Csombordi az egyik éjszakai váltás alkalmával, amikor olyan hideg volt, hogy kis híján belefagytak a szájába a szavak, odasúgta nekem: Pincur feltűnően hasonlít Koncz Zsuzsához. Például a haja pontosan úgy verdesi a derekát, mint Koncz Zsuzsának a Ne vágj ki minden fát című nagylemez borítóján. Még mélyebbre hatoló hasonlóság, hogy Pincurt alacsonynak hiszik a férfiak, ezért is becézik Pincurnak, holott kimagaslik közülük, ahogy Koncz Zsuzsát is alacsony termetűnek szokás hinni, holott minden koncerten a rajongói fölé magasodik.

► Az ÉS könyve decemberben – Deczki Sarolta: Tar Sándor. Osiris Kiadó, Budapest, 2022, 422 oldal, 5980 Ft

Tar, miközben prózaíróként hiteles maradt, a társadalmi szolidaritás szempontjából megszűnt hivatkozási alapnak lenni. Addig erkölcsi tekintélynek számított, attól fogva nem.

Deczki Sarolta gondosan megvizsgálja ennek prózapoétikai következményeit. Egyáltalán: számot vet azzal, hogy az erkölcsi kérdések esztétikai problémákban folytatódnak. Tart a bukás után nemcsak a kiközösítettség és a páriaság terhe nyomta agyon, hanem az a követelmény is, hogy mondja el beszervezése és ügynöktevékenysége történetét. Erre ő nem volt képes. Miért nem? Deczki világosan rámutat: azért, mert nem tudta önmagát életrajzi hőssé alakítani. Nem tudta az életrajzi hőst abban a tönkresilányítottságban megragadni, amelyben többi novellahősét biztos kézzel, tétovázás nélkül elhelyezte és mozgatta.

Viskynek igaza van, amikor azt állítja, hogy a mérhető adatokon alapuló színházi siker kontraszelektál, és gondolat nélküli konzumálásra szoktat. Joggal mondja, hogy nem a katarzishoz, a megtisztuláshoz visz közelebb, hanem beszennyez. Ne feledjük azonban, hogy a sikerre törekvés legfőbb ösztönzője – akár jótékony, akár gonosz sikerről van szó – a bukástól való félelem. Márpedig a bukásban, ellentétben a sikerrel, nem különböződik el a mérhető és a nem mérhető. Az, hogy nem jön létre a színpadi történés mint lelki esemény, egybeesik azzal a sajnálatos ténnyel, hogy távolmaradnak a nézők, márpedig Visky is meg van győződve róla, hogy „a közönség a színház árnyéka”.

Murányi Sándor Olivér: Fo­lyam­tánc. Szigeti történetek. Lector Kiadó, Marosvásárhely – Új Forrás Kiadó, Gerecse, 2022, 191 oldal, 3300 Ft

A Folyamtánc a Partiumban született és Székelyföldön felnőtt Murányi számára új táj, a Szentendrei-sziget belakásáról szól. Vegyes műfajú kötet: van benne vallomás, visszaemlékezés, meditáció, portrévázlat, autofikció, dokumentum, riport és állatmegfigyelés. A szerkezet az Örkény István egyik egypercesében leírt paprikafüzérre emlékeztet, csak éppen a madzag funkcióját a tájcsere tölti be. Az énelbeszélő, azaz hite szerint a szerző a hegyvidéki ősvadont felcseréli a síkvidéki szigetléttel. A Duna két ága sarokba szorítja a szerzői tudatot. Sok logisztikai probléma merül fel az életrajzi hős számára, ez a szerzőre nézve megannyi tér- és irányszervezési feladat. Mindez leírható gráfelméleti kérdésként is: van két hidunk és legalább három révünk, révészekkel, akik fontos mellékszereplők (Zsoci, a magány élő szobra, továbbá Sebes, egykor búvár és informatikus, aki az elsüllyedt Hableány holttesteinek emléke elől az alsógödi kompra menekül). Hogyan jussunk célba, ha életmentő műtétre szoruló weimari vizslánkat visszük szakorvoshoz? (Autóval a déli hídon át.) És hogyan jutunk el a pesti művészszínházba, hogy ezáltal a kiváló jellemszínészt is integráljuk a folyami tájba? (Komppal, majd vonattal.)

1993. június közepe táján – kivételesen nem emlékszem rá, melyik napon – Por Zsolt benyitott a Víg utcai fogtechnikai laboratóriumba. Már említettem, hogy máshol nem találkozhatott az apjával. Néhány évig, amíg a húga napi rendszerességgel bejárt, ő a műhelybe nem tette be a lábát, de aztán Vera kikopott a Víg utcából. Mondogatta: úgy utálja a műfogat, mint a szart. Ez pedig, lássuk be, nem kimondottan előny egy fogtechnikai műhelyben.

Utána eladó volt egy harisnyaboltban, de goromba volt a vevőkkel, és mennie kellett.

Az ÉS könyve decemberben – Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői. Tizenöt beszélgetés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 275 oldal, 3999 Ft

A rend kedvéért teszem hozzá: ezek a beszélgetések az utóbbi tizennyolc évben jöttek létre, korábbi interjúk nem találhatók a kötetben. Ez nyilván Bodor Ádám döntése volt, valószínűleg meg akarta őrizni a mindenkori interjúalany (B. Á.) szemléleti egységét, és nem akarta, hogy parttalanná táguljon a könyv.

A tizenöt kérdező megannyi különböző ízlésű, vérmérsékletű és felkészültségű személy. Némelyik beszélgetésen látszik, hogy a kötött terjedelem miatt lakonikus kérdések vártak tömör válaszokra. Máshol, például Jánossy Lajos interjújában kérdező és válaszoló megengedheti magának, hogy elkalandozzék, részletekbe bocsátkozzék. Mindez fontos különbség, de még fontosabbak az egybeesések. A kötet előszavában Bodor Ádám így fogalmaz: „az életutam különböző állomásait, fordulópontjait firtató kérdések igen gyakran azonos területeket, körülményeket és következtetéseket érintenek, így az azokra adott válaszaim, ha nem is szó szerint, de tartalmilag általában azonosak vagy nagyon hasonlatosak”.

Alvinczi viszont abba a nem túl nagy titokba avatott be, hogy Pincur egyáltalán nem hasonlít Koncz Zsuzsához. Pincur egy magas termetű lány, ezért is becézik tréfásan Pincurnak. Csombordinál másfél fejjel magasabb, és benne volt a Dr. Petru Groza Elméleti Líceum kosárlabdás lánycsapatában. Továbbá szőke, göndör haja van, ami Koncz Zsuzsára nem kimondottan jellemző.

Ezt a fenn nem álló hasonlóságot az ő földije és kenyeres pajtása azért találta ki, mert valójában nem is Pincurba, hanem Koncz Zsuzsába szerelmes, de nem meri bevallani. Arról, ugyebár, mégsem ábrándozhat, hogy Koncz Zsuzsát magával viszi Japánba szőlőt művelni.

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb
Nemes Anna: Előled
Czakó Zsófia: Nagypénteken nem illik kertészkedni
Borcsa Imola: Magnebéhat

A kortárs magyar írót arról kérdezte az egyik folyóirat, hogy mitől fél az író. A kérdés címzettje elgondolkodott, megpróbálta felidézni élete fontosabb félelmeit.

Például kisgyerekkorában félt a kutyáktól. És még sokkal inkább félt a sötétben.

Na de várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra! Amíg ő gondolkodik, döntsük el, milyen néven emlegessük őt, mert nem szeretném több tucatszor leírni, hogy „kortárs magyar író”. Nevezhetném őt egyszerűen csak Lacinak, de abban érződik valami vállveregető bizalmaskodás. Nem vagyok én annyira közeli barátságban ezzel a bizonyos Lacival. Úgyhogy inkább a neve kezdőbetűit fogom kiírni, valahogy így: M. L.

Él egy embertársunk valahol Budapesten. Nevezzük Akárkinek. Egy szép napon Akárki megtudta, hogy cukra van.

Akárki addigra sok mindent megtudott már. Azt például gyerekkorában tudta meg, hogy a kisbabákat nem egy föld alatti raktárban kapja meg az édesanyjuk egy jóságos idegentől, hanem a magzat kicsúszik a vajúdó nő szülőcsatornáján. Azt már valamivel később tudta meg, hogy Lenint 1917 tavaszán a német kormány jóváhagyásával egy leplombált vagonban szállították Zürichből az orosz határra, hogy aztán kirobbanthassa a nagy októberi forradalmat, amelyről Akárki már jóval korábban megtudta, hogy igazából novemberben zajlott. Valamikor a felnőttkora kezdetén azt is megtudta Akárki, hogy a valódi apja nem is az apja, hanem egy ismeretlen férfi.

Bihari Péter: Németország és a németek. 500 év Luthertől Merkelig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 406 oldal, 4900 Ft

A szerzőnek tehát úgy kellett elmondania 400 oldalon Németország egész történetét (elárulom: nem Lutherrel kezdi, hanem a népvándorlással), hogy tisztában van vele: nem magától értetődő, mi az, hogy „német”, mi az, hogy „ország” és mi az, hogy „egész”. El kell kerülnie az ebből adódó buktatókat; világosan kell fogalmaznia, anélkül, hogy felületes lenne; láthatóvá kell tennie az összefüggéseket, anélkül, hogy leegyszerűsítené őket. Szemléltetnie kell, hogy miből miért mi lett, ugyanakkor a munka hangsúlyos pontjain érdemes jeleznie, milyen veszélyeknek vették elejét, és milyen lehetőségeket szalasztottak el az adott államférfiak. (A könyv természetéből következik, hogy szinte kizárólag férfiakkal találkozunk benne. Az egyedüli fontos női szereplő Angela Merkel a legvégén. Mária Terézia és Rosa Luxemburg inkább halvány epizodista, akárcsak a náciellenes vértanú, Sophie Scholl.)

Brentenberg alatt van egy partszakasz, ahol a Moldva kiszélesedik, sodrása lelassul, és a homokos part könnyen megközelíthető. Annak ellenére, hogy a mai napon szokatlanul magas a levegő hőmérséklete, a most érkezőkön kívül senki sincs a parton, csak a közeli cisztercita kolostor körvonalai reszketnek a levegőben.

Átöltözésre és fürdésre kerül sor. Öt aranyfényű, sziporkázó csillag úszik a fénylő folyóval egy ütemben lefelé, mégsem hasonlítanak az állhatatosság diadalmenetéhez, mert a víz, meghazudtolva az afrikai hőséget, még mindig cseh viszonyokhoz méltóan hideg. Nem is ajánlatos folyásirányban elhagyni a természetes úszómedencét: ahol véget ér, imét felgyorsul a sodrás, és a meder tele van víz alatt megbúvó, éles szegélyű sziklákkal.

A Baronessét, ha túl sokáig és folyamatosan érintkezik a szerkesztő úrral, hasonló kínos meglepetés érheti. Mert hiszen lássa, kedves Sidi: gondolja végig a saját életét, és gondolja végig az övét. Ő nem lehet más az Ön számára, csakis idegen. Egy jöttment, akinek nincsenek gyökerei.