyszerűen nem lehetett fölébreszteni. Mintha ott akartál volna maradni abban a másik, ismeretlen... nem is tudom, hol.

Jó volt veled aludni a Szentkirályiban. Piszkálgattad a csörgőd. Zizegett az éjszaka.

 Egyszer csak kivilágosodtak a spaletták rései. Hő... hő... hő... – mondogattad a fénynek.

Nem! Az volt az első szavad. Nem! Nem akartál lecsúszni a csúszdán, mikor az Apád verseit javítgattam a homokozó szélén ülve, és egy barátnőmre bíztalak. Nem! Napapára, a Nadira, a puha kutyakacsára azt mondtad. Nem! Ácsorogtál a kiságyadban, a hálózsákodban. Nem! Nem kell szomorú anya!

(Ősz) Tíz lehettem, amikor egy csirkét adott kezembe nagyanyám, és nem tudtam elvágni a nyakát. Ültem a fonott háncsszéken, a sötét csabai vályogházban, és a döglött csirke halottá vált a kezemben. Hol van az a pillanat, mikor az élő már nem élő? Mikor múlik el az ősz?

(Messiásvárás) A magányos nagyi eljött Csabáról Pestre, könnyű díszeket aggatott a fánkra, apám hallgatag volt, gondoltam, gyötrődik még mindig a sok szörnyűség miatt, a forradalom miatt, amit képzeletemben ő okozott. Csillogott a fa, és nem is látszott az angyalhajaktól meg a gyertyalángtól, Tannenbaum, ó tannenbaum!

– Mindenki menjen a szobájába – kiált egy orvos, és ő is elbújik. A pesti kórház magába fordult, mint egy eltévedt kagyló. A nagydarab sigheilezős fickó a feleségét akarta, de rendreutasították, hát hozzávágta a széket az orvoshoz, „heil, heil Hitler”, csak mi ketten ott a folyosón, az őrült és a másik őrült. Az odatévedt nővérke nem ért semmit, a férfi leveszi a nővérke szemüvegét, és fél markába gyűri, én jelzek, hogy baj van, menjen tovább. A folyosó tükröződik, csupa fény, boldog a kőpadló is, a férfi talán agyon fog ütni, beleöklöz az üvegajtóba, dől kezéből a vér, lerogy egy székre és fölzokog.

Töriórán szóba került, hogy feltehetően Galíciából származom, meg hogy a töritanárom ősei bozontos szakállú sátoros zsidók lehettek. Másnap minden könyvem maszatos lett, mert valaki fertőtlenítőt szórt a táskámba.

Janó fölordít: téged le kellett volna gurítani a Taigetoszról, Jocó. Sok degenerált kommunista meg zsidó! Kibelezném mindet!

Janótól félek. Túl sok ragasztót kentem, hullámzik a papír, rossz lelkiismeretem nőttön-nő. Érzem, hogy itt van a meós. (Apám érezte meg így az ellenőröket a buszon.) Jön a márkás farmerében, a pánt nélküli fehér blúzában. Ismeretlen erők védik a portól. Filoména átlibeg a műhelyen. Jocót is megdicséri. Filoména fehér virágszirom.

Itt felejtettek a Táltos utcában. Nyilván, mert lassú vagyok. Odaát a Sárga úton folyton pánikban van a csapat. Mindig számolnak. Hány dobozt termeltek, a dobozban hány darab van, mennyit kell legyártani, hogy túlteljesítsék a normát, és akkor mennyivel keresnek többet. Számolnak, ha cigizni mennek, reggeliznek, mikor nincs munka. Kihallom mindenfelől a beszélgetésekből a számokat. Elmondják, mi mindennel jártak jól, mennyi arany ékszert sikerült leszedniük hozzátartozójukról, mielőtt eltemették. A Sárga út a számok birodalma. Mikor először átjöttünk a Táltosba, mintha kisütött volna a nap. Pedig sötét volt még, csak a rádió szólt.

Irigylem anyut, hogy mindig fekszik, van rá ürügye.  Az egyensúlyérzékével történt valami. Olvas és elmélkedik. Sokat nézi a tengert az ablakon keresztül. Azt képzeli, hogy ott van a tenger.

Néha azért föllázad. Rossz ez így, hogy mindig ágyban vagyok! Nem hiszem. Csinálok neki káposztás tésztát, de igazában az a jó, amikor becsukom az ablakokat, és behúzom a függönyöket, és lefekszem mellé.

Még egy kicsit pötyörgök a gépben, aztán jövök, mondom. Várlak, bólogat, és besüt a nap a szobába. Szép az anyám. Öregen még szebb, mint volt gyerekkoromban. Könnyű, mint a lehelet. De nem igaz. Kiskoromban gyönyörű volt az anyám, nem tudtam elkülöníteni kicsi orrát, széles járomcsontját, sötét Ráhel-szemét, csak egy folt volt az arca, egy mindennél ismerősebb mélység kútjából előragyogó. Rajongtam érte, pedig többnyire nem nézett a szemembe, és soha nem vett a karjába. Másnak se engedte. Ragaszkodott a Pikler-módszerhez.

Leülök a gép elé, pofozgatom a félresikerült novellámat. Nagyanyám horgolt függönyei csak két ablaktáblát takarnak, a középsőn kilátok a kertre, a hó alól kikandikáló buja zöld fűre. Anyám barátnője szerint kitárulkozó és magamutogató vagyok. Mármint az írásaimban. Megszentségtelenítek mindenkit ahelyett, hogy vigaszt nyújtanék például anyámnak. Mamut szerint a Jelenések könyvét kéne olvasnom, és verseket írnom a végítéletről. Mindezt múlt vasárnap vágta hozzám, azóta nem veszem föl a vonalas telefont, hátha ő az.

(Gyökereim) Ha kiskoromban veszekedtünk az anyuval, úgy látta, a nyilas nagyapámra hasonlítok, az apai nagyapámra, aki Dél-Amerikába szökött. Én voltam a gonosz. Én voltam a felelős anyámért, ahogy fuldokolt, ahogy dobálta le magáról a ruhát, hogy legalább a bőre lélegezzen.

Meg kéne keresnem azt a régi mozit, ami fölött anyám éldegélt gyerekként negyvennégy telén. Copfos, elálló fülű kislány. Viszonylag könnyen megszokik mindent.

A kislány nyeli a szalonnát, amit titokban kapott. Már kipukkad a hasa.  Titokban minden kisnyilas őt eteti. Talán, mert segített fölcipelni az emeletre a székeket a moziból. Éjszaka van. Az irodában petróleumlámpa ég. A kislány az elsötétített ablakok mögött is érzi, hogy telihold van. Aludna inkább. De hát ez a félelmes úr a főnök. Az apja is lehetne.