Filmjének sztorija pofonegyszerű, de szenzációs. Pavel Talankin a mély oroszországi, Urál alatti, tízezer lakosú Karabasban született, egykori iskolájában dolgozott videósként és rendezvényszervezőként, olyan sikeresen, hogy díjakat is nyert, például tanítványaival felépítették a város Minecraft makettjét. 2022-ben Oroszország lerohanta Ukrajnát, és minden megváltozott. E változásra kérdezett rá egy internetes pályázat: hogyan változott meg életed a háború kitörése óta? Pávelnak bőven volt erről videós mondanivalója, és jelentkezett. Választ már az amerikai-dán rendezőtől, David Borensteintől kapott, aki felfedte, hogy a felvételeket Nyugaton akarja bemutatni, és elkezdtek együtt dolgozni.

A túrához három napra kellett csomagolni, és titokban aggódtam, mivel fogjuk szórakoztatni unokáimat a többórás vonatúton. Megtanultak szóbridzsezni (már vagy ötven éve nem játszottam), de hamarosan nem volt kérdés, mivel szórakozzunk, mert átszálltunk egy piros színű, hegyen-völgyön kanyargó keskenyebb vágányú, mesébe illő vonatra. A Rhätische Bahn Svájc legérintetlenebb Graubünden/Grison kantonjában tesz meg csaknem 400 kilométert, havas csúcsok, zöldellő völgyek, zúgó patakok és szökdécselő vízesések között, szédítő szakadékokon átívelő viaduktokon és meglepetésszerűen beszippantó alagutakon keresztül, több százon. Nem tehetek róla, hogy ilyen rettentő giccsesen írtam le, de a látvány tényleg olyan, mintha hatásvadász képeslapok leporellója peregne.

Ahogy TGM mondta, a félelmet legyőző kockázatvállaláskor két dolgot kell megvizsgálni: hogy igaz-e, amit állítunk (Navalnij esetében: hogy a Putyin-rezsim korrupt), és azt, hogy „mi is az a históriai kontextus, amelyben félelem nélkül (vagy a félelmet legyőzve) beszélünk” (2022). Navalnij esetében a kontextus az autokrácia, és szerinte alábecsüljük, mennyire szívósak az autokráciák a modern világban. Nem volt moralista, sem filozófus, sem művész, ő merőben gyakorlati alternatívákat keresett, de célra tartással és tartással jutott el odáig, hogy nincs más választása, mint a kompromisszum nélküliség. Mint egy orosz emigráns híve írta nekem: „Azért volt ekkora támogatottsága, mert a politikából kirekesztett középkorúak milliói látták benne a képviselőjüket, akiknek volt egyfajta bűntudata, mert semmit sem tettek azért, hogy Oroszország ne csússzon bele az önkényuralomba.”

► Tomáš Forró: Donbasz – Nász­utas lakosztály a Háború Hotelben. Fordította Mészáros Tünde. Láb­nyom Kiadó, Budapest, 2022, 336 oldal, 4450 Ft

Tomáš Forró neve bizalmat kelt, szlovák és magyar ékezetei a kultúraközi látásmód garanciáját sugallják. A szlovák krízis-riporternek csak egyik szakterülete Közép- és Kelet-Európa, leírta Ecuadort, Kolumbiát, Venezuelát… ugyan hol ne lenne ma válság és konfliktus. Forró szinte szenvtelen iróniával tárja olvasói elé a régóta mérgesedő konfliktusokat. Nem bogozza a távoli történelmi múltat, Majdan zérópontjától kezdi a felgöngyölítést.

Budapest köldöke, a Gellért-hegy ősidők óta vonzza a hatalmukat őrzőket, mert egy hegyre vagy erőd, vagy szentély épülhet. A városépítés lassú, átgondolt tervezést igényel. De mi van, ha felgyorsul a tervezés, és inkább egy haditerv részének látszik? Vár mállott, most kőhalom?

Ismertem valakit, az Éva nagypapájának akkora kertje volt, mint ez a kórterem, de tényleg nem nagyobb, és fogta a legnemesebb virágmagokat, és csak úgy szétszórta a markából a szélbe, olyan volt a kert, mint egy virágos mező, csupa meglepetés, itt egy magas napraforgó, ott egy liliom... Abban a kis kertben órákig lehetett sétálni, kis utak szelték keresztül-kasul, rejtekutak. Aztán a bácsit elégették, Éva meg beleszeretett a Matyiba 14 évesen, és a szülők kétségbeestek, én meg mondtam, hogy Évának most ez kell, mert teljesen kiborult, hogy a nagyapja meghalt, azért lett szerelmes, és hagyták is hozzámenni.