► A HINTS Institute for Public Art című kiállítás május 3-ig látható a Budapest Galériában.

Bár több mint tizenöt éve megszűnt a HINTS művészkollektíva, tevékenységük nyomaival még mindig találkozhatunk Budapest utcáin. Van például egy tükröződő, aranyszínű tábla az Andrássy úton, nem messze a Kodály köröndtől, egy kerítésen. Rövid szöveg, részben várostörténet, részben fikció, az Írásváros című 2004-es projekt maradványa. Ma már nagyon távolinak tűnik, hogy valaha Budapesten ilyesfajta művészeti elképzelések ölthettek köztéri formát; ahogy pedig a HINTS csoport tevékenysége most megjelenik a Budapest Galéria emeleti helyiségeiben, az egyenesen olyan, mintha a régmúlt tükrében látnánk önmagunkat. Talán még ennél is jobban látszik az idő múlása a virtuális térben: a kollektíva által létrehozott Praktikus város weboldalon 2012-ből származik az utolsó bejegyzés.

► A Nézőpontváltás – Ha a berlini szél fújja a zászlómat című kiállítás március 8-ig látható a Centrális Galériában.

A „berlinpolitikai okok” kifejezés a Centrális Galériában rendezett Nézőpontváltás című kiállításon kerül elő az egyik dokumentumban. Egy félig hivatalos, félig informális levélben olvasható, és ma már a történészeken kívül keveseknek lehet ismerős. Pedig a hidegháború idején, a Kelet-Németországba ékelődő Nyugat-Berlinnel kapcsolatban egészen a nyolcvanas évek végéig a „berlinpolitische” szót gyakran használták – a magyar nyelvbe viszont a tükörfordítása nem került át. Pedig akkoriban errefelé mindenki tudta, miről van szó, és a hetvenes évek végétől kezdve sokan már azt is sejtették, hogy a Berlinhez fűződő kulturális kapcsolatok hosszú távon is meghatározó jelentőségűek lesznek az irodalom, a film vagy a képzőművészet tekintetében.

► A Beke 80+1 – Tükör/képmás című kiállítás január 16-ig látható a Barcsay Teremben.

Azt kérdezte tőlem néhány napja az egyik művész barátom, hogy léteznek-e elmosódott emlékművek. Gyorsan rá­vág­tam, hogy vannak ilyenek, és optikai trükkökre épülő giccses szobrok példái lebegtek a szemem előtt. Nem sokkal ezután bementem a Képzőművé­szeti Egyetem Barcsay Termébe, hogy körbejárjam a Beke László emlékére készített kiállítást. Arra gondoltam utána, hogy ha a barátom vagy én Bekének tesszük fel ugyanezt a kérdést, nagyon más választ kaphattunk volna. Persze ő is azt mondta volna gyorsan, hogy vannak. De utána olyan tekervényes gondolatmenetek és olyan, számomra korábban elgondolhatatlan példák következtek volna, amelyek közül aztán – talán csak egy-két hónappal később – mégis előcsillan valami olyasmi, aminek hatására attól fogva másképp gondolok az emlékművekre.

► Neogrády-Kiss Barnabás Cell-Portrait című kiállítása december 12-ig látható az Inda Galériában.

Három teremből, és így három részből áll Neogrády-Kiss Barnabás kiállítása az Inda Galériában. Az első térben önálló színes fotók, illetve képpárok kaptak helyet, köztük önportrék és lüktető, de beazonosíthatatlan belső szervek részleteire emlékeztető ábrázolások. A második teremben egy nagyobb, rácsszerűen elrendezett installáción Neogrády-Kiss arcának egyes töredékei láthatók; a rózsaszínes árnyalatú, áttetsző képeken a hangsúly a szemekre és az arcszőrzetre esik. A harmadik részt egy nagy falikép-együttes alkotja: geometrikus rendben sorakoznak egymás mellett, alatt és felett buborékok képei – néhol ismétlődnek a motívumok, de a több mint száz fekete-fehér fotó túlnyomó része egyedi konstellációt mutat. Monoton rácsrendszerükből egy-egy színes fotó emelkedik ki, az első teremhez hasonlóan absztrakt motívumokkal.

Nápolyban éppen a Régészeti Múzeumban ért el a hír, hogy Demeter Szilárdot leváltották a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ éléről. Hetek óta várható volt ez a lépés, mivel már hónapokkal ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy az értelmetlenül létrehozott konglomerátum működésképtelennek bizonyult. Most, újraolvasva Demeter programját, még szembetűnőbb az az űr, amelyre ez az intézmény épült. Mindenesetre tarthatatlanná vált a helyzet, és kinevezték az új vezetőt, Zsigmond Gábort, aki eddig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként Demeter alatt szolgált. Sajtóhírek szerint a feladata a „finom decentralizáció” lesz. Nem tudom, hogy az új vezető feladatleírásában hivatalosan is létezik-e ez a kifejezés, de ennél érdekesebb kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e olyan decentralizáció, ami finom. Talán a döntéshozók arra utalhatnak ezzel, hogy legszívesebben valamilyen átkeretező megoldást találnának, s ezzel az átalakítási folyamat végén az eredeti elképzelés kudarca is kicsit kevésbé lenne nyilvánvaló. Nem találgatnék erről, de valószínű, hogy egészen addig életképtelen marad a konstrukció, amíg vissza nem térnek az intézmények önállóságához.

► A Minduntalan című kiállítás október 26-ig látható a szentendrei MűvészetMalomban.

Nem szokás az ÉS-ben egy kiállításról egy második kritikát is megjelentetni, de ez most kivételes alkalom. Kivételes, mert a szentendrei Minduntalan című kiállítás kezdetén még senki nem sejthette, hogy néhány héttel a zárás előtt a tárlat fókuszában álló Krasznahorkai László már Nobel-díjas lesz. Én is kétszer jártam ezalatt a MűvészetMalomban, egyszer a Nobel-díj átadása előtt, egyszer pedig utána, és a két élmény nagyon más volt – ez is indokolta, hogy az ÉS kivételt tegyen.

► El-Hassan Róza Breeze című kiállítása november 14-ig látható az 1111 Galériában.

Egyszerre groteszk és jellemző a korra, hogy a túlélőtér fogalma a magyar nyelvű internetes keresőkben szinte kizárólag az autók technikai fejlesztésével kapcsolatban bukkan fel. Illetve ezen kívül még egy helyen: Mújdricza Péter építész használja a szót egy beszélgetésben, ahol az építészet lehetséges szerepét taglalja a felmelegedés, az egyre pusztítóbb globális gazdasági és környezeti problémák kezelésében. Mújdricza saját munkásságában az egyik mintaadó példa a 2008-ban elhunyt iráni építész, Nader Khalili tevékenysége, aki az Egyesült Államokban épített felhőkarcolót is, ezután azonban visszatért a hagyományokhoz: a több mint kétezer éves múltra visszatekintő perzsa vályogépületek tanulságaiból kiindulva a mai kihívásokhoz is idomuló, egyszerűen felépíthető, olcsó és fenntartható építmények tervezéséhez.

► Az Egy múzeum tekintete című kiállítás november 9-ig látható Székesfehérváron, a Csók István Képtárban.

A XIX. századi alapítású intézmények esetében nem ritka, hogy az indulás időpontjának kijelölésében az utókor némi játéktérrel rendelkezik. Megalakul, a belügyminiszter jóváhagyja, bejegyzik, megkezdi működését – mindez ugyanúgy csúszhat egy-két évet, mint ahogy akkoriban, a század végén a millennium időpontja politikai igény szerint változhatott. Ez a helyzet a Szent István Király Múzeum alapjait lerakó Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylettel is; a százötvenedik jubileum ünnepségei már két évvel ezelőtt elindulhattak volna, és még jövőre sem lett volna késő elkezdeni.

► A Testvér-tehetség című kiállítás szeptember 30-ig látható a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.

1970. március 21-én az Élet és Irodalom címlapjának tetején az akkori szokás szerint egy szerkesztői jegyzet állt. A hetilap képszerkesztője, Nagy László egy olvasói levélre válaszolva azt fejtegette benne, hogy a lap képanyagának összeállításában a legfontosabb szempontja a korszerűség, még akkor is, ha ez bosszantja a maradi szemléletű „képnyirbálókat”, akik az újságból kivágják a grafikákat, hogy a rajtuk szereplő alakokon a valóságot kérjék számon. A szöveg alatt mintegy képes ars poeticaként áll ott a XX. századi magyar grafika egyik kiemelkedő alkotása, Kondor Béla Ostrom című műve.

► Jenny Saville Gaze című kiállítása június 29-ig látható a bécsi Albertinában.

Hatalmas képek veszik körbe a nézőt az Albertinában Jenny Saville kiállításán; mintha mindegyikről valaki éppen rá nézne, és mintha valamennyi ismerős is lenne valahonnan. Sorban idéződnek fel a művészettörténetből ismert nevek, egy-két falszöveg még támogatást is ad: Schiele, Tiziano, Francis Bacon, Lucian Freud; az alakok elrendezése, a tekintetek, a témák mind visszakereshetőnek tűnnek, miközben egyik sem illik rá teljesen a látványra. De jól adagolt keverékről sincs szó: nincsenek receptek sem a festő, sem a befogadó részéről. Több rétegben fölvitt, több alakot egymásra illesztő képek, illetve képegyüttesek jelennek meg a falakon, főleg a görög mitológia témaköréhez kapcsolódva, de a címek nélkül elsőre ezt sem mondanánk meg.

(A Pillanatnyi elmék című kiállítás július 6-ig látható a Budapest Galériában.)

Ha egy kiállítótérbe lépünk, és először pillantjuk meg a műtárgyakat, mindig feltehetjük magunknak a kérdést, honnan is nézzük őket. Nem a galéria terében elfoglalt helyzetünkre gondolhatunk ilyenkor, hanem átvitt értelemben a nézői pozícióra. Arra a helyzetre, amellyel a színházi előadás kezdetekor is szembekerülünk: külső szemlélőknek tekintenek-e minket, vagy arra számíthatunk, hogy bevonódunk a játékba? Illetve másként megfogalmazva: egyáltalán hol vethetjük meg a lábunkat?

► A Saját olvasat című kiállítás május 18-ig látható a szentendrei Művészetmalomban.

Felszabadító élmény végigsétálni a szentendrei MűvészetMalomban a Saját olvasat című kiállításon. Egyrészt azért, mert nincsenek a nézővel szemben különösebb elvárások: nem kell hozzá mély művészettörténeti tudás, nem számít, hogy valaki most jár-e először egy gyűjtemény darabjai között, vagy éppen egész életében múzeumban dolgozott. Másrészt azért, mert a művek éppannyira izgalmasak, mint a hozzájuk tartozó szövegek. Gyerekek, felnőttek, művészettörténészek, helyiek, turisták, mindenki találhat a tárlatban valamit, ami fontos, tanulságos vagy szórakoztató lehet.

► Ronga Eszter Színnel telítve című kiállítása április 5-ig látható a Resident Art Galériában.

Színmezők, bennük apró emberek. Nem minden képen lehet pontosan kivenni, mit is csinálnak; mintha legtöbbször a strandon töltenék az időt: üldögélnek, beszélgetnek, labdát kergetnek. Úgy tűnik, gondtalanok. Első látásra gyakran azt sem lehet biztosan megállapítani, milyen évszak van – a színes, homokos tengerparton majdnem mindig nyár. De a napszakot sem lehet minden esetben eldönteni; van, amikor mindent elmosni látszik a napfény, máskor hosszú és vékony árnyékot vet minden és mindenki, ami és aki a képre kerül. Van azután, amikor a színmező csíkokra bomlik vagy rácsszerkezetként foglalja magában a figurákat, ekkor már elbizonytalanodik a néző, hogy mennyire láthat a valóságban is elképzelhető jelenetet.

► A Telling Stories című kiállítás a Deák Erika Galériában.

„A kiállítás az acb, az Einspach és Czapolai, a Molnár Ani és a VILTIN galériák közreműködésével jött létre!” Ez a felkiáltó mondat áll a Deák Erika Galériában rendezett Telling Stories című csoportos tárlat leírásának végén. A felkiáltójel ebben az esetben nyilván a meglepetést hivatott kifejezni, hiszen a műkereskedő definíció szerint elsősorban a versenyben érdekelt, nem pedig az együttműködésben. Persze mindig lehetnek ettől eltérő érdekek, és így a meglepetés sem annyira nagy. Különösen úgy nem, hogy például az acb Galériában nemrég szintén egy csoportos kiállítás ért véget, amely különböző generációkhoz tartozó női alkotók munkáit mutatta be, Rendez/etlen címmel. (Ezzel megint csak egyszerre az acb „csatolmány” térrészében volt látható Vida Judit rendkívüli erejű installációja, amely bármilyen kortárs művészeti múzeumban helyet kaphatna.)

► A Fantomszál című kiállítássorozat Vajda Júliáról szóló első része március 30-ig látható a szentendrei Ferenczy Múzeumban.

Tavaly novemberben kezdődött, és a tervek szerint 2027-ig tart a szentendrei Ferenczy Múzeum állandó – és egyben bizonyos részeiben változó – kiállításához kapcsolódó hatrészes kamaratárlat-sorozat, amelynek címe Fantomszál – Művészfeleségek nyomában. Különös cím, nemcsak az első tagja miatt, amely egy nyolc évvel ezelőtt készült amerikai filmre utal, hanem mert a mostani sorozat Vajda Júliával kezdődik, akiről az elmúlt években, évtizedekben – többek között egy hat évvel ezelőtti szentendrei kiállításból vagy az Európai Iskola tavalyi összefoglaló tárlatából – legalább egy kicsit szélesebb közönségréteg számára nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy korántsem csupán művészfeleség volt. Vajda Júlia 1913-ban Richter Júliaként született, a háború előtt rövid ideig Vajda Lajos, a háború után pedig Jakovits József felesége volt, de gyakori megtorpanásokkal és újraindulásokkal is jellemezhető életműve az életrajzi adatok és a férjek művészetének összefüggései nélkül is a huszadik századi magyar művészettörténet fontos része.

► Pesti Gettó-emlékhely, Klauzál tér és környéke, 2021–2024

A 2019-es választások után felálló új – és a kormányzathoz képest ellenzékivé vált – fővárosi és kerületi önkormányzatok előtt megnyílt a köztér alakításának és ezzel új emlékművek állításának lehetősége. Budapesten szélesre nyílt ez a tér, mert főleg a Belvárosban elszaporodott zsánerszobrok, illetve a turulok és az unalmasan letudott trianoni emlékművek után a régi beidegződések ellenpontozásával egy másfajta profil kialakítására nyílhatott alkalom. Nehezítette viszont a helyzetet, hogy a kerületek már a „lex Turul” után magukra maradtak, a korábbi intézményrendszer szinte teljesen szétesett, ráadásul azok az „intézők” is jórészt eltűntek a közigazgatásból, akik akár egy egyszerűbb szoborprojektet zökkenőmentesen le tudnának bonyolítani.