Arrébb tolt, lábatlankodok itt a konyhában, dolga van. Egy pillanatra ránézett a lábamra is, látta, hogy egy horzsolás, és azt mondta, ez csak egy kis horzsolás, menjek apámhoz, majd ő beköti. De hol van apám? Szaladni kezdtem, kiabáltam, hogy apu, apu, még a hálószobába is benyitottam, de nem volt sehol. Mondtam is, apu nincs itthon. Ekkor az anyám végre lerakta a kést, megtörölgette a kezét a konyharuhában, és benézett a hálószobába. Mikor ment el, nem láttad?, kérdezte, és én boldog lettem, hogy most figyel rám, próbáltam megfogni a kezét, de odébb taszított, és a nagyszobában az íróasztalon kezdett el keresgélni. Odakint eldördült egy lövés, aztán csend lett megint. Anyám behúzta a sötétítőfüggönyt, felszállt a por a plafon felé.

„A Klinikáknál szálltunk le, mentünk ösztönösen visszafelé, oda, ahonnan jöttünk. Bismarck előttünk lépkedett, mi nem figyeltük, merre megyünk, csak mentünk utána, hogy ő biztos tudja, ő biztos jobban tudja. A kórház előtt megtorpant. A padon, ott, ahol néhány órája mi is tanyáztunk, Tomika tűnt fel, össze volt görnyedve, a fejét a karjában tartotta, nem látott kifelé, csak a földet nézte meredten, mintha oda volna írva valami, amit el kell olvasnia, valami láthatatlan bölcsesség, ami segíthet, ami megmentheti, ami új életre keltheti az anyját. Leültünk mellé, de nem nézett fel, csak ült tovább, szoborrá merevedett, mint a pantomimesek, akik órákig maradnak egyetlen pózban.”